Mondjuk azért sem akartam nemet mondani, egyrészt, mert ő a főnököm, másrészt meg azért, mert mégis az új Honda CR-V-ről van szó, ami egyrészt valami megmagyarázhatatlan okból tetszik, másrészt pedig hatalmas, és legalább arra jó, hogy hazavigyük benne a fél házat, amit egyébként előszeretettel meg is teszünk, ha elindulunk a szüleimhez. Főni közölte, hogy vihetem az autót, de mindenképpen írjam meg, milyen volt az út haza, és tessék, itt a kulcs, indulhatok bele a világba. Ja, hogy az autó automata váltós. Tök jó, olyat úgyis csak kétszer vezettem eddig, az első alkalommal a miskolci Avalon Park parkolóházában tettem meg vele húsz métert, de azt a húsz métert sosem fogom elfelejteni.

Oszi kollégám mondta ott és akkor, hogy vezessek a szállásunkig, majd mikor elindultunk kb. 10-zel a parkolóházból kifelé, Oszi hozzátette, hogy ja, a fékkel vigyázzak. Ekkor ráléptem finoman a fékre, majd olyan vehemenciával satuztam le a pedált, hogy arra nem találtam magyarázatot. Mert tudod, Tomi az automata váltós kocsik féke ennyire érzékeny. Aha. Köszi. Onnantól kezdve úgy éreztem magam a szállás felé menet, mint egy kezdő vezető a forgalomban, aki mellett még ott ül az oktató, aki egyébként nem tudja, hogy az éppen okítandó alanya kocsit még csak képről látott, ellenfényben.

Szóval ott ültem a Hondában, és el akartam indulni. De nem ment. Megvolt, hogyan működik az automata váltó, de hiába akartam, nem ment előre az autó. Ez elég rossz kezdés, ha a családot el akarom vinni 250 km-re a lakhelyünktől, kicsi babával, kb. 18 évnyi vezetési rutinnal, ami mintha hirtelen huss, tovaszállt volna. Nem indult az a nyomorult autó. Aztán elkezdett rémleni, hogy talán le kellene vennem a lábam a fékről, de úgy teljesen, mert egy egészen pici nyomás is okozhatja, hogy nem lódul meg a vas, és tényleg. Elindult. Úgy álltam ki a parkolóházból, mint egy idióta. Nagy fékezések, nagy rángatások, a mögöttem kijutni vágyó luxusautótulaj valószínűleg hülyére röhögte magát. Jogosan, de akkor is menjen már a fenébe.

De aztán sikerült, kint voltam az utcán, nekivágtam a budapesti dugó-extravaganzának, ahol flottul meg is szoktam a féket, majd hazavittem az autót. Olyan környéken lakunk, ahol rádiós és tévés személyiségek és gazdagok laknak, meg valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mi. Diósd. Nem ritka a gyógyszertár mellett álló Porsche, ment már előttem haza a hetesen igazi Out Run-Ferrari. Szóval kicsit én is úgy éreztem magam, mint az apuka, aki jól keres, és megengedhet magának egy sokmilliós crossovert, ami csillog-villog, ráadásul német rendszáma van, és ezzel sem lógunk ki igazán a városból.

Az is kifejezetten megdobta a jókedvemet, hogy érezhetően jól húzta a dögnehéz autót az 1.6-os dízelmotor, de ezt a család előtt persze nem vallom be. Egyből a fiamért mentem a bölcsibe az új autóval, szegény hirtelen nem tudta, hogy mi történt a „fekete kocsival”, ami a mi régi autónk, és hát finoman szólva sem egy ekkora tank. Meglátta, elkerekedett a szeme, majd azt mondta: „húúúú, piros autó, nagyon szép”. Szép, fiam, de ne szokj hozzá nagyon, mert csak pár napig van nálunk, de ha utána nagyon sírsz, akkor... hát akkor sem kapjuk vissza.

A bűnös

A CR-V egyébként nem várt problémát okozott a bölcsibe vitelkor, mivel a hátsó ajtók belépőjénél elhelyezett, kéken világító CR-V felirat láttán a fiam lefagyott, megállt felette, majd közölte, hogy „óóóóó, széééép”, és nem volt hajlandó beszállni a kocsiba. Köszi, Honda. Amikor kigyönyörködte magát a csodálatos fényekben, beszállt, körbenézett, majd közölte, hogy „nagy autó, nagyon szép”. És az a baj, hogy igaza van. Kezdtem hozzászokni a tágas térhez, a műszerfalhoz, tetszett az anyaghasználat, és a magaslati levegő. A francba, rájöttem, hogy crossoveres apuka lettem, és ez nagyon, de nagyon nem tetszik. Egy crossover ugyanis nem olcsó. De kell. Most már biztos.

Méghozzá olyan, ami nem alapfelszereltségű. Tudom, baromira semmiség már, de nem tudok már elképzelni autót bluetooth csatlakozás nélkül. Spotifyom van, jelenleg 10 gigányi offline letöltött zenével. Eddig pendrive-ról mentek a zenék, amit megpróbáltam bevarázsolni a Hondába is, de közben úgy elcsesztem valamit, hogy egy balatonnyi mennyiséget izzadtam ki, mire megoldottam.

Azt tudni kell rólam, hogy ha valamit megfogok teszt céljából, az jó eséllyel valami hibát kezd jelezni nálam, vagy szimplán csak elszarok valamit. Na, ez itt remekül sikerült. Kerestem az USB helyét, de nem találtam. Láttam, hogy van valami panel a kézifék mögött, hát óvatosan megpróbáltam lepattintani a műanyagot. Nem volt ott semmi, csak tátongó űr, amibe csendben belepottyant a fedő, nem hallatszott ott más, csak az én sikításom, mert olyan mélyre esett a műanyag, hogy még lámpával sem sikerült megtalálnom a gödör alját. Sebaj, megoldottam egy habkenő kés és egy ragasztószalag segítségével, MacGyver bekaphatja.

Szóval megtaláltam az USB-t, sikerült kisebb nehézségek árán párosítani a telefonomat az autóval, mármint nem úgy, bluetooth, you know, onnantól kezdve pedig elindult egy komolyabb barátság kezdete. Kezdtem magam egyre jobban érezni attól, hogy ilyen autónk van, még ha csak jónéhány napra is, de tetszett kívül-belül, és lélekben felkészültem a nagy mutatványra, a hétvégére. Semmilyen más megérzésem nincs vele kapcsolatban, csak ez:

Először hazamenni két gyerekkel nem egyszerű dolog. Eleve nem tudod, hogy mit kell hazavinni és mit nem, így hazaviszel mindent, amit látsz, legalább ha betörnek, nem lesz mit elvinni itthonról, mert kvázi csak a csupasz falak maradnak. De nagy meglepetésemre a ház szinte teljes tartalma könnyedén befért a CR-V csomagtartójába, nem nagyon okozott gondot berakni a böhömnyi táskákat, szatyrokat, odabent pedig még mindig volt annyi hely, hogy Michael Flatley szolidan elropja az egyik csodás estét teljes egészében.

Gyerekek bekötve, kicsi is, nagyobb is, feleség is, indulhatunk. Végre autópálya. Apa szolidan megnyomja a gázt, mire rendesen meglódul az autó, és egyből megkapom, hogy kicsit dinamikusabban vezetek talán a kelleténél, kisbaba van a kocsiban, pedig észre sem veszem, hogy dinamikusabban vezetek, ilyen az autó, ilyen dinamikus, a gyerekeknek is tetszik, ugye gyerekek? UGYE????

Ne szépítsük, rohadt jó vezetni a CR-V-t hosszú távon. Megy, mint a golyó, szuper benne a hangrendszer, az automata váltóhoz könnyű hozzászokni, és úgy érzem magam benne, mint egy felelős apuka, aki úgy választott autót, hogy az a családnak és neki is jó legyen. Egészen addig mosolygok, amíg a három hónapos lányom nem kezd el félúton sírni, szóval meg kell állni, meg kell etetni, de hogyan fér be a két gyerekülés közé hátra plusz egy anya? Kiderül, hogy simán. Amikor újra elindulunk, a nagyobbik kezd elégedetlenkedni, mert hát az autó továbbra is szép, de most már elég volt, ki akar szállni, vagy csak nem akar unatkozni. Megoldjuk.

Azt mondja, hallgassunk Süsüt. Oké, apa készült, ott van a teljes Süsü-diszkográfia a pendrive-on. Táttáttáráráráááá, itt van Süsü, megjött Süsü! Nem, nem, NEM! Hallgassunk Travist! Igen, tudni kell, hogy a két és féléves fiamnak elég fejlett a zenei ízlése, és betéve ismeri a Travis best of lemezét. Oké, akkor hallgassunk Travist. I can’t sleep tonight... nem, nem, NEM! Hallgassunk Süsüt. Na jól van fiam, tudod, kivel szórakozz, most kapcsoltuk el onnan, de nem, jöjjön Süsü megint, mert jöjjön és kész. Itt van Süsü... nem, nem, NEM!!! Hallgassunk Travist! Zene kikapcs. Üvöltés. A pici lányom hatalmas szemekkel nézi, hogy mi folyik itt, közben apa finoman megnyomja a gázt, hogy kicsit dinamikusabban érjünk haza.

A fiam némi piskótával való lekenyerezése után úgy értünk haza, hogy némi izzadtságszagon kívül nem keletkezett nagyobb kár senkiben, különösebben nem történt meg a nagy armageddon, amire számítottam. A hisztit leszámítva a gyerkőcök élvezték, hogy simán megy az autó, én jókat röhögtem azon, hogy ez volt az első olyan kocsim, amit nem dobott meg az elhaladó kamionok menetszele, de aztán este úgy döntöttem, hogy átmennék mozizni a tőlünk 40 km-re fekvő festői Miskolcra, isten bizony nem azért, hogy kipróbáljam, mit tud az autó főúton.

Na jó, de. Ha megnyomhatom a gázt, akkor végre megnyomhatom durván. És amikor jön a hirtelen 110-es tábla a körforgalom után, akkor az autó hirtelen 110-en is van. Boldogság. Nagyon jól megy az új CR-V. Sajnos nagyon hozzám is nőtt. Nagyon sokat vigyorogtam miatta, akkor mondjuk nem, amikor a Miskolc Pláza parkolójában alig bírtam megállni, és nem azért, mert bénán parkolok (bár a tolatókamera azért elég nagy segítség volt), hanem azért, mert tele volt a parkoló, és az autó nem csak relatíve nagy. Tényleg nagy.

Hazafelé sajnos el kellett könyvelnem, hogy crossoveres apuka lettem, tetszik a nagy és gyors autó koncepciója, ami jól felszerelt, és megakad rajta az ember szeme. Nem lesz Honda CR-V-m, hacsak nem történik valami a bankszámlámmal, de elérte azt, hogy a közvetlen környezetemben valaki az autóját hasonlóra cserélje, miután meglátta. Azt pedig el sem tudom képzelni, mit gondolnak rólam a szüleim falujában, mert valószínűleg egyből elterjedt a pletyka, hogy hazajött ez a gyerek egy menő autóval, biztos hülyére kereste magát anno a rádióban, mire eljutok a házig, valószínűleg a falu másik végében már szupergazdag vagyok, anyám pedig csuklik. Egyelőre még nem jöttek vissza pletykák, de még várok. Aztán vissza kellett adni a Hondát. Egy részem azóta is odalett. És nem, nem a kesztyűtartóban felejtett gyerekkekszre gondolok. A fiam azóta néhányszor kérdezte, „hol a piros autó”. A piros autó fiam, már máshol jár. Messze. De itt van nekünk a fekete. Az is szép, nem? „Óóóó, szép”. Na akkor már jöhet is Süsü.