Elfogult vagyok, vállalom. Mentségem, hogy a nyolcvanas évek autóival szocializálódtam, vonzódom a lapos kasznikhoz, imádom a kupékat, beleégett a tudatomba az értelmetlen, mégis menő bukólámpa, és fellélegzem, ha van egy kocsiban tolótető. Tízéves lehettem, amikor először láttam, emlékszem, alig akartam elhinni, hogy ott ülhetek a kormánya mögött. Magamra csuktam az ajtót és néhány percre kizártam a külvilágot, ott és akkor kisebbfajta csodát éltem át, amit a rám méretezett hátsó sorban egy tempós Balatonszepezd–Révfülöp etappal sikerült megkoronázni.

Akkor még csak sejtettem, és a bőrömön éreztem, hogy a Prelude – amelynek kicsinyített mását a kezemben szorongattam – igazán különleges autó, és nem csak a hátsó ablaktörlő miatt, ami olyan ritka volt kétajtóson, hogy a játékautó plexiüvegéből is kiöntötték. Mostanra éppen a lerúgott, értéktelen korszakába lépett a második és harmadik, bukólámpás generáció. Tényleg fillérekért lehet hozzájutni. A Prelude megszerzésénél a pénz a legkisebb gond, nagyobb baj, hogy akinek van, nem nagyon hajlandó megválni tőle, a kínálat szűkös, és többségüket az elmúlt két évtizedben a lökhárítótól a kalaptartóig széttuningolták.

Ezen az sem segít, hogy nálunk hivatalosan sosem forgalmazták. Ami van, az szürkeimporttal jött, de a dolog nem reménytelen, most fél tucatot kínálnak eladásra száz- és háromszáz-ezer forint között, vannak köztük kvázi eredeti darabok is. Ha veszünk egyet, érdemes a legjobbat választani, mert hiába a nyolcvanas évek második feléből származó, rozsdavédelmi reform utáni japán kocsiról van szó, az idő és a sózott utak szépen lassan fogyasztják a karosszériát, szokás szerint a hátsó kerékjárati ívek adják meg magukat a legszívesebben. Javítóív nincs, vagy csak egy másik Prelude áráért. Érdemes egy jó lakatost felhajtani.

Egyébként sem könnyű hozzá alkatrészt szerezni, ráadásul a szakszervizekben sem nagyon nyúlnak hozzá, mert erre a típusra nem tanították be a szerelőket. Tiszta szerencse, hogy japán kocsiról van szó, a Prelude megteszi a magáét, a legjobb korban született, nem szokása elromlani. Bár a lehető legtartósabb időszakból származik, gondoskodásra neki is szüksége van. A magyar utak előbb-utóbb szétverik precíz futóművét, az sem ritka, hogy elreped a szélvédő. Kevés az utángyártott alkatrész, jó barátunk lesz az autóbontós, cserébe ott a tudat, hogy más Hondák fenntartása sem a legolcsóbb mulatság.

Miért ajánljuk mégis tiszta szívvel? Mert a Prelude olyat tud, amire csak a legszerencsésebb csillagzat alatt született japán autók képesek: rabul ejti a szívünket, és többé nem ereszti. Aki egyszer meglátja, beleszeret, aki kipróbálja, megveszi, aki megvette, a kulcsával a párnája alatt alszik, aki mégis eladta, biztosan megbánja, és megfogadja, hogy egyszer újra vesz egyet. A Prelude a japán autógyártás legdicsőségesebb éveiben született, amikor még nem szégyelltek a világra rálicitálni, és végletekig kifinomult, izgalmas, élvezetes sportkocsikat gyártani. Az egész 1978-ban kezdődött.

Első generációja az Accord műszaki alapjaira épült, alapáron járt hozzá a szervókormány és a napfénytető, futóművét úgy tervezték, hogy kiegyensúlyozott legyen a kanyarokban, és az átlagos Hondáknál érezhetően sportosabban viselkedjen. 1,6-os és 1,8-as motorral készült, 80, illetve 90 lóerővel, ami a 900 kg-os kasznihoz elegendő volt. Japánban Verno néven külön értékesítési hálózatot hoztak létre a sportmodelleknek, a CRX-et és az NSX-et is csak ezen keresztül lehetett megkapni. Nevét a zenei szakkifejezésekből válogató marketingeseknek köszönheti, akik a Ballade, a Quintet és Concerto szavakat is bevetették.

1983-ban mindent új alapokra helyeztek. Akik az első generációt megnézték, a második után biztosan megfordultak. Lapos és széles karosszériája, hatalmas üvegfelületei és bukólámpája mindenkit ámulatba ejtett. Időtállóságát mutatja, hogy még mai szemmel sem tűnik elavultnak, legfeljebb régimódinak, ami a mai átlag formaterveket nézve egyértelműen bóknak számít. A nyolcvanas évek stílusában megálmodott műszerfal mögött, a hatalmas napfénytető alatt, kényelmes plüssülésekben feszítő sofőr igazi csúcsmodellben érezhette magát. Az 1.8 Si modellben az ikerkarburátort már befecskendező váltotta.

Az 1987-től gyártott harmadik generáció bemutatásakor enyhén frissítették a Prelude eltalált formatervét, és megbolondították négykerék-kormányzással. Porschéket, Lamborghiniket és Ferrarikat vert meg a szlalomteszteken. Kétliteres motorjának legizmosabb változata 150 lóerőt tudott, miközben tömege még mindig nem érte el az 1,4 tonnát, ami a tetőoszlopoknál használt nagyszilárdságú acélnak köszönhető. Menetteljesítményei megfeleltek egy igazi sportkocsinak, légellenállása alacsony, fogyasztása kedvező volt. 1991-ig lehetett újonnan megkapni. Most érdemes lecsapni rá, hamarosan keresett ritkaság lesz.

Tovább:
A Player férfias karácsonyához
A legfrissebb cikkekhez
Az autórovat újdonságaihoz