Vigyázat, ordas közhellyel nyitunk: az igazságszolgáltatás mindig egy lépéssel a bűnözés mögött kullog. Ezért hívják bűnüldözésnek. A következő trió bemutatásával már nem fogunk frázisokat puffogtatni, hiszen három olyan szélhámos-zseni következik, akik a maguk idejében nem csak a kékruhásokat körözték le, hanem egyenesen új műfajjal gazdagították a repertoárt. Az egyikükről még trükköt is neveztek el, a másik pedig új korszakot nyitott a kriminalisztikában. A fehérgallérosok igazi újítói következnek.

Jerry Neal Schneider Jerry alig volt 17 éves, amikor 1968-ban megalakította saját cégét Creative Systems Enterprises névvel és távközlési eszközöket kezdett árusítani. Ezek egy részét saját maga fejlesztette (nem volt hülyegyerek, na!), a többit nagykereskedőktől vásárolta meg. A késő hatvanas években a személyi számítógép fogalma még nem létezett, az otthoni számítógép pedig olyan ritka volt, mint a fehér holló. A mai szemmel nézve nevetséges teljesítményű eszközöket inkább csak a nagyobb vállalatok használták számlázásra és leltározásra. Az első nagyobb számban eladható gépre egészen 1974-ig kellett várni, amikor az Altair 8800 nevű masina piacra került. Emberünk ebben a korban olyasmit vitt véghez, amit manapság az első anyagi haszonszerzési célzattal elkövetett számítógépes csalásként szokás emlegetni.

A kezdetek A balhé pontos részleteit még a későbbi nyomozás, majd a bírósági vizsgálat sem tudta tisztázni, a mozaikdarabkákból viszont össze lehet rakni néhány dolgot. Például azt, hogy Schneider a legalján kezdte. 1970-ben kukázásra adta a fejét, csak ő nem száraz parizercsücskök után forgatta fel a szemetest, hanem a Pacific Telephones and Telegraph nevű távközlési cég központja melletti konténerekből szedett össze selejtezett számlákat és feleslegessé vált kézikönyveket. Néhány hónap szorgos kutatómunka alatt még gyárlátogatáson is részt vett és testközelből nézhette meg a cég szekrény méretű központi számítógépét, mellyel később közeli barátságba került. Szorgalmának köszönhetően egy fél év után már jobban ismerte a PTT működését, mint annak saját alkalmazottai.

Ellopta, majd eladta Hogy pontosan hogyan törte fel a leltározásért és megrendelések rendezéséért felelős elektronikus agyat, azt senki nem tudja. Az viszont biztos, hogy hosszú hónapokig úgy adott le megrendeléseket nagy értékű távközlési alkatrészekre, hogy a kiszállításoknak semmi nyoma nem maradt a rendszerben. Az eszközöket minden esetben utcai szervízpontokra rendelte, ahol teljes lelki nyugalommal pakoltak le a társaság dolgozói, hiszen ez az általános gyakorlat része volt. Emberünk a telefontársaság logojával felpingált furgonnal vette fel az árut, amit aztán a cége segítségével értékesített. A pofátlanság csúcsa, hogy a legtöbb esetben a PTT-nek adta el a cuccost. Ugyanezt a trükköt később megjátszotta a Western Electric Company nevű céggel is, az üzlet pedig annyira beindult, hogy Schneidernek hamarosan egy tíz alkalmazottal üzemelő hatalmas raktárra volt szüksége.

A nagy mutatvány

Senki nem tudja megmondani, hogy Schneider összesen mekkora összeggel károsította meg ezeket a távközlési cégeket. Egyes források egyenesen azt állítják, hogy ez az érték bőven meghaladja az egymillió dollárt. Ami félelmetesebb, hogy tulajdonképpen azt is homály fedi, hogyan tudta emberünk ilyen hatékonyan elsikálni ügyködésének nyomait. A hetvenes években úgy végrehajtani egy ilyen horderejű balhét, hogy annak részletei a mai napig tisztázatlanok… nos, az nem semmi.

Így végezte Egy apró, buta hiba okozta vesztét. Egyik beavatott munkatársának 1972 januárjában megtagadta a béremelést, mire az a rendőrséghez fordult. A raktárban tartott házkutatás során összesen mintegy 8000 dollár értékű eszközt sikerült lefoglalni, ám ezek egy részének eredetét képtelenség volt tisztázni. A nyomozást az sem könnyítette meg, hogy a károsult cégek sokáig azt is tagadták, hogy egyáltalán hiányozna nekik valami. Csak akkor fedezték fel a hiányt, amikor végre a jó öreg papírral és ceruzával nem kis melóval újraleltározták egész készletüket.

Orgazdaság, muhaha Végül a bíróságon csak orgazdaságot sikerült emberünk nyakába varrni, mely miatt két hónap szabadságvesztést és egy nevetséges pénzbüntetést kellett fizetnie. Mivel nagy kegyesen elárulta a PTT-nek és a Western Electric-nek, hogy hol vannak a biztonsági rések a rendszerükben, ezért ezek a pertől elálltak. Végül csak negyven napot töltött börtönben, aztán frissen és üdén szabadulva még abban az évben megalakította a számítógépes csalásokra specializálódott biztonsági cégét. Ilyen egy feltalálóba oltott túlélő.

Nézed a meccset? Fogadsz is? Láttad az oddsokat? Ebből nagy kasza lesz! Fogadj te is a legjobb meccsekre a TippmixPrón! (X)

Hamis Mona Lisa hat példányban

Már most szólunk, hogy az alábbi mesteri csalással talán még Te is át leszel verve.  Minden idők legzseniálisabb műkincslopását egy Eduardo de Valfierno nevű fickó követte el, aki egy szerencsétlen teremőrt használt fel a bűntényhez (a lenti képen látható férfit). Eduardóról nem sokat tudunk, de néhány dolgot azért kijelenthetünk. Az első, hogy egy argentin származású újgazdag volt, aki előszeretettel állította be magát tősgyökeres nemesnek. Érdekelte a művészet, de az ecsetvonások elemezgetésénél jobban szerette azt latolgatni, hogy egy-egy műalkotás mennyibe fájhat a feketepiacon, így kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett műkincs-kereskedői körökben. A harmadik és legfontosabb, amit tudhatunk, hogy hősünk nevéhez fűződik minden idők legzseniálisabb műkincslopása, melynek kivitelezése közben még csak be sem koszolta a kezét. Garantáljuk, hogy a sztori végéhez érve koppanni fog az állad.Profil

Emberünk a XX. század elején a fejébe vette, hogy valahogy hasznot fog húzni a Mona Lisa ellopásából. Persze ez a művelet már akkor sem lehetett egy sétagalopp, de hősünk sem volt az a hirtelen fajta. Hogy egy thrilleres ponyva-hasonlattal éljünk: Eduardo úgy alkotta meg tervét, ahogy a pók szövi a hálóját, és ez a kifejezés talán még soha nem volt ennyire indokolt. Első lépésként megbízta a profi francia restaurátort (és mellékállásban hamisítót), Yves Chaudront, hogy készítse el Leonardo da Vinci mesterművének tökéletes másolatát, méghozzá hat példányban. A művelet nem volt sem egyszerű, sem olcsó, de ennek a szélhámosnak mind időből, mind pénzből volt elég. Az elkészült másolatokat aztán Eduardo elszállíttatta a világ hat sarkába, majd elkezdett embereket felbérelni a Mona Lisa ellopására. Végül a balhét Vincenzo Peruggia, a Louvre őre hajtotta végre, aki egész egyszerűen a műszak végeztével kényelmesen a hóna alá csapta a festményt és távozott.

A nagy mutatvány

Most jön a nagy csavar. Szerencsétlen Vincenzo hiába is próbálta felvenni a kapcsolatot megbízójával, hiszen a bűnöző-zseninek esze ágában sem volt egy ilyen – Franciaországban nemzeti ügynek számító – komoly bűncselekménybe beleártania magát. Neki csupán arra volt szüksége, hogy a Mona Lisa ellopása hatalmas port kavarjon. Amint kirobbant a botrány, mozgósította kapcsolatait, akik azonnal házalni kezdtek a hamis festményekkel. Mivel dúsgazdag gyűjtőket szemeltek ki, akikről tudvalevő volt, hogy nem vetik meg a balkézről érkező műkincseket sem, ezért biztosak lehettek abban, hogy nagyon hamar, nagyon nagy összegeket tudnak majd bezsákolni. Mivel ekkor már a világ összes tájékozottabb műgyűjtője tudta, hogy a mesterműnek lába kélt, a megkeresett mecénások nem vonták kétségbe a felkínált festmény eredetiségét. A legszebb az egészben az volt, hogy a trükk leleplezése után sem fordulhattak a rendőrséghez, hiszen akkor orgazdaság gyanúja miatt kényszerültek volna kényelmetlen magyarázkodásba.

Így végezte A poén az, hogy nem tudjuk, mi lett vele. Az összeszedett (minden bizonyára brutális) pénzösszeggel ugyanis nyoma veszett. Feltehetőleg Martinit kortyolgatva egy lengén öltözött csaj társaságában érte szívroham valami pofátlanul egzotikus helyen. A legtöbb áldozata valószínűleg csak akkor kapott a fejéhez, amikor Vincenzo Peruggiát elfogták a valódi Mona Lisával. Ez a trükk a XX. század legnagyobb festményhamisításos átverése, mely számtalan filmet és sorozatot megihletett. Végül pedig jöjjön a feketeleves: Az egész sztoriról egy 1932-ben a Saturday Evening Post nevű lapban közzétett cikk rántotta le a leplet. A cikk szerzője, Karl Decker állítása szerint még 1914-ben Marokkóban találkozott Valfiernoval, aki beavatta őt a trükk részleteibe. A cikk a történteket tényként tálalta, amit erősen kétségbe von az, hogy a balek Vincenzo soha nem beszélt felbujtójáról és a hamisítványokat sem találták meg soha. Szóltunk, hogy necces a történet, ugye?

Nézed a meccset? Fogadsz is? Láttad az oddsokat? Ebből nagy kasza lesz! Fogadj te is a legjobb meccsekre a TippmixPrón! (X)

Charles Ponzi Emberünk teljes neve (nagy levegő) Carlo Pietro Giovanni Guglielmo Tebaldo Ponzi, de az örökkévalóságnak csak a sorban utolsó nevét adta át. Korai évei nem nevezhetők éppen sikersztorinak. 1882-ben született Olaszországban egy Lugo nevű kis faluban. Fiatalon postásként dolgozott, majd felvételt nyert a római La Sapienza egyetemre, amit saját bevallása szerint is végigbulizott. 21 évesen hajózott el Amerikába, Bostonba, összesen nem több mint két és fél dollárral a zsebében, mivel megtakarításait a hajóúton sikerrel elzsugázta. A nyelvet nem beszélte, így jobb híján mosogatófiúként kezdett dolgozni egy olyan helyen, ahol a meló után a padlón alhatott. Amikor már makogott angolul, megtették pincérnek, de mivel lopott egy vendégtől, gyorsan kipenderítették. Nem így képzelsz el egy későbbi többszörös milliárdos bűnözőzsenit, ugye?

Profil Karrierje beindulása nem volt éppen zökkenőmentes. Kanadába ment, ahol egy később csúnyán bedőlő bank igazgatója lett. A nagy dobásig megcsinált néhány kisebb balhét, csekkhamisítást és még ki tudja milyen stikliket, egészen addig, amíg 1910-ben börtönbe nem zárták. Anyukának természetesen egy szót sem szólt ezekről az okosságokról, sőt, azt hazudta, hogy egy börtönigazgató mellett helyezkedett el titkárként. Volt humorérzéke, mi tagadás. Szabadulása után Bostonba ment, ahol megnősült, majd néhány év múlva hatalmas ötlete támadt. Létezett ugyanis akkoriban egy úgynevezett nemzetközi válaszkupon (IRC) nevű postai utalvány, melyet bárki szabadon vásárolhatott. Ez arra volt jó, hogy akinek elküldték, az a kupon segítségével díjmentesen válaszolhatott az adott levélre. Bárki vásárolhatott ilyet és bármelyik postán visszaválthatta, ha nem akarta felhasználni. A nagy gazdasági világválság vészterhes éveiben kialakult egy olyan helyzet, hogy az IRC-t Olaszországban négyszer olcsóbban lehetett megvásárolni, mint Amerikában. Ponzi gyorsan pénzt küldött a hazaiaknak, hogy vásároljanak be utalványból és küldjék el neki postán, majd ezeket Bostonban négyszeres haszonnal beváltotta. Emberünk rákapott a dologra és azonnal befektetők után kezdett kutatni. Hamar elterjedt a hír, hogy van egy pali, aki 90 nap alatt megduplázza bárkinek a pénzét.

A nagy mutatvány  1920 júliusára Ponzi többszörös milliomos lett, tucatnyi bankkal működött együtt és több tízezer ügyfele volt. Még az édesanyját is megtámogatta egy fényűző tengerparti nyaralóval, magának pedig légkondicionált kastélyt vett Lexingtonban luxus-autóparkkal és fűthető medencével. Országos napilapok kezdtek el foglalkozni a sikersztorival és az emberek egymást taposták, csak hogy megtakarításukat a híres Ponzira bízhassák, majd a hasznot sem vették ki, hanem nála tartották. Amikor egy újságíró cikkében arról írt, hogy hősünk rendszere nem lehet tisztességes, kisebb pánik tört ki a befektetők között, Ponzi azonban a legnagyobb nyugalommal kifizette a zúgolódókat, majd pert indított az újság ellen, amit meg is nyert. A kétkedők ezután gyorsan visszakönyörögték a pénzüket a bankjába.

Így végezte

A sajtó nem nyugodott és egy idő után egyre több bizonyítékot találtak arra, hogy Ponzi az új belépők pénzéből finanszírozza a régebbi betétesek kamatait. Innen már ismerős lehet a dolog, hiszen ezt nálunk piramisjátéknak hívják, Amerikában viszont van rá egy jobb kifejezés: „Ponzi-scheme”. Amikor napvilágra került a turpisság és az is kiderült, hogy az ügyfelek pénzéből a rendszer működéséhez már több millió IRC-t kellett volna venni, pedig csak néhány tízezer volt forgalomban, kitört a pánik. Kiderült, hogy új ügyfelek hiányában Ponzi bankja nettó négy és félmillió dolláros mínuszban van, a betétesek rohamát követően pedig ez a helyzet csak súlyosbodott. A Boston Post címlapon hozta a sztorit; Ponzi bankján kívül még öt másik pénzintézet dőlt be, ügyfelei pedig összesen 20 millió dollárt buktak, ami egészen elképesztő összeg volt. Hősünkre természetesen börtön várt, majd élete utolsó évei sem kímélték. Szívroham, majd agyvérzést követő bénulás után 67 évesen érte a halál Rio de Janeiroban.

Olvastad a korábbi részeket? Itt a szélhámosok elsőmásodik és harmadik része is!

Ha a valódi sikertörténetek is érdekelnek, irány a Globeplayer sorozatunk, ahol korunk izgalmas, inspiráló, főként hazai vállalkozásait mutatjuk be, hétről hétre.

 

Nézed a meccset? Fogadsz is? Láttad az oddsokat? Ebből nagy kasza lesz! Fogadj te is a legjobb meccsekre a TippmixPrón! (X)