Elegem van a csak szép nőkből!

Már bocs, de rohadt unalmas, ha csak szép vagy! Igen, hozzád beszélek. Hozzád, aki nem vagy több az Instagram-fiókodnál.

Akkor jutott először eszembe, hogy az internet miatt elfajul az emberiség, amikor észrevettem, hogy a kisöcsém lassan már csak a világhálón él közösségi életet. Az öcskös ugyanabba a középiskolába járt, mint én, csak éppen tizenkét évvel később. Elmondom, milyen volt az én időmben ott gimisnek lenni. A hallgatói önkormányzat minden hónapban egyszer rendezett egy hatalmas bulit, amit remegve várt az egész középiskola. Ezen az estén lehetett elpiálni a szülőktől kapott ezrest – nyolcvan forintos kishajós rum rulez! -, Nirvana alatt különösebb következmények nélkül felöklelni a rohadékot, aki néhány hete elszedte a nődet, és megfogni végre lassúzás közben valakinek a seggét.

Az eseménynek otthont adó művelődési ház környékén szinte hallani lehetett, ahogy az ifjak fülén keresztül elszisszen az agyban tomboló túlnyomás. Egy-egy ilyen party után napokig forgott közszájon legalább tíz-tizenöt epikus sztori; hogy a Janit megverték a rendőrök, hogy a Peti meghugyozta a diri kocsijának oldalát, hogy a Sárit megdugták, hogy a Sanyit is, meg ilyen apróságok.

Eltelt tizenkét év és az öcsi már azt sem tudja, milyen az, amikor egymásnak eresztenek háromszáz izzadságszagú, pattanásos kamaszt, hiszen a gimibuli intézménye legalább nyolc éve halott. Az öcsiék már a Facebookon, az Instagramon, meg a Tumblren élnek közösségi életet – vagy legalábbis megkapják ennek az illúzióját -, a virtuális térben pedig sokkal fontosabb az, hogy úgy tűnjön, jól érzed magad, mint hogy ez valóban így is legyen.

Bezony, a kivagyiság korát éljük. Régen nem volt ennyi tökéletes ember. Volt persze egy-kettő, aki közelített hozzá (beléjük volt szerelmes az egész suli), meg néhány olyan is, aki annak hazudta magát, de hamar kilógott a lóláb. Akkoriban az arcoskodásra egy "mennyémá’!" volt az adekvát válasz, most ugyanez lájkot érdemel. Nincs, ami leleplezze a hazugságokat, így a hazugságverseny végül odáig fajult, hogy már nem csak a képeinket, de az életünket is retusáljuk.

A pattanásra megy a filter, a vézna karokra egy kis Photoshop, a vajaskenyeres reggeli hétpecsétes titok, de ha eljutunk egy étterembe, úgy posztoljuk a fogásokat, mintha az Onyxban falnánk éppen a degusztációs menüsort. Szépek vagyunk, boldogok, sikeresek... online legalábbis mindenképpen, hiszen akinek nem így megy, az már tűzheti is fölfelé a lúzer-kitűzőt.

A közösségi média szó szerint hemzseg a tökéletes emberektől. Húsz éve még csak néhány fehérnemű- vagy testápoló-reklám frusztrálta a fiatal lányokat, ma ezer irányból ömlik rájuk a bekamuzott tökéletesség, ők pedig emiatt úgy érzik, muszáj felvenniük a fordulatszámot, ha sikeresek szeretnének lenni.

Az megvan, hogy Instagram-sztár? Ezek azok az arcok, akik abból élnek, hogy képeket osztogatnak magukról. Mivel általában jól néznek ki, egyre több követőjük akad, és mivel egyre több követőjük akad, egyre több pénzt tudnak elkérni a hirdetőktől azért, hogy egy képen egy adott üdítőbe kortyoljanak bele, vagy egy adott márkájú proteines shake-et toljanak le edzés után. A legtöbbjük nem is csinál mást, csak főállásban szelfizget, és másra igazából nincs is szüksége. A legnagyobb gond az, hogy sokan példaképként tekintenek rájuk, pedig a hagyományos értékrend szerint például ez a csajszi itten…

…nem igazán lehetne példakép, hiszen nem csinál semmit, amitől jobb hely lenne ez a sárgolyó (na jó, a recskaalbumban azért mindig lesz neki hely), mégis annyian követik, mint Budapest teljes lakossága háromszor. Egy egész generáció olyan emberek után kullog, akiknek egyetlen érdemük az exhibicionizmus.

Lehet, hogy ez most nyavalygásnak tűnik, de a vén trottyos jelzőtől egyelőre még legalább ötven év választ el, úgyhogy nem azért panaszkodom, mert "bezzeg az én időmben". Az sem zavar túlzottan, ha az öcsi a Tumblren tölti a péntek estéjét, az viszont már pettyet elsavanyít, hogy az elmúlt egy évben több csak szép lánnyal találkoztam, mint a Lilla előtti tíz évben összesen.

Persze akkoriban is sikerült néhány olyan csajjal összefutnom, akinek egyetlen ambíciója az volt, hogy jól álljon rajta a miniszoknya. Ezeknek a bigéknek a többsége ma egy olyan állásban senyved, melyet az egykori osztálytársak maximum diákmunkában vállaltak volna be, egy olyan férjecskével, aki ideges lesz, ha este nem szisszen a sör és nem megy a tévé. Az a gáz, hogy jó eséllyel ez a sors vár azokra is, akik összekeverik az életüket a Facebookkal, ők pedig nincsenek kevesen.

A zárszót annak a lánynak fogom címezni, akit a múltkor láttam okádni az Ötkert előtt. Ja. A csaj egyébként - leszámítva az állán csüngő sárgaborsó főzeléket - makulátlanul nézett ki. Miután kiabált egy színeset a Duna Palota előtti fácskába kapaszkodva - miközben két barinője hátrafogta a haját a hányattatást megelőzendő -, a csajszikkal együtt vihogva visszasétált a szórakozóhely előtt álló sorba, ahol megigazították egymás dekoltázsát, majd toltak néhány csücsörítős szelfit.

Csak ennyit szeretnék üzenni neked: ne csináld! Ha nem akarsz csúnyán elfogyni harminc éves korodra, akkor sürgősen rendezd át a prioritásaidat! Ne dőlj be a tökéletesség illúziójának! A tökéletesség nem létezik, de ha létezik is, annak igazából csak nagyon kevés köze lehet ahhoz, hogy mennyire polcolod fel a melled, mennyi időt töltesz a tükör előtt, milyen cuccokba csomagolod a popsid és melyik étteremben lapátolod be a vacsidat.

Ember legyél, ne egy nyomorult Instagram-fiók!

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon