Kevesen tudták úgy megmutatni Észak-Koreát, mint ez az amerikai fotós

Player Autószalon

Quentin Tarantino biztosan csettintene az ötvenes-hatvanas évek pulp magazinjainak borítóit látva.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Amerika a második világháború után. A legendák szerint az ötvenes-hatvanas években felfutó férfimagazinokat a frontról hazatért katonák futtatták fel, akik ezekben a magazinokban találták meg a kellően nyers izgalmat, durva, de stilizált erőszakot és szexet.

A műfaj aranykorában nagyjából százharminc különböző kiadvány létezett, amelyek tele voltak kalandorokról szóló történetekkel, amelyekben a főhős nácik, vadállatok, űrlények, szörnyek ellen küzdött, és természetesen hiányos öltözetű hölgyek is a sztorik szerves részét képezték.

Miközben az ábrázolás a giccs határát súrolja, fontos megjegyezni, hogy a magazinborítók eredetijei napjainkban darabonként tízezer dollárért kelnek el, a nevesebb alkotókat – Mort Kunstler, Norm Eastman, Basil Gogos, Don Neiser, Earl Norem, Julian Paul, Walter Popp, Al Rossi, Harry Schaare, Norman Saunders – kultikus tisztelet övezi. Többségük a férfimagazinok mellett könyvborítókat, moziplakátokat is tervezett.

A témák, az ábrázolásmód persze messze volt a politikailag korrekttől, erősen szexistának és hímsovinisztának nevezhetjük, vagyis ezeket a magazinokat ma már békésebb feministák is nagy kedvvel használnák gyújtósnak.

Ha gonosz kellett, a nácik, kommunisták, japánok, kubai gerillák mindig kéznél voltak, és amint azt lentebb láthatjuk, egyes magazinok szerkesztőit kis hazánk is megihlette.

Mel Criar (1923-2007) nevéhez főként olyan munkák fűződnek, amelyekben a rosszfiúkat a nácik képviselték.

Fontos kiemelnünk, hogy a pulp magazine-ok nem képregények voltak, hanem inkább illusztrált cikkekből álló újságok. Az írások, riportok, beszámolók vagy köszönőviszonyban sem álltak a valósággal, vagy egy-egy megtörtént esemény teljesen eltorzított hatásvadász verziói voltak. A leghíresebb szerző, aki valaha ilyen magazinokba írt, Mario Puzo volt, aki A keresztapa sikere előtt ilyen újságok számára vetette a betűket.

Alkalmanként olyan címekkel operáltak, amelyek akár önmaguk paródiájaként is megállnák a helyüket. „Horogkeresztes rabszolgalányok Argentína szigorúan őrzött bordélytáborában!” Van tovább is: „Jenki parancsnok Magyarország földalatti női barakkjaiban.”

A műfaj aranykorának az ötvenes-hatvanas évek számítanak, de a hetvenes évek közepére ezek a magazinok szinte teljesen kikoptak. A hatvanas évek végén az amerikai cenzúra megengedőbbé vált, piacra léphettek a Playboyhoz és a Penthouse-hoz hasonló magazinok, aki pedig keményebbre vágyott, az pornómozikban találta meg, amit keresett.

A kilencvenes években és 2004-ben is megpróbálták újra kiadni az Argosy magazint, de a dolog kudarcba fulladt. A ponyva persze él – erre Quentin Tarantino a bizonyíték – de nem magazinok formájában.

A Business Insider kiderítette, melyik márkát szerzi be a US Army. Hordóban, nem palackban.

Ez pedig a Jack Daniel’s Single Barrel, amit 1998 óta hordóban is be lehet szerezni a By the Barrel akcióval (a hordóban 250 palacknyi whiskey van, az ára 9-12 ezer dollár, azaz kb. két és fél millió forint körül mozog.)

Igazság szerint az amerikai hadsereg kereken tizenhat éve az amerikai whiskeys cég legnagyobb vásárlója, és ezt a cég egyik mesterlepárlója, Jeff Arnett kottyintotta el.

Navy SEAL csapatok a BI cikke szerint rendszeres és lelkes vásárlói ennek az italnak, azt pletykálják, hogy a bin Ladent levadászó csapat a sikeres akció után is rendelt hat darab ilyen hordót. A MacDill Air Force Base is a visszatérő és nagybani vásárlók között van, ami bizonyítja, hogy a hadsereg különböző egységeinél is népszerű a márka.

A vásárlás a következőképpen zajlik: a vevő a cég Lynchburgi (Tennessee állam) lepárlójában megkóstól három hordót, kiválasztja a kedvencét. Ezt követően a cég palackozza a hordót (kb. 250 palackot), beszámozza őket, és az üres hordót is elküldi a vevőnek.