Reggel egy vajas kiflivel indítja a napot. A déli hamburger mellé sült krumpli is érkezik. Este rendel egy nachost. A vasárnapi ebéd a nagyinál: bécsi szelet és palacsinta. Látszólag hétköznapi szituációk, hétköznapi ételekkel, mégis megannyi rejtély. Elgondolkodott már rajta honnan származnak legismertebb fogásaink? A NetPincér csapatának segítségével gasztronómiai utazásra invitáljuk hétköznapi fogásaink olykor egyáltalán nem hétköznapi múltjába.
A sült krumpli
Mi sem egyszerűbb ennél, gondolhatjuk. Hiszen elég a népszerű köret angol nevét vennünk –frenchfries – és minimális nyelvtudással felvértezve máris kijelenthetjük: a sült krumpli francia eredetű. Tökéletes gondolatmenet, csak a végkövetkeztetés téves: a rósejbni feltalálói ugyanis a belgák. A nép száján keringő legenda szerint a belgák egyik kedvenc eledelüket, a hirtelen sült apróhalakat helyettesítették vele halban ínséges időkben. Nem tudjuk, hogy a furcsa magyarázatnak van-e bármilyen valóságalapja, de a sült krumplis dobogó legfelső fokát nem lehet elvitatni a belgáktól.
A nachos
Ez tényleg magától értetődő: a nachos egy tradicionális mexikói étel. Nos nem egészen. Valóban Mexikóból származik az ízletes ropogtatnivaló, de egyáltalán nem tradicionális. Egy Ignacio Anaya nevű fazon találta ki, aki egy étteremben dolgozott a texasi határ közelében. Egy napon, mikor nem volt bent a séf, Ignacióra hárult a feladat, hogy az államokból érkező turisták éhét csillapítsa. Ő pedig rögtönzött, nem is akárhogy. És hogy honnan a név? A Nacho az Ignacio beceneve.
A kifli
Létezik egy mítosz, mely szerint a croissant nem is francia eredetű, hanem Bécs török ostromának idején „találta fel” egy osztrák pék. A történetet később cáfolták, Wendler pékmester nevéhez ugyanis egy másik péksütemény, a kifli megalkotása fűződik. A sikertelen ostrom után a derék sütőmester – nem kevés szimbolikai érzékről téve tanúbizonyságot – úgy döntött, hogy a város lakóival megeteti a város melletti templomra rövid ideig feltűzött török félholdat. Így született meg a Gipfel (orom, templomcsúcs) szóból, no meg némi lisztből, vajból és kovászból a kifli.
A bécsi szelet
Tökéletesen érthető, ha mostanra az egyértelmű következtetések kezdenek gyanúsak lenni. Joggal. A bécsi szelet sem tősgyökeres osztrák étel, hanem velencei. Az olasz szakácsok már az 1500-as években sütöttek kenyérmorzsába forgatott húsokat, Ausztriába pedig csak a XIX. század második felében érkezett meg a ma ismert bécsi szelet ősének számító fogás. Az igazán izgalmas kérdés azonban az, hogy miért kezdték a talján konyhamesterek használni húsaikon az aranyló bundát. A kulcsszó pedig pont az arany. A velencei gazdagok komoly energiákat fektettek olyan mutatványokba, amivel ország-világnak megmutathatják elképesztő vagyonukat. Az egyik ilyen fogás volt a felszolgált ételek aranyporral való meghintése. Egy velencei kalmár által 1514-ben rendezett aranyos lakoma után a milánói szakások annyira bepöccentek, hogy feltalálták a szegények aranyát, a morzsás panírt.
A palacsinta
A palacsinta története a rómaiakig nyúlik vissza, akik placentának (lepény) nevezték, és kerek kövön, sőt a legenda szerint felforrósított bronzpajzson sütötték. Ez utóbbinak némileg ellentmondani látszik, hogy a legionáriusok fapajzsot használtak. Az viszont biztosnak látszik, hogy eltarthatósága miatt komoly szerepe volt a légiók élelmezésében. A Kárpát-medencébe is a római seregek közvetítésével jutott el, jó pár száz évvel megelőzve a honfoglaló magyarokat. Első magyar nyelvű említése a XVI. századból származik, az erdélyi fejedelem udvari főszakácsának szakácskönyvében olvashatjuk a zsírban sült palacsinta elkészítésének módját.
(Forrás: Netpincér)