Ez az a titok, amit az izlandi turisztikai hivatal nem fog elmondani neked

Trú sztori, bró.

Izland régóta szerepelt a bakancslistámon, aminek főként az az oka, hogy a Playeren folyamatosan posztolgatjuk a látványosabbnál látványosabb, IMAX mozik vásznaira illő, az ország természeti szépségét bemutató filmeket.

Varázslatos gejzírek.
Titokzatos, monumentális hegyormok.
Rejtélyesen, ösztönös vándorlási vágyat felpiszkálóan domborodó vidékek.
Misztikum, lélegzetelállító, ősi szépség.

Így aztán amikor egy furcsa útiterv miatt útban San Francisco felé egy éjszakát el kellett tölteni Izlandon, tulajdonképpen nem bántam a dolgot. Nagy kirándulásokra, kalandokra nem lehetett számítani, de gondoltam, azért belemerítkezek az izlandi csodába.

Fentről ígéretesen fenséges látványt nyújtott.

Aztán Keflavikba megérkezve tovább reménykedtem, mert annak ellenére, hogy kutya hideg volt, és olyan jeges szél, hogy visszasírtam a januári magyar telet dunai jégzajlással együtt, egy angol turistától megtudtam, hogy olyan időszak van, amikor lehet látni a sarki fényt.

Hah! A sarki fény a természeti jelenségek unikornisa, életre szóló élmény lesz, dörzsöltem a tenyerem.

– De csak a sziget belsejében látni, ahol nem látszanak a mesterséges fények – tette hozzá a turista.

Jó, akkor legalább eszünk valamit, aztán beülünk egy kocsmába, és iszunk egy pár sört, hogy jobban aludjunk. Kollégámmal lelkesen, eltökélten meg is indultunk a városközpontba. Van valami kalandos abban, amikor két férfi megindul sört inni. Eltervezik a dolgot, aztán megindulnak, majd megszerzik a sört, és megisszák! Sikerélmény!

Fél órát sétáltunk, közben átéreztem, hogy a Trónok harcában milyen lehetett Havas Jonnak és az őrjáratnak a Falon túl mászkálni. A környék még mindig úgy nézett ki, mint Rákospalota, és legkevésbé sem úgy, mint valaminek a közepe.

Lapos házak, bezárt boltok, egy KFC a messzeségben, meg egy háromemeletes hotel. Sehol ember az utcákon. Végre odaértünk egy kínai büféhez. Bementem megkérdezni, hogy mégis, merre van a városközpont, mert biztos eltévedtünk, és valahol máshol van, ott ahol pezseg az élet, pörög az éjszaka.

– Ez a városközpont – mondta faarccal egy szemüveges egyetemista kinézetű hölgy a pultból. – Kicsit még lehet menni, de ez már az.

Itt lélekben feladtuk, de még tovább mentünk, nehogy már kínait vacsorázzunk. Két sarokkal odébb találtunk egy büfét. Munkások, dolgozó emberek vártak a húsos bagettre, az olajban kisütött halfilére, vagy az öllu-ra, ami egy izlandi hot dog féleség. Szóval a hely nem volt egy Onyx, vagy Costes, sőt, Michelin-csillag mellett még egy Gault Millau ajánlás sem nézett ki neki. Két halfilét kértünk salátával - ha már Izland, legyen hal. Mellé egy kisüveges sör, azért csak egy, mert úgyis megyünk rendes kocsmába, majd ott iszunk.

Amikor megérkezett a bankkártyás fizetésről érkező sms, akkor hirtelen megértettük, miért járnak hozzánk fél Európából huszon-harmincéves férfihordák, hogy gatyára igyák magukat a bulinegyed romkocsmáiban. A kisüveges Viking nevű, 0,33-as sör ugyanis 3000 forintba került.

Gyors fejszámolás után kiderül, hogy egy izlandi ugyanennyi pénzből olyan 5 félliteres sört tud meginni Budapesten. Kérdezem én, barátaim: hát hol itt az igazság?!

Egy olyan büfében, ahová nem az izlandi felső egy százalék jár, hanem a munkásosztály. Mivel az átlagkereset olyan 1,2 millió forint, így nekik nem fáj annyira a dolog, és nekem sem a hiányzó 3000 forint esett rosszul, hanem az, hogy egy semmilyen szar sörért egy semmilyen szar helyen hagyok ott ennyit. Bevallom őszintén, nem néztem utána, milyen árak vannak Izlandon, így aztán olyan váratlanul ért ez az egész, mintha gyanútlanul elmentem volna sétálni Ferenc pápával, és egyszer csak nyakon szúrt volna egy rozsdás késsel. A hal 6000 volt, tehát összesen 9000 lett a vacsora. Az, hogy a panírozott mirelit halfilé meg egy marék saláta ennyibe került, nem húztam fel magam, mert ez az egész nem a pénzről szól.

Hanem az elvekről.

Akinek elvei vannak, és azokat az élet alattomban, titokban áthúzza, annak fáj a szíve.

És az enyém fájt.

Bevallom, abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy megbaszhatják az izlandiak az összes gejzírüket.

Ha milliárdos lennék, és a magánrepülőmön jöttem volna Izlandra, ez akkor is piszkált volna. Mondanom sem kell, nem mentünk tovább sörözni, pedig ha idegen országban járok, szeretem megkóstolni a helyi söröket, beülni a kocsmáikba, támasztani a pultot, nézni az embereket, mert ahogy Ernest Hemingway is mondta, ha az ember meg akar ismerni egy kultúrát, akkor nagyon érdemes megnézni, hogyan isznak.

Másnap a repülőgépen nyugodtam meg kicsit, amikor szóba elegyedtem egy amerikai hölggyel. A fapados izlandi járaton a jegy árában nem volt benne semmiféle étel, így a tíz órás úton az ember rá volt kényszerítve, hogy megvegye a szintén kurva drága és kurva szar mikróban melegített műanyag ételeiket, már ha nem akarta, hogy előbb-utóbb gusztáló pillantásokkal kezdje méregetni utastársait.

Na szóval a hölgy teljesen magától jegyezte meg, hogy Izland szerinte borzalmasan drága. Hangsúlyozom: egy amerikai mondta ezt, nem egy kispénzű kelet-európai hátizsákos turista. És ne aggódjunk, mert San Franciscóban minden a felébe fog kerülni.

Így is lett.

Na most nem kell mondanom, hogy mind kulturális, mind történelmi, építészeti, és egyéb megfontolásokat tekintve az izlandi Keflavik a San Franciscóval történő összehasonlításból – hát hogy is fogalmazzak finoman, hmm-hmm – nem jön ki jól.

Összegzés

Biztosan sok csodás hely akad Izlandon, de ha olyan férfi vagy, aki néha napján szeret meginni egy-két sört egy kocsmában, és ezt egy nyaralás során is megtenné, akkor Izland nem a te helyed. Biztosan lehet mondani, hogy én vagyok a hülye, minek ittam sört, de hát az meg miféle nyaralás már.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon