Igazi talponállókat kerestünk a Széll Kálmán tér környékén, elmondjuk, hogy ment

Mi az a talponálló és van-e még ilyen Budapesten? Sorozatunk első részében a Széll Kálmán téri kocsmákat teszteltük.

Mi a talponálló? A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a következő:

Albertirsai úti vásár területe, étterem és talponálló, 1962

A hivatalos definíció szerint tehát a kocsmák nem számítanak talponállóknak, a köznyelvben valahogy mégis bátran használjuk bármilyen helyre, ami kicsit lerobbant, nem annyira ad a külsőségekre, amelyek nem újhullámosak és nem is akarnak annak látszódni.

A talponálló definíciójában itt-ott tehát elgörbült, a funkciója is ugyanilyen érdekes kérdés – igazából egy szociológiai szakdoga remek témája lehetne. Például az igazi, a tényleg régi talponállók nyitvatartási ideje már önmagában is beszédes: a hétköznaponként reggel kb. 9-17:00-ig üzemelő helyek az általános nyolc órás munkaidő kellős közepén számítanak vendégekre, ez pedig sokat elmond a vendégekről is. Ahelyett, hogy a normál munkaidő után szolgálná ki pár italra a közönségét, a régi talponálló a munkaidő alatt/helyett biztosít nyolcórás zugivást – hétvégente pedig még korábban, 14:00 körül bezárnak ezek az egységek.

a „csak hozok egy tejet, mama” típusú elindulásokat, melyekből három órás, kevert-fröccsös vargabetűk lesznek, na meg a „megyek mama, már indulóba vagyok” telefonhívást, miközben a göcsörtös bácsikéz még némán jelez két kilépő utáni kilépő italért úgy déltájban.

Építők útja 3., Sörbár, 1979

A szocializmusban a talponállók illetve a vendéglátás csúcsát jelentő presszók, bárok között nem volt akkora szakadék, mint most a 21. század elején – ez természetesen szubjektív vélemény, mert simán lehet, hogy mégis volt, ahogyan az a képen is látszik.

Táncsics Mihály utca 25., Old Firenze bár, eszpresszó, 1972

A nyolcvanas években a Gresham borozó vagy a Lenin MGTSZ borozója és az Old Firenze bár vendégköre valószínűleg nem keveredett egymással – ahogy ma nem keveredik a Buddha Baré és mondjuk a Gerlóczy utcai Villányié sem (bár ki tudja, utóbbi elég menő alteros hipszter körökben is).

Buddha Bar

vs. Villányi borozó.

Valahogy mégis az az érzésünk, hogy a közösségi média korában egy szupertrendi, lakberendező segítségével megtervezett enteriőrrel bíró koktélbár és egy termelői bort felszolgáló kricsmi között fényévnyi távolságok vannak, nagyobbak, mint az előbb említett, szocialista érában működő intézmények között.

Vannak helyek Budapesten 2018-ban, amiknek előbb van Insta- és Tripadvisor-oldaluk, mint hogy megnyitottak volna, és úgy nevezik magukat romkocsmának, hogy gondos kőműves kezek ragasztják rá a patinát. Nem titok, manapság a belső kerületekben kötelező magadat ruin pubnak nevezni, mert akkor fog oda bemenni az angol/amerikai/francia/kanadai turista, és akkor fogja autentik, underground élménynek érezni a látogatást, ha megfordul ezen turistacsapdák valamelyikében. Ilyen helyen meg kinek van kedve bulizni? A bulinegyed állatkertjében ugyan még mindig sok az őslakos, de aki nem kíváncsi a hordákban közlekedő, gatyarészeg külföldiek látványára, az elkerüli a helyet, meg nem megy be semmibe, aminek romkocsma a neve, mert tökre drága és mert legfőképpen teljesen hamis.

De azét sokan szeretik...

Szóval hol iszik, hol igyon az őslakos?

A nem trendi, nem Instára optimalizált kocsmákban, bárokban, ami kívül esnek a külföldiek látókörén. Ők elvannak a maguk mesterséges ruin bar buborékaikban, egy párhuzamos térben, boldogok, hogy gombokért ihatnak. Nekünk, őslakosoknak pedig marad, hogy újra felfedezzük saját kocsmáinkat, amik nem trendik, de kényelmesek, és úgy ránk vannak szabva, mint a kétsoros öltöny a felsőházi lordra a Savile Row-n.

Úgy döntöttünk, hogy elkezdjük listába szedni azokat a helyeket, amik Budapest fontos gócpontjai körül találhatók. Elsőként a Széll Kálmán teret és szűk környezetét céloztuk be.

Kétlyukú söröző

Mint neve is mutatja ennek a dive barnak, azaz alagsori kocsmának két bejárata van. A helyzet az, hogy a Kétlyukú jobb hely, mint amilyennek kinéz, például teljesen iható fröccsöt adnak, a minőségi olaszrizling decinként 100 forint, a szóda 20 forint.

Zsíroskenyér lilahagymával 150 forint. Hubertus feles 145 forint. Nyilvánvalóan 1000 forintból lehet szerezni egy rendes spiccet – nem egy újhullámos brewery van a hetedikben, ahol egy 0,3-as import craft beer többe kerül.

A két lyuk.

A Kétlyukút a közelmúltban felújították, vagyis dizájnilag már-már túl steril, nincs meg benne az a patina, mint például a Várfok Borozóban. A legkellemesebb a pultnál állni, vagy a pulthoz közeli asztaloknál talponállni. A belső helyiséget csak azoknak ajánljuk, akik hírből sem ismerik a klausztrofóbiát.

Ezt a helyet a Retek utcában hónapok óta nem találtuk nyitva, így kimaradt. Pedig nagyon ígéretesnek tűnt.

Borozó a Szaszához

Egyes talponállókat legkönnyebben nem is a tartósan nyomott árakról, a ragadós lambériáról, a nagyon metoo előtti nő-férfi-megcsalás idézettáblákról, a „hitelt csak akkor adunk, ha elmúltál száz és a nagyszüleid is elkísérnek” feliratos pultról vagy a „nincs bor, de tíz perc és kész” attitűdről lehet a leginkább felismerni. Hanem arról az érzésről, ami beleivódott egy emberöltő alatt ezekbe a falakba, a karcosra mosogatott, apró felesespoharakba, mindenbe, a félhomályos villanykörtébe, a pultostól kikérős vécékulcsba, a búsan vigadással kikönyökölt pultokba, a sarokban villogó félkarú rablóba: a bánatok, a pénztelenség és a reménytelenség néma fejlehajtása egy ital fölött egy olyan helyen, ahol ezt az érzést minden egyes talpon álló ember megérti szavak nélkül és ebben a megértésben valahogy fel is oldódik a bánat, ezáltal pedig az egyedül ivás is közösségivé válik. A Borozó a Szaszához épp ilyen hely.

Oké, a szigorú definíció szerint nem talponálló, hiszen vannak benne bárszékek – de hol ne lennének, ahol ilyen kíméletlenül olcsó a becsületvesztés. De minden másban igen, legfőképp a fent leírt közönségben. Külön pesti talponállós extra volt a pultostól kikérhető nőivécé-kulcs, valamint a mindenki-beszél-mindenkihez-de-amúgy-egyedül-van-itt attitűd is; a leharcoltság nem csak a bútorzatra jellemző. Italokat riasztóan olcsón mérnek; ezer forintból bőven megvan három, akár négy feles is. Itt már érezzük, hogy a szemben lévő dohányboltból valóban érdemes átjönni pár kupica valamiért és a „közösségi élményért”. És oké, nem az a hely lesz, ahova gyakran (vagy akár még egyszer) betérünk, de mégis megérte; az autentikus talponálló-élményhez a tér környékén a Szasza állt a legeslegközelebb.

Várfok borozó

Van alsó és felső szint a kocsmákból is, a Várfok utcai Várfok borozó például egyértelműen a kocsmák Ritz-Carltonja - közönsége és már csak úgy a fekvése végett is kimagaslik a mezőnyből. Komoly nosztalgiát ébreszt a két pultba süllyesztett fémtartály, amiből anno nyilván vörös- és fehérbort mértek ki. Amikor rákérdeztünk, hogy van-e benne bor, annyit mondtak, hogy az nincs, csak fagyi. Persze fagyi sem volt benne – ez egy ilyen hely.

Csapon Szarvasi világos és meggyes sör található, a pohár a világosból 290, a korsó 460. Az itallapon megjelenik a Craft Beer kifejezés is, jelezvén, hogy itt lépést tartanak a trendekkel. A tulajtól megtudtuk, hogy a Várfok az egyik legrégebb óta nyitva tartó borozó a fővárosban. A berendezés eklektikus, van tévé, sakk, a kiszolgálás barátságos és a sör is teljesen rendben van. A díszletet érdemes szemügyre venni, akad pár régi időket idéző, hatvanas évek dizájnját megidéző gyöngyszem.

Lezárásképpen...

Bírjuk a Nemdebárt, de az nem tartozik a tárgyalt kategóriába, ahogy a Lövőház utca pubjai sem. Megnéztük még a Káplár Sörözőt, a Mignont, és a Móri Pubot, ami a hírhedt Móri borozó helyén nyílt meg nemrégiben, de annyira friss még, hogy oda vissza kell térnünk tesztelni. A listánk nagyon szubjektív és nagyon nem teljes, így szívesen hallunk tippeket, mit érdemes még felfedezni a környéken. A következő célpontunk a Móricz és környéke.

És még valami nagyon fontos a végére: a Player a felelős alkoholfogyasztás támogatója.

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon