Gulyást kérünk, kommunizmussal – Kádár étkezde a Klauzál téren

Ízlett Gabikám? Rakjak el belőle? – kérdi a pincérasszony, miközben szifonos szódát töltök. Sírtunk az örömtől és a házitormától, hogy vannak még ilyen helyek a bulinegyedben.

A Klauzál teret minden budapesti ismeri – és sajnos a lehető leggyorsabban szeretné a háta mögött hagyni, mert már méterekkel előrébb érezni az egyre intenzívebb bűzt a játszótérrel egybekötött kutyafuttató felől. Igazából inkább az egészet kutyaszaratónak neveznénk, mivel a számukra kijelölt nem túl nagy, kővel leszórt sivár parcella csak erre jó. Érdekes, hogy a környék nagy felújításáradatából – Kazinczy utca, Síp utca, Gozsdu udvar, Dob utca bizonyos részei, megkérdőjelezhető eredménnyel – teljesen kifelejtik, pedig a kerítésszaggató pesti éjszakák buliútvonalának kellős közepén terpeszkedik, és kiérdemelné, hogy tisztuljon valamelyest.

Van a téren még szóviccgyilkos Publin ír söröző és Ellátó, meg egy kevéssé ismert, de az előbbieknél klasszisokkal egyedibb III. számú vásárcsarnok – mondjuk már egy Spar lakik a belül extrém impozáns és 115 éves épületben, de így is nagyon magyar és vagány. Mint a Kádár étkezde (melynek tulajdonosát is Kádárnak hívták, és nem az, akire gondolsz), ami közvetlen mellette szolgálja ki az éhes magyarokat 1957 óta.

Ha nem a környéken dolgozik az ember, elég nehéz megoldani egy hétközbeni ebédet – a hely ugyanis 11:30-tól 15:30-ig van nyitva hétfőtől szombatig – de ez a rövidre nyírt nyitva tartás is valahogy még autentikusabbá teszi a Kádárt: étkezde ez kérem, nem valami kocsma, vagy valami kétes hírű lebuj! Nem is étterem, ahová taxival és bankkártyával viszed a csajod péntek este. Nem is bisztró, amiről egy ideje már fogalmunk sincs, mit takar igazából. Nem, ez egy étkezde, egy hely, ahova beül a magyar magyarosan enni. Úgyhogy fogtam a laptopom, a koktélruhám, meg a pincéreknek tartogatott diplomatikus biccentésemet, és mind otthon hagytam, hogy igazán beülhessek a Kádárba.

Már a piros-fehér kockás (négyzetrácsos, tudom, tudom) terítővel, a pozitív menzaillattal és az asztalokon pihenő műanyag szódásüvegekkel megvettek maguknak, és fénysebességgel tolattam vissza egy olyan korba, amiben nem volt szerencsém élni még, de szüleim és nagyszüleim sztorijaiból sokszor elképzeltem már. Szépen, szöggel, ahogy illik, felakasztva régi ikonok eredeti fotói, elkopott hajdani cicababákkal, sportolókkal meg perverz mosolyú piros mellényes, fekete mellszőrös gitárossal. Faburkolat, fekete-fehér, százéves műkőpadló, kenyér minden asztalon kosárban, letakarva kendővel, hogy ne száradjon ki, ahogy azt kell. A4-es, cicoma nélküli fekete menüsor: nincsenek vicces vagy nagyzoló elnevezések: ha szalontüdő, akkor szalontüdő, pont.

A környezetemben ülők ételhalmaiból azonnal tudtam, hogy a féladag opció itt számomra a teljes adagot jelenti, így ezt választottam. Marhapörköltet rendeltem tarhonyával (1450 forint – egész adag, 1200 forint – kis adag), céklával (400 forint). A 25 éve ott dolgozó Katika ajánlott rá tormát is: “Jó, házi, erős.” Ki tudna ennek ellenállni? Úgyhogy tormás cékla.

Miközben csapoltam magamnak a szódát (60 forint egy pohár) és vártam a fogásokra, még mindig nem tudtam betelni a hellyel, de most a közönséget néztem meg magamnak, a Kádár ugyanis majdnem teljesen tele volt jóízűen beszélgető és falatozó... magyarokkal. Voltak fiatalok irodákból, idős, napszítta arcú kendős néni fabottal, egy riasztóan Kádár-szerű figura a sarokban, egy elegánsan öltözött idős néni (aki jobban sminkeli magát hatvanöt évesen, mint én bármikor fogom), egy középkorú család, egy melós brigád. Ma-gya-rok! Ezt gondoltam és nem is tudtam másra gondolni végig: igen, ide magyarok járnak, kortól, foglalkozástól, öltözködéstől és eredeti lakhelytől függetlenül.

Az ételek is a fent említett attitűdöt hozták: a marhahúst némi gyanakvással vagdostam, de a gazdagon fűszerezett, nem szakácskönyvből, hanem emberöltős rutinból főzött szaft egy jó karéj kenyérrel (30 forint) tunkolva olyan egyszerűen és szerényen volt finom, hogy szinte nem is szabad dicsérni. A marhapöribe belefeledkezve random bekaptam egy kísérő céklát is, és nem figyeltem rá, hogy egy fél kiskanálnyi púp volt rajta abból a bizonyos “házi, erős” tormából.

A wasabi hozzá képest gumicukor. Miután megkönnyeztem ezt az új információt, arra gondoltam, hogy  a napi ajánlatról benevezek egy kis tormakompenzáló, lányos, baracklekváros császármorzsára (520 forint).

Szomorú és egyben vidám is az első két gondolatom a desszertről: a morzsa nem mirelit, a lekvár pedig tuti házi, nem egy tartósítókkal E-bombázott áruházi színezék. Legutóbb pár éve vidéken ettem igazán tíz ujjamat végignyalós, istencsászár morzsát, meg most a Kádárban, úgyhogy melegen és jól megpirítva ajánlom mindenkinek.

A fizetés módja valami zseniális: az öreg Orbán úr, aki a hely jelenlegi tulajdonosa (igen, ez is véletlen egybeesés, mint Kádár Béla úrral) ott ül a bejárati ajtónál egy pénztárgéppel, és el kell neki mondanod, mit rendeltél. Ő elhiszi, te pedig fizetsz. Még sosem találkoztam a Kádár előtt ezzel a bediktálós, kicsit becsületkasszás megoldással, és a többi számtalan dolog mellett ezért is bőven megérte eljönni. Az étkezde egyetlen nem-étkezdesége az ára, ugyanis a végén 2240 forintot fizettem – ami nem az a restis ár. De ennél már nagyobb fekete pont után is mondtam már sok helyre, hogy fergeteges, úgyhogy összefoglalva: még addig érdemes betolni valami nagyadag húsos és gazdag magyar kaját, amíg még ugyanilyen szívből szocreál, nem bővül ki még két helyiséggel, és a külföldiek nem kérdezgetik még, hogy “Where is that “Khádhár íthkeszde?”, mert bizony esélyes.

Kádár étkezde, Bp. VII. ker., Klauzál tér 9.

Értékelés 5 pontból

Kiszolgálás: 5

Ár-érték: 4,5

(Fotó: Tóth István)

Megjegyzés: Ezúton szeretnék még egyszer gratulálni fotósunknak, aki képes volt megenni egy nagykanálnyi, tormával púpozott céklaszeletet. A legenda kedvéért: meg sem kottyant neki.

Nem fokozza a romantikus esti vacsora hangulatát, ha nem tudod kinyitni a bort, de egy hasznos trükk segítségével hamar úrrá lehetsz a helyzeten.

Nincs annál idegesítőbb, mint amikor egy remek borba beletörik a parafadugó! Matt Skinner szakértő szerint nem kell pánikba esni: támadjuk meg a dugó maradékát a dugóhúzóval! Ilyenkor ferde dőlésszöget válasszunk, nehogy betoljuk a maradék dugót a borba. Ha ez nem segít, akkor  egy darab textilt gumizzunk a palack nyakához, és szűrjük a bort egy dekantálóba! Ha nincs ilyen textil – Matt egy sajtkészítés során használt szövetdarabot említ, de az feltehetőleg nem gyakori kellék egy átlagos háztartásban –, akkor fogjunk egy szűrőt! Egészségünkre!

Sok tökéletes dolog született Olaszországban, és ezért nagyon hálásak lehetünk a derék csizmalakóknak. Ha az ötvenes-hatvanas évekre gondolunk, akkor olyan praktikus és briliáns dizájnnal rendelkező tárgyak jutnak eszünkbe, mint egy Bialetti kotyogós kávéfőző, egy Vespa robogó, vagy olyan filmek, mint a Római vakáció, ami ugyan amerikai, de a Cinecittában készült, szóval legalább félig olasznak számít. Mai marhahúsos cannelloninkkal Itália előtt tisztelgünk!

Ez egy masszív fogás, ám mivel ínycsiklandóan néz ki, egy diétázó csaj sem fog nemet mondani rá, szóval remek választás vacsorával egybekötött randira! Ha egy tízes skálán osztályoznánk a nehézségi fokozatát, akkor a cannelloni körülbelül hatost kapna, vagyis kezdők is bátran nekifoghatnak, ha kellőképpen komolyan veszik a feladatot. Ez a töltött tészta – mert ha jobban belegondolunk, akkor az, bármennyire furcsának is hangzik az elnevezés – időigényes vállalkozás, de megéri a veszkődést.

Beszerző körút

Vannak előre gyártott cannelloni alkalmatosságok. Ezek apró cső formájú kis tészták, választhatjuk ezeket is természetesen, de most kipróbálunk egy alternatív megoldást. Mivel a cannelloni gyűrűkbe kínkeserves munka belegyömöszölni a tölteléket, sokkal jobban jártok, ha lasagne lapot használtok. Kezdjük az alapokkal! Mi az, ami nélkül nem érdemes nekifognod ennek a fogásnak? Kell hozzá lasagne lap, (vagy cannelloni tészta) ha ez nincsen, akkor elő kell állni egy B tervvel, hacsak nem tudunk tésztát gyúrni liszt, víz, tojás és só megfelelő arányú összekeverésével. A többi már gyerekjáték: fél kiló darált marhahús, 1 fej vöröshagyma, 2 gerezd fokhagyma, 10 dkg bacon, 10 dkg gomba (friss vagy konzerv) 5 dl paradicsomszósz, 1 teáskanál szárított oregánó, 2dl tejszín, 2 dl fehérbor, 10 dkg reszelt parmezán.

Action!

Először készítsük el a tölteléket. Kevés olivaolajon pirítsuk meg a kockára vágott vöröshagymát, majd a vékony gerezdekre vágott fokhagymát. Jöhet a gomba is, de közben fakanállal kevergessük a lábasban lévő dolgokat, ugyanis a hagyma könnyen odakap. Pirítsuk meg a darált marhahúst, amíg beszürkül, majd szórjuk rá a szárított oregánót, és sózzuk, borsozzuk. Folyamatosan forgassuk a húst, és az esetleg összeállt húscsomókat nyomkodjuk szét fakanállal. A száraz fehérbort öntsük a húsra, majd adjunk a hőfoknak, egészen addig, amíg a bor szinte teljesen elpárolog. Ezek után jöhet a paradicsom szósz, de ne felejtsük a lángot visszavenni közepes fokozatra. Rotyogtassuk jó húsz percig, vagy amíg a hús átfő, és a ragu besűrűsödik. Néha kevergessük meg, nehogy odakapjon.

Tészta

A lapokat egy nagy lábasban érdemes megfőzni, egyszerre maximum három lapot, ugyanis ha többet rakunk a lábasba, akkor összetapadnak, majd szétszakadnak. Ezekkel a lapokkal szinte hímes tojásként kell bánni, legalábbis akkor, amikor már megfőttek. Egy normális méretű tepsibe józan számítások szerint nagyjából 10 db cannelloni fér el kényelmesen, szóval 3-4 turnusban el tudjuk készíteni őket. Logisztikailag érdemes egy időben kezdeni a ragu és a tésztalapok elkészítését, így időt spórolhatunk.

Rock n’ roll

Tekerünk. Ha kész a tészta, akkor kifektetjük a lapokat, majd egy szelet bacont fektetünk rá, megszórjuk egy kevés reszelt sajttal, és ezután teszünk az egyik felére 2-3 evőkanálnyi ragut. ha eredeti cannelloni gyűrűt használnánk, akkor ezt kapásból nem tudnánk megcsinálni. Ha ez megvan, akkor feltekerjük a cannelloninkat, és félretesszük pihenni, amíg elkészítjük az összes többi tekercset. Ha megvannak a kis gyönyörűségek, akkor a tepsink aljába paradicsomszószt öntünk, majd óvatosan belerakjuk a cannellonikat. Most jön a varázslat: a tejszínt elkeverjük a maradék parmezán sajttal és a cannellonik tetejére öntjük. Utána fogjuk ezt a csodát és berakjuk az előmelegített 180 °C fokos sütőbe és negyven percig sütjük, vagy amíg a teteje picit megpirul. Ecco tutto – vagyis: ez minden!

Bon apétit!

Mondtuk, hogy könnyű lesz, igaz? De ha még ez is túl fárasztó neked, akkor irány a Netpincér, ahol a címed megadása után már választhatsz is a jobbnál jobb opciók között. Mindent bele!