Gulyást kérünk, kommunizmussal – Kádár étkezde a Klauzál téren

Ízlett Gabikám? Rakjak el belőle? – kérdi a pincérasszony, miközben szifonos szódát töltök. Sírtunk az örömtől és a házitormától, hogy vannak még ilyen helyek a bulinegyedben.

A Klauzál teret minden budapesti ismeri – és sajnos a lehető leggyorsabban szeretné a háta mögött hagyni, mert már méterekkel előrébb érezni az egyre intenzívebb bűzt a játszótérrel egybekötött kutyafuttató felől. Igazából inkább az egészet kutyaszaratónak neveznénk, mivel a számukra kijelölt nem túl nagy, kővel leszórt sivár parcella csak erre jó. Érdekes, hogy a környék nagy felújításáradatából – Kazinczy utca, Síp utca, Gozsdu udvar, Dob utca bizonyos részei, megkérdőjelezhető eredménnyel – teljesen kifelejtik, pedig a kerítésszaggató pesti éjszakák buliútvonalának kellős közepén terpeszkedik, és kiérdemelné, hogy tisztuljon valamelyest.

Van a téren még szóviccgyilkos Publin ír söröző és Ellátó, meg egy kevéssé ismert, de az előbbieknél klasszisokkal egyedibb III. számú vásárcsarnok – mondjuk már egy Spar lakik a belül extrém impozáns és 115 éves épületben, de így is nagyon magyar és vagány. Mint a Kádár étkezde (melynek tulajdonosát is Kádárnak hívták, és nem az, akire gondolsz), ami közvetlen mellette szolgálja ki az éhes magyarokat 1957 óta.

Ha nem a környéken dolgozik az ember, elég nehéz megoldani egy hétközbeni ebédet – a hely ugyanis 11:30-tól 15:30-ig van nyitva hétfőtől szombatig – de ez a rövidre nyírt nyitva tartás is valahogy még autentikusabbá teszi a Kádárt: étkezde ez kérem, nem valami kocsma, vagy valami kétes hírű lebuj! Nem is étterem, ahová taxival és bankkártyával viszed a csajod péntek este. Nem is bisztró, amiről egy ideje már fogalmunk sincs, mit takar igazából. Nem, ez egy étkezde, egy hely, ahova beül a magyar magyarosan enni. Úgyhogy fogtam a laptopom, a koktélruhám, meg a pincéreknek tartogatott diplomatikus biccentésemet, és mind otthon hagytam, hogy igazán beülhessek a Kádárba.

Már a piros-fehér kockás (négyzetrácsos, tudom, tudom) terítővel, a pozitív menzaillattal és az asztalokon pihenő műanyag szódásüvegekkel megvettek maguknak, és fénysebességgel tolattam vissza egy olyan korba, amiben nem volt szerencsém élni még, de szüleim és nagyszüleim sztorijaiból sokszor elképzeltem már. Szépen, szöggel, ahogy illik, felakasztva régi ikonok eredeti fotói, elkopott hajdani cicababákkal, sportolókkal meg perverz mosolyú piros mellényes, fekete mellszőrös gitárossal. Faburkolat, fekete-fehér, százéves műkőpadló, kenyér minden asztalon kosárban, letakarva kendővel, hogy ne száradjon ki, ahogy azt kell. A4-es, cicoma nélküli fekete menüsor: nincsenek vicces vagy nagyzoló elnevezések: ha szalontüdő, akkor szalontüdő, pont.

A környezetemben ülők ételhalmaiból azonnal tudtam, hogy a féladag opció itt számomra a teljes adagot jelenti, így ezt választottam. Marhapörköltet rendeltem tarhonyával (1450 forint – egész adag, 1200 forint – kis adag), céklával (400 forint). A 25 éve ott dolgozó Katika ajánlott rá tormát is: “Jó, házi, erős.” Ki tudna ennek ellenállni? Úgyhogy tormás cékla.

Miközben csapoltam magamnak a szódát (60 forint egy pohár) és vártam a fogásokra, még mindig nem tudtam betelni a hellyel, de most a közönséget néztem meg magamnak, a Kádár ugyanis majdnem teljesen tele volt jóízűen beszélgető és falatozó... magyarokkal. Voltak fiatalok irodákból, idős, napszítta arcú kendős néni fabottal, egy riasztóan Kádár-szerű figura a sarokban, egy elegánsan öltözött idős néni (aki jobban sminkeli magát hatvanöt évesen, mint én bármikor fogom), egy középkorú család, egy melós brigád. Ma-gya-rok! Ezt gondoltam és nem is tudtam másra gondolni végig: igen, ide magyarok járnak, kortól, foglalkozástól, öltözködéstől és eredeti lakhelytől függetlenül.

Az ételek is a fent említett attitűdöt hozták: a marhahúst némi gyanakvással vagdostam, de a gazdagon fűszerezett, nem szakácskönyvből, hanem emberöltős rutinból főzött szaft egy jó karéj kenyérrel (30 forint) tunkolva olyan egyszerűen és szerényen volt finom, hogy szinte nem is szabad dicsérni. A marhapöribe belefeledkezve random bekaptam egy kísérő céklát is, és nem figyeltem rá, hogy egy fél kiskanálnyi púp volt rajta abból a bizonyos “házi, erős” tormából.

A wasabi hozzá képest gumicukor. Miután megkönnyeztem ezt az új információt, arra gondoltam, hogy  a napi ajánlatról benevezek egy kis tormakompenzáló, lányos, baracklekváros császármorzsára (520 forint).

Szomorú és egyben vidám is az első két gondolatom a desszertről: a morzsa nem mirelit, a lekvár pedig tuti házi, nem egy tartósítókkal E-bombázott áruházi színezék. Legutóbb pár éve vidéken ettem igazán tíz ujjamat végignyalós, istencsászár morzsát, meg most a Kádárban, úgyhogy melegen és jól megpirítva ajánlom mindenkinek.

A fizetés módja valami zseniális: az öreg Orbán úr, aki a hely jelenlegi tulajdonosa (igen, ez is véletlen egybeesés, mint Kádár Béla úrral) ott ül a bejárati ajtónál egy pénztárgéppel, és el kell neki mondanod, mit rendeltél. Ő elhiszi, te pedig fizetsz. Még sosem találkoztam a Kádár előtt ezzel a bediktálós, kicsit becsületkasszás megoldással, és a többi számtalan dolog mellett ezért is bőven megérte eljönni. Az étkezde egyetlen nem-étkezdesége az ára, ugyanis a végén 2240 forintot fizettem – ami nem az a restis ár. De ennél már nagyobb fekete pont után is mondtam már sok helyre, hogy fergeteges, úgyhogy összefoglalva: még addig érdemes betolni valami nagyadag húsos és gazdag magyar kaját, amíg még ugyanilyen szívből szocreál, nem bővül ki még két helyiséggel, és a külföldiek nem kérdezgetik még, hogy “Where is that “Khádhár íthkeszde?”, mert bizony esélyes.

Kádár étkezde, Bp. VII. ker., Klauzál tér 9.

Értékelés 5 pontból

Kiszolgálás: 5

Ár-érték: 4,5

(Fotó: Tóth István)

Megjegyzés: Ezúton szeretnék még egyszer gratulálni fotósunknak, aki képes volt megenni egy nagykanálnyi, tormával púpozott céklaszeletet. A legenda kedvéért: meg sem kottyant neki.

Player Autószalon

A Delirium Café, Brüsszel világhíres és Guinness-rekorder kocsmája (jobb szó híján) újraértelmezi a sörivást sörfogyasztássá, az alkoholizálást pedig művészetté. Körülbelül kétszáz négyzetméter áll a sörrajongók rendelkezésére, hogy kikérjék kedvencüket vagy kipróbáljanak valami újat. A szívszorítóan jó minőséghez pedig belga pénztárcához mérve meglepően normális árlista párosul – kocsmaveteránok és sörbajnokok igazi kihívása Brüsszel szívében.

Kis utcából nyíló sikátor alig észrevehető sarkán nyikorog a rózsaszín elefántos cégér. Tulajdonképpen ez csak igazolja, hogy megérkeztünk: a kocsma előtt csoportosuló tömeget hamarabb észrevettük, mint a helyet magát. Már előzőleg hallottam többektől is a Delirium Caféról, de semmi konkrétumot nem említett senki, csak annyit, hogy “Ide muszáj elmenned baszdki, de tényleg, nem fogod elhinni”. Belépve azonnal világossá vált barátaim összegzésének tömörsége.

Ilyen nincs. Végeláthatatlan, U alakú pultsoron sorakoznak szorosan egymás mellett a különböző matricákkal ellátott sörcsapok. A hely hangos és zsúfolt, semmi pucc vagy elegancia. A falakat és plafonokat különböző poszterek és megszámlálhatatlanul sok felragasztott söröstálca és kupak takarja, színes összevisszaságban.

A régen kezelt faasztalok kicsik és kényelmesen körbeülhetők, azonban mind foglalt, ezért az egyik hatalmas, fenekére állított hordó melletti bárszéken ülve találtam meg aznap esti bázisomat. A hordó tetején otthagyott A3-as nyomtatott menüt kezembe véve eldöntöttem, mit is iszom ma este. Ez a "mit" egy pillantás alatt "miket"-re változott, amint megláttam a sörök apró betűvel sűrűn egymás alá nyomtatva éppen hogy két oldalba belezsúfolt, édesen hosszú listáját.

A kínálat mindent hoz: hatvan ország különböző söreit, kétszáz félét csapon, még kétezret üvegben. Az árak általában négy és tizenöt euró között mozognak, a legtöbb sör hét euró, ami nyugat-európai szemmel nézve valóban nem sok. A kiszolgálás követi a megszeghetetlen belga hagyományt: minden sört a márka saját poharában szolgálnak fel.

Ezt a tradíciót minden vendéglátóipari egység komolyan veszi (igen, még a talponálló kocsmák is): a sör iránti megkülönböztetett tisztelet jele ez. Ha egy vendég nem a megfelelő pohárban kapja az italát és erről az adott cég tudomást szerez, azonnal megszakíthatja a sörbeszállítást. A Delirium Café is akkurátusan ügyel erre, ezért volt szerencsém kaktuszkehelyből, fasatus lombikpohárból és félgömb aljú (tehát letehetetlen) korsóból is inni, de mind közül a Delirium Tremens egyliteres, csizmás korsója tetszett a legjobban.

Bizonyos poharakért kauciót kell letenni a bárban, az egyliteres csizmás élvezetért például húsz eurót (a félliteres tizenöt euró). A sörválasztékot lehetetlen lenne felsorolni, ugyanis minden van itt: barna, világos, sötét, sötétebb, középbarna, szőke, halványszőke, fehér, enyhébb(nek tűnik, de erős), közepes, erős, nagyon erős, több maláta, kevesebb komló vagy fordítva, gyümölcsös, alsó, spontán és felsőerjesztésű... a Gmail-bejelentkezéskor jobboldalt látható számláló jut róla eszembe: több mint 2004, 2005, 2006 – egyre növekvő számok.

A hely 2004. január 8-án Guinness-rekordot nyert a maga 2004 féle sörével, de azóta még bővült a készlet. Nevét az egyik legízletesebb belga sörről, a 8,5%-os Delirium Tremensről kapta, ami szintén díjat nyert: 2008-ban a világ legjobb sörévé választották. A beton és kerámia felületét ötvöző üvegen látható a kocsma cégérén is pózoló rózsaszín elefánt, amit állítólag a delirium tremens-rohamkor fellépő hallucinációk inspiráltak.
Habár elég híres és méltán elismert hely ez, hála a jó égnek, egyáltalán nem vált drágábbá, puccosabbá vagy bármilyen módon beképzeltté. A sörfogyasztás mellett a Delirium Café otthont ad számos ad hoc bandának egy jó zenélésre, legyen az eklektikus elektro, punk vagy garázsrock: a tremens fiatal és cool csapata tudja, hogy kell egy jó estét összehozni.

Minden este három emeleten zajlik a tömeges ivászat – egy idő után az asztalok összefolytak, és azon kaptam magam, hogy vadidegenekkel beszélek, helyi fiatalokkal, ösztöndíjasokkal, turistákkal. A belgák pedig nyitottak, barátságosak és nagyon nem szokásuk éjfélkor hazamenni – a Delirium Tremens is hajnal négyig nyitva áll, a világ minden tájáról jött sörfogyasztók nagy örömére.

Nem szokásom cikkírás közben bármilyen alkoholt inni, de már a hely gondolatától is kénytelem voltam bontani egy jól behűtött Leffét. De hát egy erős trappista sör nélkül lehetetlen lenne erről a hallucinogén kocsmáról beszélni – olyan hely ez, amit látnod, érezned és legfőképp megízlelned kell. Tehát nincs mese, ha a közeljövőben tervezel egy külföldi kiruccanást a haverokkal, és nem vetitek meg a jó söröket, akkor irány a Tremens! Ne feledd, Impasse de la Fidelité 4A, 1000, Brüsszel – vagy ha elfelejted, csak kövesd a rózsaszín elefántot!

Santé!

(Fotók: a szerző képe, Delirium Cafe Facebook-oldal)

Player Autószalon

Nem fokozza a romantikus esti vacsora hangulatát, ha nem tudod kinyitni a bort, de egy hasznos trükk segítségével hamar úrrá lehetsz a helyzeten.

Nincs annál idegesítőbb, mint amikor egy remek borba beletörik a parafadugó! Matt Skinner szakértő szerint nem kell pánikba esni: támadjuk meg a dugó maradékát a dugóhúzóval! Ilyenkor ferde dőlésszöget válasszunk, nehogy betoljuk a maradék dugót a borba. Ha ez nem segít, akkor  egy darab textilt gumizzunk a palack nyakához, és szűrjük a bort egy dekantálóba! Ha nincs ilyen textil – Matt egy sajtkészítés során használt szövetdarabot említ, de az feltehetőleg nem gyakori kellék egy átlagos háztartásban –, akkor fogjunk egy szűrőt! Egészségünkre!