Gulyást kérünk, kommunizmussal – Kádár étkezde a Klauzál téren

Ízlett Gabikám? Rakjak el belőle? – kérdi a pincérasszony, miközben szifonos szódát töltök. Sírtunk az örömtől és a házitormától, hogy vannak még ilyen helyek a bulinegyedben.

A Klauzál teret minden budapesti ismeri – és sajnos a lehető leggyorsabban szeretné a háta mögött hagyni, mert már méterekkel előrébb érezni az egyre intenzívebb bűzt a játszótérrel egybekötött kutyafuttató felől. Igazából inkább az egészet kutyaszaratónak neveznénk, mivel a számukra kijelölt nem túl nagy, kővel leszórt sivár parcella csak erre jó. Érdekes, hogy a környék nagy felújításáradatából – Kazinczy utca, Síp utca, Gozsdu udvar, Dob utca bizonyos részei, megkérdőjelezhető eredménnyel – teljesen kifelejtik, pedig a kerítésszaggató pesti éjszakák buliútvonalának kellős közepén terpeszkedik, és kiérdemelné, hogy tisztuljon valamelyest.

Van a téren még szóviccgyilkos Publin ír söröző és Ellátó, meg egy kevéssé ismert, de az előbbieknél klasszisokkal egyedibb III. számú vásárcsarnok – mondjuk már egy Spar lakik a belül extrém impozáns és 115 éves épületben, de így is nagyon magyar és vagány. Mint a Kádár étkezde (melynek tulajdonosát is Kádárnak hívták, és nem az, akire gondolsz), ami közvetlen mellette szolgálja ki az éhes magyarokat 1957 óta.

Ha nem a környéken dolgozik az ember, elég nehéz megoldani egy hétközbeni ebédet – a hely ugyanis 11:30-tól 15:30-ig van nyitva hétfőtől szombatig – de ez a rövidre nyírt nyitva tartás is valahogy még autentikusabbá teszi a Kádárt: étkezde ez kérem, nem valami kocsma, vagy valami kétes hírű lebuj! Nem is étterem, ahová taxival és bankkártyával viszed a csajod péntek este. Nem is bisztró, amiről egy ideje már fogalmunk sincs, mit takar igazából. Nem, ez egy étkezde, egy hely, ahova beül a magyar magyarosan enni. Úgyhogy fogtam a laptopom, a koktélruhám, meg a pincéreknek tartogatott diplomatikus biccentésemet, és mind otthon hagytam, hogy igazán beülhessek a Kádárba.

Már a piros-fehér kockás (négyzetrácsos, tudom, tudom) terítővel, a pozitív menzaillattal és az asztalokon pihenő műanyag szódásüvegekkel megvettek maguknak, és fénysebességgel tolattam vissza egy olyan korba, amiben nem volt szerencsém élni még, de szüleim és nagyszüleim sztorijaiból sokszor elképzeltem már. Szépen, szöggel, ahogy illik, felakasztva régi ikonok eredeti fotói, elkopott hajdani cicababákkal, sportolókkal meg perverz mosolyú piros mellényes, fekete mellszőrös gitárossal. Faburkolat, fekete-fehér, százéves műkőpadló, kenyér minden asztalon kosárban, letakarva kendővel, hogy ne száradjon ki, ahogy azt kell. A4-es, cicoma nélküli fekete menüsor: nincsenek vicces vagy nagyzoló elnevezések: ha szalontüdő, akkor szalontüdő, pont.

A környezetemben ülők ételhalmaiból azonnal tudtam, hogy a féladag opció itt számomra a teljes adagot jelenti, így ezt választottam. Marhapörköltet rendeltem tarhonyával (1450 forint – egész adag, 1200 forint – kis adag), céklával (400 forint). A 25 éve ott dolgozó Katika ajánlott rá tormát is: “Jó, házi, erős.” Ki tudna ennek ellenállni? Úgyhogy tormás cékla.

Miközben csapoltam magamnak a szódát (60 forint egy pohár) és vártam a fogásokra, még mindig nem tudtam betelni a hellyel, de most a közönséget néztem meg magamnak, a Kádár ugyanis majdnem teljesen tele volt jóízűen beszélgető és falatozó... magyarokkal. Voltak fiatalok irodákból, idős, napszítta arcú kendős néni fabottal, egy riasztóan Kádár-szerű figura a sarokban, egy elegánsan öltözött idős néni (aki jobban sminkeli magát hatvanöt évesen, mint én bármikor fogom), egy középkorú család, egy melós brigád. Ma-gya-rok! Ezt gondoltam és nem is tudtam másra gondolni végig: igen, ide magyarok járnak, kortól, foglalkozástól, öltözködéstől és eredeti lakhelytől függetlenül.

Az ételek is a fent említett attitűdöt hozták: a marhahúst némi gyanakvással vagdostam, de a gazdagon fűszerezett, nem szakácskönyvből, hanem emberöltős rutinból főzött szaft egy jó karéj kenyérrel (30 forint) tunkolva olyan egyszerűen és szerényen volt finom, hogy szinte nem is szabad dicsérni. A marhapöribe belefeledkezve random bekaptam egy kísérő céklát is, és nem figyeltem rá, hogy egy fél kiskanálnyi púp volt rajta abból a bizonyos “házi, erős” tormából.

A wasabi hozzá képest gumicukor. Miután megkönnyeztem ezt az új információt, arra gondoltam, hogy  a napi ajánlatról benevezek egy kis tormakompenzáló, lányos, baracklekváros császármorzsára (520 forint).

Szomorú és egyben vidám is az első két gondolatom a desszertről: a morzsa nem mirelit, a lekvár pedig tuti házi, nem egy tartósítókkal E-bombázott áruházi színezék. Legutóbb pár éve vidéken ettem igazán tíz ujjamat végignyalós, istencsászár morzsát, meg most a Kádárban, úgyhogy melegen és jól megpirítva ajánlom mindenkinek.

A fizetés módja valami zseniális: az öreg Orbán úr, aki a hely jelenlegi tulajdonosa (igen, ez is véletlen egybeesés, mint Kádár Béla úrral) ott ül a bejárati ajtónál egy pénztárgéppel, és el kell neki mondanod, mit rendeltél. Ő elhiszi, te pedig fizetsz. Még sosem találkoztam a Kádár előtt ezzel a bediktálós, kicsit becsületkasszás megoldással, és a többi számtalan dolog mellett ezért is bőven megérte eljönni. Az étkezde egyetlen nem-étkezdesége az ára, ugyanis a végén 2240 forintot fizettem – ami nem az a restis ár. De ennél már nagyobb fekete pont után is mondtam már sok helyre, hogy fergeteges, úgyhogy összefoglalva: még addig érdemes betolni valami nagyadag húsos és gazdag magyar kaját, amíg még ugyanilyen szívből szocreál, nem bővül ki még két helyiséggel, és a külföldiek nem kérdezgetik még, hogy “Where is that “Khádhár íthkeszde?”, mert bizony esélyes.

Kádár étkezde, Bp. VII. ker., Klauzál tér 9.

Értékelés 5 pontból

Kiszolgálás: 5

Ár-érték: 4,5

(Fotó: Tóth István)

Megjegyzés: Ezúton szeretnék még egyszer gratulálni fotósunknak, aki képes volt megenni egy nagykanálnyi, tormával púpozott céklaszeletet. A legenda kedvéért: meg sem kottyant neki.

Player Autószalon

Kaja, drogok, botrányok, siker. Elmondjuk, hogy miért ő a legkirályabb szakács, aki valaha írt.

Punk a konyhában

Anthony Bourdainnek nincsenek Michelin-csillagjai, sőt, mi több, soha nem is volt neki. Gasztronómiai kvalitásai alapján nem tartozik az elitbe, nem mutat új irányt a kulináris élmezőny számára, mivel sosem foglalkoztatta a kísérletezés. Bourdaint egy dolog érdekli: az evés, és valószínűleg szakács is azért lett, hogy minél többet tudjon meg arról az univerzumról, ami az evést körülveszi. 2000-ben írt bestsellere, A konyhafőnök vallomásai (Kitchen Confidential) minden idők legjobb könyve, amit szakács írt. Amíg a híres séfek és tévészakácsok évente jelentetik meg szakmányban gyártott, igényes, de halálosan unalmas illusztrált receptkönyveiket (van még olyan dolog, amiről Jamie Oliver nem adott ki könyvet?) , addig emberünk totálisan szétfeszítette a műfaji kereteket és megalkotta az évtized leghatásosabb alkotását, ami gyökeresen átalakította a közvélemény képét arról, hogy mi egy étterem és micsoda egy séf.

És hogy mi a trükk? Pofonegyszerű és brutálisan nehéz dolog: az őszinteség. Bourdain, a konyhai zsoldos és veterán olyan őszinte kitárulkozással írta meg a könyvet, mintha a halálos ágyáról diktálta volna. Hogyan szoktak lopni az éttermi dolgozók, miért drogoznak a séfek, hogyan szokott rá a kokainra, és milyen mélyre nyomta a drog, miért mentek tönkre éttermek, amikben dolgozott, ki kefélt kivel, miért nem szabad New York-ban hétfőn halat rendelni, milyen formában adják ki a romlott árut az éttermek, kiteregetett mindent, amiről a séfek, és étteremtulajdonosok a sírig hallgattak volna.

Bourdain később bevallotta, hogy némiképpen tartott a szakma fogadtatásától, de érdekes módon csak hátba veregetéseket kapott, és hirtelen a világ összes séfjének – legyen az Michelin-csillagos szent, vagy egy oklahomai hamburgerező szakácsa – automatikusan barátjává vált.

Bourdain a CIA soraiban

A CIA ezúttal nem az amerikai hírszerzést, hanem a Culinary Institute of Americát jelenti, amely az Egyesült Államok, sőt az amerikai kontinens legkomolyabb gasztronómiai iskolája. Kellőképpen nagy arccal fogott neki az életnek, ám a terepen, ami nem a New York-i csúcséttermeket jelentette, hanem huszadrangú BBQ grilleket, pizzériákat New Jersey-ben majd Floridában, az öreg rókák gyakran porig alázták a zöldfülű és szemtelen Anthonyt, aki szépen lassan beleszokott a gépházban töltött mindennapokba.

A könyvével egy csapásra híressé váló Tony nem is rejtette véka alá, hogy bár tiszteli a trendsetter séfeket, igazán csak a szakmai iparosait, a napi több száz tányért felrakó, névtelen zsoldosokat becsüli. Húszas éveiben belecsúszott az alkoholizmusba, aztán a munkahelyi pörgés miatt mindenféle bogyókat kezdett fogyasztani (ami Bourdain szerint gyakori jelenség a konyhákon), sok kokót szippantott fel, aminek következtében mára úgy néz ki, mint aki szétesett, de aztán gondos kezek összerakták. Rengeteg viszontagság után végül mégis sikerült tisztességes New York-i séffé válnia. Nagyjából 40 évesen higgadt le, lehorgonyzott a Brasserie Les Halles nevű manhattani intézményben, 2000-ben pedig megjelent a később 28 nyelvre lefordított A konyhafőnök vallomásai, ami új fejezet kezdetét jelentette, ugyanis kiderült, hogy Bourdain jobb író, mint séf, és jobb műsorvezető, mint író.

Punkrock mindhalálig

A Les Halles azt a konyhát viszi, ami a legközelebb áll hozzá, a franciát. Bisztrókonyha, de magas fokon, ráadásul Bourdainnek az étterem vezetői teljes szabadságot adtak. Már jópár éve nem vesz részt a napi robotban, tévéműsorokat forgat, és könyveket ír. 2010 őszén egy szép emlékű tévéműsor kapcsán volt szerencsém megfordulni a Les Halles konyhájában, legnagyobb szívbánatomra Bourdain nem volt benn, de jobbkeze, A konyhafőnök vallomásai elején is feltűntetett Carlos Llaguno igen, a derék dél-amerikai tag gyártott is egy remek borsos bélszínt. Amikor a forgatás után Bourdainról kérdeztem, mosolyogva ennyit mondott: – He’s a cool guy. A „laza srác” olyan menüt rakott össze, ami francia, ugyanakkor New York-i, ugyanis van itt boeuf bourguignon, de foie gras hamburger is (20 dollár, 4400 forint) – ilyet egy franciaországi francia sem tenne a libamájjal, legalábbis ezen a szinten.

Éppen nem szólt a zene, de a könyve óta tudjuk, hogy Bourdain konyhájában bárki hozhatta a saját zenét, igaz, ha valaki Billy Joelt tett fel, az a legenda szerint azonnali kirúgással járt. Tony a punkrockra esküszik, kedvence a New York Dolls, The Stooges, The Voidods és a Ramones. The Nasty bits című könyvét egyenesen Joeynak, Dee Deenek és Johnnynak, az együttes tagjainak ajánlotta.

Tévésztár

A konyhafőnök vallomásai egyenes folyományaként a Food Networkön megkapta első tévéműsorát, így folytathatta azt a két tevékenységet, amit a legjobb szeret: evett és mesélt. A 2002-es A bolygó amerikai (A cook’s tour) gasztronómiai világjárás Japántól Ausztráliáig, tacótól a hernyókig. Közben a Fox A konyhafőnök vallomásai címmel beindított egy sorozatot, amelyben a Bradley Cooper alakította főszereplőt, Jack Bourdaint teljes egészében hősünkről mintázták. 2005-ben leszerződött a Travel Chanellel, ahol nekikezdett Fenntartások nélkül (No reservations) című sorozatának. Bourdain körül mindig izzik a levegő, így nem csoda, hgy 2006 júliusában keményen belenyúlt. Bejrútban forgattak, és szokás szerint arra készült, hogy egy kamerától kísérve végigeszi a várost, amikor kitörték az évtized legsúlyosabb harcai Izrael és Libanon között. Tengeri és légi blokád, és a város stratégiailag fontos pontjainak bombázása. A világ leglazább séfje hirtelen egy háború közepén találta magát. A stábot a helyi segítők magukra hagyták, Bourdainék pedig ott álltak magukban, egy idegen városban, amit lőttek. Amíg a hoteljükben rostokoltak, Bourdain a feszültséget úgy vezette le, mint egy igazi szakács: bekéredzkedett a konyhára és főzött. Pár nappal később evakuálták őket, és egy amerikai hadihajó segítségével hazatérhettek. A tévéműsor negyede sem készült el, szóval a tévéséf és stábja úgy döntött, hogy készítenek egy filmet arról, hogyan nem készült el a film. A bejrúti epizód végül akkorát ütött, hogy Emmy díjra jelölték, ez pedig olyasmi, ami korábban egy tisztességesen végigforgatott műsorával sem történt meg.

Bolygó amerikai

Bourdain jelenleg is utazik, tegnap Barack Obamával evett a vietnami Hanoiban, Facebook profilján szépen szemmel lehet követni, hogy merre jár (tavaly megfordult nálunk is.) Híres arról, hogy bármit megeszik, valószínűleg még nem utasított vissza semmilyen helyi fogást. A legkeményebb cuccok: fókaszem, balut, egy egész kígyó,(ami még élt!), illetve az általa is legszörnyűbbként aposztrofált szavannai varacskosdisznó ánusz, illetve a grönlandi rohasztott cápahús.

Elmondása szerint a legundorítóbb kaja, amit valaha fogyasztott mégis a McNuggets. Nem rejti véka alá, ha kedvel valakit (pl: Thomas Keller, Ferran Adria, Mario Batali), de azt sem tartja meg magának, ha valakitől rosszul van (Alain Ducasse, egy tucatnyi kevéssé ismert tévéséf és az ABBA). Vigyázat, szókimondó szövegek!, olvasható műsorai elején, mivel nem állnak tőle távol a káromkodások és a szexista poénok.

Nem baj, Tony, mi így szeretünk.

Állítólag a tökéletes reklámhoz három dolog kell: kisgyerek, kutya és egy jó nő. Egy másik iskola szerint ezekből elég az egyik, szóval a gyereket meg a kutyát most hagyjuk. „Sex sells”, avagy formás női idomokkal bármit el lehet adni, természetesen kaját is.

Bikini, hambi, erotika

Nina Agdal 18-as karikáért kiáltóan falja a szaftos burgert. Ketchup és ajaknyalogatás lassítva: megéheztünk...

Nem látja a krumplit, érted?!

A Nando’s-nál rájöttek, hogy mi kell a népnek. Ha reklám, akkor legyen vicces és legyen benne két nagy mell. A történet egyszerűen fergeteges (nem az) és abban is biztosak vagyunk, hogy ha létezne Szőke Nők Világszövetsége, akkor tiltakozna a hirdetés miatt, elvégre meglehetősen rossz fényben tüntetik fel sorstársukat.

Tuti ziccer: fagyi

Bizonyos hölgyek nem tudnak nem erotikusan fagylaltot fogyasztani, de az szabad szemmel is látható, hogy a reklámban szereplő szőkeség erősen rájátszik a műveletre. Nem vagyunk benne száz százalékig biztosak, hogy ez egy valódi, létező terméket népszerűsít, de attól még működik.

Egy bombanő a vízben

Ez a reklám a szexista hirdetések iskolapéldája. A szinopszis elfér egy névjegykártyán: a srác ül a strandon, megiszik egy láda sört. Amikor az utolsó üveghez ér, kijön egy bombázó a vízből, és megissza a sörét. Vége. A reklámban látható hölgy annyira híres, hogy neve is van: Zilda Williams. A reklám egyébként nem egy sörmárkát, hanem egy sörökkel foglalkozó szájtot hirdet.

Saláta szexin

A Carl’s Jr. amerikai gyorséttermi hálózat olyan reklámokat csinál olyan csajokkal, hogy az kriminális, 18-as karikáért és egy vödör jégért kiált. Ebben a filmjükben Kim Kardashian falja a salátát nagy kedvvel.

Állatvédők beindulva

A radikális állatvédő szervezet,a PETA szereti az ütős reklámkampányokat, és ennek rendre bizonyítékát is adja. Ez a betiltott reklám a vegetarianizmust népszerűsítette volna, és tökéletes bizonyítéka annak, hogy ők is bíztak a jól bevált hatásmechanizmusban: szexszel az állatvédelmet is el lehet adni. Kérdés, hogy mit szóltak volna a nők jogait védő szervezetek a női nemet szexuális tárggyá lealacsonyító megközelítés ellen. A poén az, hogy a werkfilm forróbb, mint maga a reklám.

Emily is felszállt a burgervonatra

Hát ez valami mesés volt, nem? Szerintünk a burgerfogyaztási mutatók a plafont verték ezutána reklám után.

Ennél szebben nem lehet kólát inni

Cindy Crawfordnak nem kell bikinire vetkőznie, nem kell ráznia a melleit vagy a hátsóját, elég, ha csak beletúr a hajába és néz. Bármilyen hihetetlen, ez a reklám több szakmai díjat is bezsebelt, és beválasztották minden idők legjobb Super Bowl döntőn vetített reklámja közé.