Zsiványul férfias élmény egy üveg tradícióval – Ismerd meg a Monkey Shoulder whiskyt

A maradandó dolgok olyanok, amelyek nem csupán kiállják a minőség időpróbáját, de képesek önmagukat lazára véve azonosulni a változó időkkel. Ennek a minőségi, férfias és hanyagul elegáns galvanizálásnak a tökéletes példája a legkedvesebb majomvállas whiskynk, amit ha megismersz, nagy összegben fogadunk, hogy azonnal a rajongója leszel.

Az ízről 

Sajnos nincs az a 3D-s nyomtató, amivel most a gépeden keresztül át tudnánk neked adni, milyen is a Monkey Shoulder élmény, így amíg nem szerzel be egyet a csodálatos dizájnú palackból, addig kénytelen vagy a leírásunkra hagyatkozni. A majomváll-whiskyt egy hétfői szerkesztőségi megbeszélés keretein belül kóstoltuk meg először (igen, tudjuk, baromi Madmenesek vagyunk) és akkor teljesen a szívünkbe (vagy a szájpadlásunkba, nyelőcsövünkbe és a májunkba, szabadon választhatsz) zártuk. Akkor így jellemeztük – és mivel azóta az utóbbi két hónapban apránként el is fogyasztottuk az egész üveget, a leírás még inkább áll:

„A legwhiskysebben kinéző, gyönyörű dugóval lezárt versenyző izgalmas élménynek ígérkezett: a majomváll whisky egy triple malt; három Speyside kevert maláta alkotja. Illatra fantasztikusan vaníliás és karamellás jegyeket éreztünk, amire elismerően hümmögtünk már elöljáróban – az íz pedig ugyancsak nem okozott csalódást. Sőt. Nekem ez lett a kedvencem: az elegáns és nagyon többrétegű italban egymás után bontakoztak ki a mélységek – az édes vonal teljes, letisztult harmóniában egyesült az erős ízekkel. Egy igazán összetett, kellemes és nagyon gazdag whisky, amit csakis ajánlani tudok, mert mindent hoz, amit a whisky-élményben szeretek. Hiába, a skótok zsigerből vágják ezt a whisky-dolgot.”

A legelső Triple Malt

Egy napon, a legendás maláta mester, David Stewart döntött úgy, hogy megalkotja a világ első tripla malátáját, összekombinálva a három legkitűnőbb Speyside-i lepárlóüzemből származó single malt whisky-t. És de jól tette! A monkey Shoulder-ben egyetlen csepp gabona whisky sincsen, és a kiválasztott malátákat elsőként ex-bourbon hordókban érlelik. A bodnármesterek (ez is milyen gyönyörű szakma, valahogy az egész whiskykészítés egy fantasztikus mitológia) úgy alkották meg ezeket a hordókat, hogy azok selymes és gazdag vaníliaízt adnak a pihenő maláta whiskynek.

A három Speyside malátát aztán elegyítik egy kis házasító hordóban, ahol együtt ejtőzhetnek, és vágyakozó pillantásokat vethetnek egymásra nem kevesebb, mint 3-6 hónapon keresztül – mi pedig rájuk, hogy végre megkóstolhassuk. A lepárlás és érlelés után Skóciában palackozzák a Monkey Shouldert – a száz százalékos skót maláta pedig ezután világhódító útjára indul, hogy a legvagányabb bárokban felhajthassuk őket vagy az otthonunkban körbecsodáljuk a haverokkal.

A hagyományról 

Ha csak ennyit tudna, már ez is elég lenne – de a Monkey Shoulder nem csak egy kiváló whisky urbán zsiványoknak, hanem tisztelettel adózik a régi malátakeverők előtt is; nevével a lepárló maláta mestereinek állít emléket, akik a mai napig kézzel forgatják az árpa malátát falapátjaik segítségével. Ebben a szakmában gyakori jelenség, hogy a munkások a folytonos hajlongás és monoton mozgás miatt erős vállfájdalomtól szenvednek – ezt az izomlázat hívták ’monkey shoulder’-nek, azaz ‘majomváll’-nak, mivel a karjukat jellegzetes módon, lógatták lefelé, akár egy majom.

Szinte látjuk magunk előtt: ahogy a szeszgőzben fáradtan, de mégis jókedvűen énekelve végzik a munkát és néha nap végén, talán ugyanabból a whiskyből egy tábortűz körül felöntöttek a garatra. Habár a malátázó emberek azon kevesek közé tartoznak, akik továbbra is manuálisan forgatják a malátát, a munkakörülmények már megváltoztak annyira, hogy a fájdalom szerencsére már csak a múlté. De a név maradt; a Monkey Shoulder név szeretetteljes tisztelgést jelent a régi és mai munkásemberek kemény élete előtt.

És ami neked szól

...az a legjobb whisky-élmény: mert egyszerre iszol egy prémium minőségű, felsőpolcos italt, amiben a három pazar maláta mellett még igazi, színes-szagos-kemény tradíció is keveredik – miközben nem kell kínosan feszengve ízlelgetned és okosságokat mondanod róla, mert mindezek nélkül, önmagában is varázslatosan karcos, intenzív és férfias élmény.

A minőségi whiskyzés sokszor szivarozós-gentleman's-clubbos, elitista dolognak tűnik – pedig a különleges, elit élményhez nem kell régi sznobériák sallangja; a teljesen urbán közegben is fogyasztható whisky kiállta az idő próbáját és nem kell öregnek lenned, hogy élvezd az italt és tiszteld a hagyományt. A Monkey Shoulder nem várja, hogy vigyázzban állva tudálékoskodó arccal forgasd a poharad (mondjuk megéri egy picit gyönyörködni benne a fényben, valami brutálszép színe és állaga van), hanem azt szeretné, hogy a régi mesterek kemény munkájának borostyánszín, folyékony nektárját olyan lazán fogyaszd, ahogy csak a lezser majomvállaid engedik.

Cheers! Avagy skótosabban: Slàinte!

A quiche (ejtsd: kis) egy francia tésztás lepényféleség, amerikaiak szerint igazi csajos kaja, szóval kitűnő választás, ha meg akarjuk lepni valamivel párunkat, vagy le akarjuk nyűgözni azt a szőkét, akit végre sikerült elhívni randizni.

A quiche-t sok mindenhez hasonlítják különböző fórumokon, nevezik francia pizzának, nyitott lepénynek, és a műfaja sem tisztázott, ugyanis van, ahol desszertként emlegetik, máshol főétel, egy harmadik helyen pedig a reggeli étkezés tipikus fogásának nevezik. Mi nem foglalkozunk a címkézéssel, szerintünk a quiche olyan valami, amit meg lehet enni, és finom. A töltelék ezerféleképpen variálható, mi ezúttal egy zöldséges verziót készítünk, hús nélkül, szóval ha vega a szíved választottja, akkor ez nyerő megoldás lehet.

Itt egy vizuális gyorstalpaló:

Kezdjük az alapoknál: ha elkészítésről beszélünk, akkor a quiche két fő részből épül fel: 1. van az alapot jelentő tésztalap, 2. minden egyéb, ami a tésztalapra kerül. Elsőként a tésztát fogjuk elkészíteni, mert ennek kell egy kis idő, hogy megkeljen. A tésztagyúrás általában sok hobbi szakácsnál egy komoly lélektani határt jelent, mert rejtélyes, misztikus dolognak tűnik, amit csak a beavatott kevesek képesek megalkotni egy titokzatos szeánsz során. A helyzet ennél egyszerűbb, ugyanis a tésztagyúrás alapjában véve egy igen mechanikus folyamat: az ember összerakja A-t, meg B-t és C-t, és kész a termék. Jó, jó, tudjuk, a főzés az művészet, meg kreativitás, meg minden, de ezt a szöveget hagyjuk meg a csajoknak.

Part 1. A tészta

Tésztát gyúrni egyáltalán nem nehéz. Kell hozzá pár dolog, például egy konyhai mérleg, ugyanis a tészta esetében a számok fontosak. Harminc dekagramm lisztet morzsoljunk el tizenöt dekagramm vajjal – vajról beszélünk, a margarint dobjuk ki, gyújtsuk fel, lőjük ki a világűrbe –, egy tojás sárgáját, egy csipet sót, majd lassan öntsünk hozzá annyi hideg vizet, amitől a tésztánk még nem lesz nyúlós. Kezdjük egy decivel, ez a minimum, majd a halmazállapotot figyelve öntsünk hozzá egy újabb decit, ha kell. Milyen a kemény tészta? Olyasmi, mint a gyurma, de annál azért egy árnyalatnyival puhább, szétmorzsolhatóbb. A nyúlós tészta meg úgy nyúlik, mint a megolvadt sajt, de ha itt tartunk, az már nem szerencsés. Ebben az esetben a mentőövet pár deka liszt és egy kevés vaj jelenti.

A tésztát tegyük egy tálba, takarjuk le, és tegyük fél órára hűtőbe. Vegyük elő a sütőformát, ami esetünkben egy kerek, általában hullámos szélű frizbihez hasonlító tárgy. (Nagy szupermarketekben is könnyen beszerezhetjük, olyan helyeken van, ahol férfiak általában nem szoktak megfordulni, nevesül a fakanalak, sajtreszelők, és hasonló tárgyak osztályán. Egy kb. egy centi magas peremű, béna fémtálcát keressünk.) A tésztát nyújtsuk ki, szokták mondani a szakácskönyvek, de mit jelent ez? Semmiképpen ne úgy nyújtsuk ki, mintha egy expander lenne! Ehelyett inkább tegyük a liszttel beszórt konyhapultra, és egy sodrófával, vagy akár egy üres borospalackkal (kipróbált módszer, ráadásul egy legénykonyhában előbb fogunk üres borosüveget találni, mint sodrófát, nem igaz?) és nyújtsuk ki. A tészta ne legyen papírvékony, inkább jó félcenti-centi vastag. Ezt követően tegyük be a sütőformába. Ha ezzel megvagyunk, akkor veregessük vállon magunkat, bontsunk ki egy üveg pezsgőt, mert megcsináltuk!

Vaksütés

Nem, a vaksütés nem azt jelenti, hogy innentől kezdve letakart szemmel sütünk tovább. Ennyire még a franciák sem furcsák. A vaksütés azt jelenti, hogy a tésztát töltelék nélkül elősütjük, hogy amikor élesben megy majd a dolog, akkor ne púposodjon fel, és ne ázzon szét a később belépakolt tölteléktől. Halmozzunk valami olyan súlyt a közepére, ami nem olvad meg, például egy marék szárazbabot. Az elősütés 190 °C fokon történjen, kb. 10-15 perc elég is lesz. Utána vegyük ki.

Part 2. A töltelék

Amíg vaksül a tészta, addig forrásban lévő vízbe dobjunk bele falatnyi darabokra vágott brokkolit, majd 2 perc után vegyük ki és öblítsük le hideg vízzel. Erre azért van szükség, hogy lehűljön, és ne főjön tovább magában. Keverjünk össze másfél deci főzőtejszínt, két tojást, meg 15 deka szétmorzsolt rokfort sajtot, majd sózzuk, borsozzuk. A brokkoli darabokat tegyük bele a tésztalapba, majd öntsük fel a sajtos-tejszínes keverékkel, utána vágjuk be az egészet a 180 °C fokos sütőbe és hagyjuk ott negyven percig, vagy amíg a teteje megbarnul.
Kifejezetten olcsó fogásról beszélünk, ráadásul a quiche jól elvan hűtőben is, és hidegen is fogyasztható. A tészta miatt időigényes az elkészítése, ráadásul a mosogató is meg fog telni, de megéri a fáradságot, mert a végeredmény mutatós és ízletes.

Hozzávalók

30 dkg liszt

15 dkg vaj

3 tojás

1 brokkoli

150 g tejszín

15 dkg rokfort



frissen őrölt bors

Bon apétit!

Mondtuk, hogy könnyű lesz, igaz? De ha még ez is túl fárasztó neked, akkor irány a Netpincér, ahol a címed megadása után már választhatsz is a jobbnál jobb opciók között. Mindent bele!