A Pata Negra első éttermét a Kálvin téren, a templom szomszédságában nyitotta. Kilenc év alatt sok minden történt a környéken, például végtelennek tűnő évekig építették a négyes metrót, de mára szerencsére ismét rendezetté vált a terep, és napernyős terasz várja az éhes látogatókat. Ráadásul nem csak Pesten, hanem Budán is van már tapasbirodalom, hiszen négy éve a Frankel Leó utcában is topognak a fekete paták.

A pesti oldal fangirljeként nem volt kérdés, hogy mi a Kálvin tér felé vesszük az irányt. Már kívülről is autentikusnak tűnik a hely, de az étterembe belépve egészen beszippant a spanyol virtus. Szimpatikus serrano sonkák lógnak a pult felett, a vitrin mögül olajos köntösben kacsintanak ránk a paprikák és olívabogyók.

Nincs semmi flanc, az asztalokon papírterítő (amit később többször is szemérmetlenül leeszek, de megnyugtatnak, hogy itt ez az elégedettség jele), készenlétben állnak a tányérok és evőeszközök. Nem feszengünk, mert nem öltöztünk ki az estéhez, egyszerűen csak beleillünk a térbe. Mosolygós, jókedvű pincérünk rutinosan elénk teríti a kétoldalas étlapot, már csak választani kell, ami nem is olyan egyszerű, mert minden jónak tűnik.

Az étlap választéka is megerősíti azt, amit eddig is tudtam: tapas sok minden lehet: sonka, sajt, olívabogyó, de éppen hús- vagy húsmentes főtt vagy sült étel is. Minden falatka egy-egy jól megkomponált szimfónia, amiben az egyszerű alapanyagok olyan tökéletes egységet alkotnak, mint az összesimuló flamencotáncosok.

A magyar szem és gyomor számára elsőre talán furcsának és felháborítóan kicsinek tűnnek az adagok. Pedig nincs ebben semmi hiba, a tapasnak pontosan ilyennek kell lennie: kis falatkák, amik jól megágyaznak a bornak vagy a sörnek, miközben világmegváltó terveket szövögetünk a barátokkal közösen körbeült asztalnál. Vagy éppen a pultnál, mert mi éppenséggel már csak ott kaptunk helyet.

Hamar megérkeznek az első falatok, és aztán szépen sorban a többi. Nem tervezünk, csak érkezési sorrendben mindent kiterítünk a bárpultra. Már nem is emlékszünk rá, ki mit rendelt, mindenki mindenből eszik, és nem szórnak villámokat az én szemeim sem, amikor egy villa közelít a tányérom felé. Alapesetben egyetértek Joeyval, aki számára egyetlen fő szabály létezik: “Joey nem ad a kajájából”, de már az első falatok után eszemet vesztem, és az “úristen, ezt meg kell kóstolnod, nagyon jó” mondat hagyja el a számat.

Egy kis tál jamón serranóval indítunk, hiszen már a bejáratnál megkívántam őket, ahogyan a pult fölött lógtak. Sós, füstös, rendben van – állapítjuk meg egyhangúlag. Mivel húsimádóként a sonkától elszakadni nehéz, jön is a következő versenyző, a fokhagymás spenót tejszínnel, és serrano sonkával (Jamon con espinacas, 850 Ft). Fűszeresebb ízre számítok, pár falattal beérem ebből, de azért sem aggódom, mert már mellettem a következő tálka.

Vaslapon sült kacsamellszeletek sült almával, balzsamecettel (Pechuga de pato y manzana a la plancha con aceto balsamico, 1200 Ft) és bumm, bejön amire számítottam, mert messze veri Popeye kedvencét, de hát egy bús zöldség soha nem is lehet nyerő egy hússal, pláne a kacsával szemben. Úgy ügyeskedem, hogy minden villányi falatra jusson hús, alma és balzsamecet is, a pillanat szupersztárjai, s már nem is igen reménykedem benne, hogy lehet jobb is. Pedig lesz.

Előtte persze még jönnek a kihagyhatatlan tengeri herkentyűk, amiknek nem vagyok elkötelezett rajongója, de ezen az estén nem ismerek lehetetlent. Tigrisrákok vaslapon sütve (Langostinos a la plancha, 1580 Ft) néznek rám a tányérról a szemükkel, mert van nekik. Összekacsintunk, és már tördeljük is őket kiszabadítva, és máris szánkba tömve a fehér húst. Felmerül a kérdés: előfordulhat, hogy mégis szeretem a víziherkentyűket? A következő fogás nem hoz egyértelmű igent, a galíciai módra elkészített polipot (Pulpo a la gallega, 2450 Ft) kihagyom. Elég lesz a vadságból. Eközben a szakértő elismerően cuppog és bólogat. Ezek szerint a polipok is kiállták a próbát.

Aztán jön a legjobb rész, a nagy kedvenc: bikafarok kacsamájmártással (rabo de toro deshuesado con salsa de foie, 1190 Ft), egyértelműen az este egyik legjobb választása. A hús omlós és nagyszerűen fűszerezett, a kacsamájmártással feledhetetlenek. Már az első falat után érzem, a sorsom mostantól megpecsételődött, és semmi mást nem akarok enni a további életemben, csak ezt. (Aztán persze nem így lesz.) Eljött hát a nagy bikafarok-forradalom, mindenki, aki él és mozog, és kicsit is kedves neki saját maga, meg kell kóstolja. Eszem magában, csak a húst, csak a szaftot, aztán együtt, aztán tunkolom a bagettet is ész és evőeszköz nélkül, mert pontosan így esik jól.

Egy észrevétlen pillanatra megáll az idő – a kezem és a szám persze nem –, megint 2006 nyara van, Barcelonában vagyok, kamaszkorom legszebb és leggondtalanabb nyarán. A számban érzett ízek kellemes emlékeket idéznek, feltör bennem a múltam egy darabja. Aztán persze közben tudatosul, hogy az elfogyasztott vörösbor is közrejátszhat ebben. Ekkor jövök rá, milyen jó, hogy már nem 2006 van, mert a tetra pakos Don Simon sangria helyett minőségi spanyol vöröset iszom a budapesti Kálvin téren.

Nagyjából a bikafarok felénél járok, amikor hihetetlen önuralmat tanúsítva leállok, és áttolom a tányért a mellettem ülőnek, hogy ő is részesülhessen a javakból.

Már éppen magamhoz térnék, mert elfogyott minden, ami visszarántott a múltba, és örömmel töltött el a jelenben, amikor a desszert kerül sorra. A legbizarabb édességet választom: csokoládé olívaolajjal, pirítóssal és maldon sóval (Chocolate con aceite, pan y sal maldon). Nem is értem, annyira furcsa ötlet. Meg különben is, ki az a hülye, aki sót és olívaolajat kanalaz a csokira?! Gyorsan kiderül, ez pontosan én vagyok, ráadásul örömmel teszem, mert bombajó az ízharmónia. Nem hagyják el értelmes szavak a számat, csak nyögni tudok, miközben a csokis-olívás masszát forgatom a számban a hajszálvékony pirítóst ropogtatva. A mellettem ülő sem járt rosszul, a diós birsalmasajttal párosított manchego sajt is beváltja a hozzáfűzött reményeket, de a csokicsoda után megkóstolni sincs kedvem, innen már úgyis csak rosszabb lehet alapon.

Végre minden elfogyott, és a jóllakottság okán már nem munkál bennem a kötelességtudat és a szenvedély, hogy még többet egyek. Kifújjuk magunkat, felhörpintjük a maradék bort, és fizetünk. Készpénzzel, mert kártyával sajnos nem lehet. Csodálkozom, de az ízlelőbimbóim még mindig annyira boldogok, hogy ez sem érdekel. A Pata Negra nem olcsó, de nem is megfizethetetlen. Ráadásul gondoljunk csak bele, egy Spanyolországba szóló repjegy mennyivel többe kerülne.

A jóllakottságon kívül az a gondolat is megnyugtat, hogy bár kamaszkoromnak csak egy legszebb nyara volt, a felnőttkoromnak akár több szép borban és tapasokban gazdag estéje is lehet. És ki tudja, egyszer talán még Budára is átkirándulunk ezért az élményért.

Pata Negra, Budapest IX. ker., Kálvin tér 8. 

(Fotó: Talabér Géza)