Grúzia, az elfeledett és varázslatos ország, ahova még most kell elmenned

Nyolcezer éves borkultúra, sebes folyók, hatalmas hegyek, ősi nyelv, Fekete tenger, vendégszeretet és mindennel megrakott asztalok: csak néhány hívószó erről a csodálatos országról, amit kevesen ismernek. Öt napot töltöttem a még turistátlan és gyönyörű Grúziában és azt javaslom, még idén nyárra tűzd ki uticélodnak.

Grúzia tulajdonképpen már ott megvett magának, mikor az egész estés repülőúttól (Budapest-Kutaisi táv a Wizzairrel, a 11-kor induló járat az időeltolódás miatt hajnali ötre ért Grúziába), majd az azt követő kétórás kocsikázástól enyhén leszedáltan reggel fél nyolckor megláttam Grúziát a napfelkeltében. Batumi sárga erkélyei, a széllel finoman érkező, sós tengerillat a horizonton hullámzó Fekete tengerrel, a furcsa, tündebetűnek tetsző kiírások, a falakra kecsesen hajló fák és a messzeségben magasodó hegyek egy olyan tájat rajzoltak elém, hogy öt eszpresszónál is tágabbra nyíltak a már igen csíkrafáradt szemeim. Így reggel nyolckor azzal a bizonyossággal aludtam el, hogy Grúzia bizony elég gyönyörű helynek ígérkezik. Enyhén szólva nem csalódtam.

Batumit másnap tetőtől talpig megismertem: a tengerparti város az ősi Selyemút egyik állomása volt, de még a mai napig is rettentő fontos kereskedelmi kikötővel rendelkezik. Grúzia harmadik legnagyobb városa Adzsaria (azaz teljes nevén Adzsar Autonóm Köztársaság) székhelye és közel kétszázezren lakják. Talán ennyi elég is a hivatalosnak vehető adatokból: a többi mind a szem, száj és fül lakomája volt; egy országot nem a népsűrűségéért látogat meg szívesen az ember, hanem a szellemi és érzékszervi befogadnivalók miatt, amelyből bőven rengeteg akad Batumiban.

Első grúz ebédem egy, a régióra jellemző, étel, az adzsaruli khachapuri volt, amelyre a lenti képen csorgathatja mindenki irigykedve a nyálát. Ez a csónak alakú egytálétel (értsd: maga a tál az étel, a kenyérbe sütött sajtos-tojásos-vajas finomságot a csónakot tépkedve kell fogyasztani) egyszerű, ízes, könnyen elkészíthető és rettentő laktató.

a kachapuri
villával elkeverjük benne a vajat...
…olvadásig
majd a héjával együtt megesszük.

A khachapurihoz különböző szénsavas limonádékat kaptunk és az ízüket nehezen lehetne bármihez is hasonlítani: volt vaníliás, ánizsos-tárkonyos és körtés is: édes, frissítő italok valami nagyon egyedi ízvilággal.

Ezután bejártuk a város minden zegét-zugát: Batumi, ahogy egész Grúzia is (mint később kiderült számomra), az eklektikus kontrasztok paradicsoma. Apró házakon szanaszét teregetett ruhák lengedeznek a szélben, az erkély régi, a fal újrafestve, a tető hiányzik. Nagyon régi, keleties és mediterrán jegyekkel szemet gyönyörködtető villaféleség omladozik az idő vasfogának háromgenerációs ebédje után, miközben mögötte épül egy üveggel csillogó új világ, ami éppen eltakarja egy kommunista lakótelepi ház festékpattogzott szürkületét. A kedvesen járható utcasor modern ruhaüzlete mellett irgalmatlan ortodox templom előtt hajolnak földig a hívők, egy méterrel arrébb pedig emberkoptatta szatócsüzlet kínál kenyértől kezdve szentképeken át cigarettát, benne hatan sakkoznak és az ember blaszfémiának érzi, hogy okostelefonnal fotózza le mindezt. Még egy digitális kamera is istenkáromlásnak tetszik: ezeket az életképeket igazából lefesteni volna csak ildomos.

A Fekete tenger környékét a lemenő nappal jártuk körbe, méghozzá Batumi hatalmas botanikus kertjén keresztül tárult az elképesztő táj a szemünk elé, ami után még mindig kaparjuk az állunkat.

A lelkes grúz idegenvezető lány (akit Saloménak hívtak, mert mi más persze) lelkes hadarásban mondta el a többezer növényt, melyek tavasztól egész nyáron át színkavalkádban virágoznak és a természetrajongók számára egyedi látványosságot nyújtanak. De a grúzoknak amúgy nem kell botanikus kertbe menniük a természet közelségéért; a nagyvárosnak számító Batumiban sok ház be van futtatva szőlővel, így a grúzok ősszel a saját erkélyeikről szüretelnek. Ez milyen már?! Nehezen lehetne ennél jobban élni egy városban.

Vacsorakor teljes mélységében belekóstolhattunk a grúz konyhába és vendégszeretetbe. A grúzok nem ebédelnek meg vacsoráznak: ők lakomáznak. Az étkezés nemzeti mottója, hogy az asztalnak tele kell lennie – és ezt annyira szó szerint veszik, hogy három-négy fordulóban úgy telepakolják az asztalt harminc-negyven tál étellel, hogy egy centi hely nincs már köztük. Ó, de mégis, mert még mindig hozzák.

A grúz konyháról két tételmondatom van: az egyik, hogy rosszat ott nem ettem, pedig végigpróbáltam vagy negyven fogást. A másik pedig, hogy semmihez sem lehet hasonlítani az ízvilágot.

Őszinte, friss, falusias, gazdag, különleges és laktató fogások tömkelegéből szedegethet magának az ember, amíg bírja. És még utána is. A változatos fűszerezés (az általuk használt keverékeket sajnos bajosan keresnénk itthon, nagyon soknak csak grúz neve van) és a hozzávalók meglepő kombinációja olyan tálakat eredményezett, amelyeket valóban nem tudok semmihez sem hasonlítani.

Szerecsendiós töltött padlizsános hidegétel, hozzá túrós-spenótgombóccal, a tetején gránátalmamagokkal (phkhali), a helyiek gőzölgő, kétsajtos pizzafélesége, a kachapuri, a krémes és friss tunkolnivaló köretek mint a sajtokhoz kínált kaimagi vagy az aszaltszilvából készült, pikáns öntet (themali). Az adzsariai, hegyi sajtok a sós és a füstölt határmezsgyéjén mozognak, leginkább a gomolyához lehetne hasonlítani őket, már ha az embernek van erre ideje miközben szószokkal és friss salátával habzsolja az élvezeteket.

A főételek is döbbenetes sokszínűséget és hasonlíthatatlanságot mutatnak: öt nap alatt a Kobuletiből származó iakhni nevű fogás lett a kedvencem, amely egy gazdagon fűszerezett marharagu és már képről is sírom vissza:

A kis agyagedényben (qotani) érkező lobio is csodálatos: egy bableves-féleség, benne korianderrel, helyi pirospaprikával és zöldhagymával, meg sok grúz leleménnyel - és a fent látható, pirított vajas-sajtos különlegesség is mennyei volt.
A bor bölcsője

Második nap ellátogattunk egy környékbeli szőlészethez, ahol rengeteget megtudtunk a grúz borokról. A legfontosabb tudnivaló, hogy a grúzoké a történelem legrégebbi bora, melyre – teljes joggal – rettenetesen büszkék. Nyolcezer éves borkultúrájukkal szinte minden kétséget kizáróan a grúzok készítettek a világon először bort: maga a latin vino szó is a grúz ghvino-ból ered. Persze hadd legyenek ebben is rendhagyóak: míg a világ többi részén fahordókban érik a szőlő, addig a grúzok hatalmas agyagtárolókban készítik a bort, méghozzá földbe vájt lyukakban.

Az ősi metódus a következő: a leszüretelt szőlőt egy nagy teknőben megtapossák (a mai napig, csak a modern higiénés sztenderdeknek engedve gumicsizmában), majd a kipréselt levet a szőlő héjával együtt úgy, ahogy van beleöntik ezekbe az óriási agyag demizsonokba. Két héten keresztül négyóránként (igen, még hajnali kettőkor is) megkavarják, ezután befedik és hónapokra állni hagyják. Ezt a technológiát kvevrinek nevezik és az UNESCO általi immateriális kulturális hagyományok között nyilvántartott eljárás.

Tanninban gazdag boraik között nagyon sok a természetesen félédes vagy édes fajta: elsőre visszásnak tetszik az édes vörösbor gondolata, de mindez azért lehet, mert nem ittál még grúz bort. Egy korty, egyetlen korty grúz bor lesz a tökéletes gyógyszere ennek az ellenérzésnek. Mellesleg fehérbort nem igazán láttam: talán az agyag teszi, de a fehérboraiknak is van valami mélyebb, földszínű beütése, amitől rosénak tetszik, bár ízre természetesen fehérbor. A vörösök között is volt olyan, amit egy legminőségibb syrah-hoz hasonlítanék, de akadt ennél sokkal eredetibb, lilás-vérszínű vörösboruk is, az a fajta telivér bor, ami vidámít és nem álmosít, nem könnyű bor, de nem leszünk mégsem nehezek tőle. De a grúz borkultúrát lehetetlen lenne itt összefoglalni: több mint ötszáz féle szőlő terem ebben a Magyarország kétharmadányi országban és mindegyikre egyenként büszkék. Rengeteg bort termelnek, de rengeteget is fogyasztanak jóízűen: a grúzok nagyon tudnak élni. Ízükben pedig olyanok mint Grúziában minden: őszinte, kémiai anyagoktól vagy bármi vegyi dologtól mentes, természetesen megőrzött és falusiasan gazdag. Grúziában valahogy mindennek egy kicsit istállószíne meg vidék-illata van: ételeiket és italaikat csakúgy, mint szellemiségüket még nem fogta be a nagypiaci fogyasztás tömegtermelése.

Másik legendás és kihagyhatatlan italuk a chacha, azaz a helyi pálinka. Legalább ötven fokos, többnyire törkölyből főzik és grúz vodkaként definiálják. Batumiban van egy tér, ahol egész nyáron, naponta öt percre az egyik szökőkútból chacha zubog ki – ezt sajnos nem tapasztaltuk meg ezen a látogatáson, de ez csak az ezerhez még eggyel több ok, hogy nyáron visszatérjek.

A kultúra bölcsője

Mellesleg a grúzok rettenetes hagyományőrzők, amely szintén egyfajta paradoxon. Minden ételnek és italnak például külön agyagedénye és kancsója van, melyeket az ilyen útszéli piacokon lehet igen olcsón megvenni. Külön hagyományuk van a köszöntésre is: házasságkor vagy mondjuk gyermekáldáskor, aki a tósztot mondja egy nagy szarvból iszik bort vagy chachát, amíg el nem fogy, ugyanis a szarvat nem lehet letenni az asztalra (eldőlne).

A hagyományőrzés ellentétessége nem itt éleződik ki, hanem sokkal mélyebben, a kultúrájuk gyökerénél. A grúzok ugyanis eredendően pogányok: utunk második és negyedik napján is több olyan templomkaput, vagy egy sziklába vájt, többezer éves barlangvárost láttam, ahol holdsarló szarvú bikaszobrok díszítették a pogány isteneknek emelt szentélyeket. De amint belép az ember a Nap- és Holdisteneknek hódoló, ősi kapun, egy irgalmatlan ortodox katedrális várja, benne fekete kendővel takart nőkkel, köldökig szakállas ortodox papokkal és a szentjeik előtt térdelő, homlokukat a szentképekhez toló, földig lehajolva imádkozó hívekkel.

Templomaikban nincsen egy szék sem: a többórás, tömjénfüstös, kísértetiesen szép kórusénekre recsitált miséket a legidősebbek is derekasan (vagy derékfájva, de) végigállják. Az állatok vérét edényekbe folyató, pogány rítusok ősi áldozati oltáraira valahogy ugyanannyira ősi keresztény szentélyek épültek a változó századokkal: az ég isteneinek földi építményei mindig is jelen voltak a grúz kultúrában. A grúzok amilyen mélyen lehettek pogányok ezredévekkel ezelőtt, ugyanolyan mélységgel keresztények jelenleg: a vallásosság számukra valamilyen eredendő indíttatású, lényegileg hozzájuk tartozó belső hódolat – az istenek változtak, a vallásos szellemiség nem. “Velünk az Isten” - mondja az ortodox, és a grúzokra ez sokszorosan igaz.

A tradíciók megőrzése szintén érezhető népzenei hagyományaikban is. A grúz férfikórus szintén az UNESCO nem megfogható örökségének része: a grúz férfiak legendásan szépen énekelnek, amit volt szerencsénk meghallgatni Tbilisziben egy vacsora során. Ugyanitt láthattunk egy néptáncbemutatót, amit sajnos nem sikerült olyan jól felvenni, de ez az üveges tánc még így is elég jó ízelítő, milyen vérbő, gyors és áradó a grúz népzene és néptánc.

Persze ha csak annyi lenne, hogy turistacsalogató éttermekben pózolnának a grúzok, egyébként meg elektróra csapatnák, akkor meg sem említeném. A grúz fiatalsággal teljesen együtt él népi öröksége és erre tökéletes tanubizonyság volt ez a téren elkapott jelenet: fiatal srácok magnóról nyomatták a breaket, meg ami jött – például grúz néptáncot. Számukra teljesen mindegy volt, hogy hip-hop vagy többszáz éves népzene szól, mindegyikre ugyanolyan szívből és szívesen táncoltak. Íme:

Harmadik nap két kolostornézegetés között sikerült kikönyörögnöm egy piacozást, ami fantasztikus élmény volt: még be sem tettük a lábunkat a nyüzsgő piacra, a röghöz kötve dámajátékozó helyi elemek máris rikolozva hívtak az asztalukhoz és invitáltak a borukra, a chachájukra, meg majd este egy vacsorát is rendeznek, arra muszáj elmennünk! Mindezt úgy, hogy egyetlen szót sem értettünk egymás beszédéből.

Apropó, a nyelvről. A grúzok grúzul beszélnek, ami a kartvéli nyelvcsalád egyik nyelve és – persze, mi más – rajtuk kívül senki nem beszéli. Ezzel magyarként könnyen tudunk azonosulni, ahogy azzal is, hogy míg országukat mindenki a Grúzia-Georgia nevek valamilyen verziójában emlegeti, addig ők önmagukat Szakartvelonak hívják (ahogy minket is kevesen emlegetnek Magyarországnak a Hungary-változatok mellett). A nyelvnek összehasonlíthatatlan hangzása van: arabos-keleties, némi oroszos csengéssel, de semmihez sem fogható végeredménnyel. Az ábécéjüknél személy szerint szebbet sohasem láttam, így az ötnapos kintlétem alatt már az elején lekalligrafáltam a harminchárom betűs tündeséget, amit a végére egész jól elsajátítottam (aka: tudok grúzul írni és olvasni!).

Az összes betű mintha egy 3-as, egy kapu, egy kampó és egy olajbogyó kombinációja lenne. Persze itt is tele vannak különcségekkel: például nincs F betűjük, cserébe van háromféle péjük meg négyféle kájuk, abból a torokban nyáltermelődős, holland-török köpködős és kiejthetetlen fajtából. Fontos tudni, hogy semmire nem mész angollal Grúziában, ellenben az orosszal tökéletesen boldogulsz. Még egy Hello vagy a Yes-No sem érthető számukra, annyira izoláltak, de oroszul mindenki folyékonyan beszél és ezt veszik természetes idegen nyelvnek. Persze az új generáció már tud angolul, de idősebbektől (középkorúaktól sem), faluhelyen meg főleg ne számítsunk angolra.

Édességekben újfent hihetetlen dolgaik vannak: hiszed vagy sem, ezen a két képen csakis édességek láthatók.

A kolbászra vagy öntött gyertyára emlékeztető churchkhela egy aszalt szőlőből készült, diós vagy mogyorós belsejű édesség, míg a bőrlapoknak tűnő lila-, piros- és zöld dolgok aszalt gránátalma- és kiviterítők, amiket hajtogatni lehet és tépkedve fogyasztani. A gránátalmásból hoztam haza is: egzotikus, kesernyés ízű csemege, amin ha túl sokáig nyammogsz, befogja vörösre a szád.

Ezen felül meglátogattunk még egy negyven kilométer hosszú barlangot is, melynek az első egy kilométere járható és Prométeusz barlangnak hívják. A név onnan ered, hogy a környező kaukázusi hegyek egyikéhez láncolták a mítosz szerint Prométeuszt, amiért ellopta az emberektől a tüzet. De Grúziához számos ősi görög monda kötődik (például Médea és az aranygyapjú), ami ha lehet mégjobban tágítja az apró, négy és félmilliós lakosú ország ősiségét és kontrasztjait.

Kontraszttágítás következő fokozat: elutaztunk Goriba is, Sztálin szülővárosába és meglátogattuk a Sztálin múzeumot. Azon felül, hogy érdekes érzés volt a Stalin_2 wifihálózathoz csatlakozni (jelszó nélkül: Szabad wifit a népnek!) még ilyen szép take-away Sztálin termoszokat meg bögréket is lehet kapni:

Összefoglalva: Grúzia elképesztő hely. Tengere van, ötezer méteres, síelésre alkalmas hegyei vannak, sebesen áradó folyóik vannak, ősi és modern kultúrájuk, népi hagyományaik és összehasonlíthatatlan ízeik vannak. Mindehhez a letűnt szocializmus utáni pénztelenségből való talpraállás, amely már nem ígéret, hanem valóság: az országnak mindene adott, hogy Európa új turistaparadicsoma legyen. De én azt javaslom, hogy még most, még addig kell ide elmenni, amíg ugyanilyen szívől autentikus és nem fedezi fel magának a világ. Amíg még nem tudnak angolul, ellenben megölelnek és a kezedbe tukmálnak mindent ingyen; amíg nincsenek gagyi szuvenírboltjaik meg turistacsalogató műanyagdolgaik, mert hihetetlenül egyedi, lenyűgöző, lelkesítő és páratlan kultúrával rendelkező ország az övék. És a miénk is, ha még most meglátogatjuk.

Hogyan juthatsz el Grúziába?

Szerencsére Grúziába eljutni Magyarországról pofonegyszerű és hozzá még olcsó is: a Wizzair hetente kétszer indít járatot Kutaisibe. Az oda- és a visszautat is már 13.990 forintért lefoglalhatjuk: Grúziába már 27.980 forintért elrepülhetünk!

Egyéb fontos tudnivalók:

Vigyázz, mert Grúzia útlevélköteles ország, úgyhogy ha lejárt a dokumentum, akkor mindenképp csináltass újat, mert egy hónap az új útlevél kiállítása.

Grúzia és Magyarország közt időeltolódás van. A dolog érdekessége, hogy Grúzia azon kevés ország egyike, ahol nincs óraátállítás, így fél évig kettő, fél évig pedig három óra a különbség.

Grúzia hivatalos pénzneme a Lari (az érméket pedig tetrinek hívják), de itthon egyenlőre elég hiányos az Exchange pultokban a larifelhozatal (Grúziában pedig meglepő módon nem váltanak minden sarkon forintot) szóval válts eurót még itthon. Egy lari kb 140 forintnak felel meg.

Kalandra fel!

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon