Hétvége Alsó-Ausztriában – végre vehetsz egy nagy levegőt!

Niederösterreich, azaz Alsó-Ausztria az ország legnagyobb tartománya, mi magyarok viszont általában csak Bécsig jutunk benne. Pedig érdemes tovább, és főleg magasabbra menni, mert a hegyek fantasztikus panorámákkal, tiszta levegővel, és garantált jó hangulattal hálálják meg az érdeklődést!

Ahogy elhagyjuk Budapestet, az út szélén beépített stopposok tartanak Niederösterreich-logós táblákat maguk elé. Az egész egy nagyszabású kampány része, melynek célja, hogy észrevegyük, mi van a szomszédban. Mármint hótakaró nélkül, mert persze síelni sokan járnak az osztrák Alpokba Magyarországról is. Az út rövid: nettó három óra, de egy kényelmes útszéli kávézással sincs több négynél. Ahogy az osztrák határ közeledtét a hazai szélerőművek, úgy jelzik a cél közeledtét a távolban látszódó havas hegycsúcsok. Semmit sem tudok a környékről, de a megérkezés után így még direktebb a felfedezés élménye. Az első jele, hogy jó helyen vagyunk, hogy a hoteltől tizenöt méterre lévő hídról ezt látni:

Oké, szóval nyilvánvaló, hogy esni fog. Ettől függetlenül Payerbach városa tökéletes előzetese annak, hogy mi vár ránk a következő három napban. Persze nem véletlenül innen indul a túra: a Sommerfrische-Zeit-stílusú villanegyed mellett elhaladva a 158 éve épült, 1998-ban pedig a Világörökség részének választott semmeringi vasút tizenhat viaduktjának egyikéhez közelítünk. Még mielőtt kép is kapcsolódna a hanghoz, világossá válik a kötött pálya jelenléte, hiszen szolidan az egész völgyben visszhangzanak az elsuhanó vonatok. A negyvenegy kilométeres vonalon tizennégy alagút és több mint száz kő- és vashíd birkózik meg a négyszázhatvan méteres szintkülönbséggel. Az akkoriban egyedülálló mérnöki teljesítményhez húszezer munkásra volt szükség, akik közül a legtöbben (durván háromszázan) nem sziklaomlásos balesetekben, vagy az állványokról lezuhanva haltak meg, hanem a gyenge higiénés körülmények miatt kolerában és tífuszban.

Bár a jobboldali pillér belseje a második világháború alatt ki volt bélelve dinamittal, az utolsó pillanatban megúszta a felrobbantást, így most vasúttörténeti múzeumként, valamint borospinceként üzemel, viszonylag jelentős statikai szerepe mellett. Az osztrákok főleg száraz fehérborokban erősek, de persze csinálnak rosékat és vörösborokat is. Alsó-Ausztriában huszonhétezer hektár telepített szőlő van, és a Grüner Veltliner a legelterjedtebb fajta. A múzeum enyhén pszichedelikus vetítése után (szivárványszínű gőzmozdonyok mindenütt) szükség is van némi szeszre, és lekerül pár osztrák-zászlós csavarzár. A kipróbáltak nem rossz borok, és bár magyar fehéreket aligha szorongatnák meg, arra jók, hogy kiderüljön: ha Alsó-Ausztriában valaki bort híván, nem kell félnie a helyi kínálattól.

Este a szemközti hegy szerpentinjén kanyarogva jutunk a Looshausba, melyet 1928-ban építtetett Paul Khuner, aki a Kuner majonézek gyártásából engedhette meg magának a Bauhaus-stílusú, Adolf Loos-tervezte hegyi villát. Az épület a háború átvészelése után Ilse Wurdack tulajdonába került, aki visszaállította eredeti állapotát. Jelenleg szállodaként és étteremként működik, Ilse unokáinak vezetésével. A szobák 35-46 euróba kerülnek, és miután a szemünk kilegelte magát az eredeti berendezés apró részletein, az erkélyre lépünk. Itt csap meg először az érzés, hogy errefelé igen nehéz lehet stresszelni. A levegő tiszta, az erdő csendes, enyhe fenyőillat érződik, az ember pedig megnyugszik. Ennyi kell hozzá. A Looshausban persze az étel is segít: a kiszolgálás remek, a fogások jól vannak elkészítve, az apró csatos üvegben pedig a közeli Rax-hegységről elnevezett helyi sör, a Rax Brau Hell lapul. Élesztős ízű világos, igazi ivósör. Hogy mennyi készül belőle, nem tudom, de az üvegre golyóstollal írták a szavatossági időt...

Pár heggyel arrébb

Itt tényleg a hegy a távolság mértékegysége, mégha az SI-táblázatban nem is szerepel. Esik az eső, de ez a fotózást leszámítva egyáltalán nem baj: az Alpok már csak ilyen. Párolog az erdő, a hegycsúcsok karcolják a felhőket, és úgy tűnik, a víz örökös körforgását semmi sem állítja meg. Bármerre megyünk, kristálytiszta vízmosások zubognak a hegyoldalról, hogy aztán ivóvíz tisztaságú patakokban egyesüljenek. A változékony időjárás igazából kiváló szűrő: nem mindenki való ide. Kalandvágyó, aktív, rugalmas, sportos és intelligens emberekhez szól ez a vidék, mert nem kommersz üdülőkörnyezet. Bizony lehet, hogy sáros lesz a cipőnk. De jó érzés.

Zauberberg falva felé vesszük az irányt, ami tipikus példája az osztrák hegyi településeknek: sípálya, modern felvonók, hütte, és alig néhány állandó lakos, hiszen sokan csak a hétvégékre költöznek ide a nagyvárosokból. Persze van, amikor egy gombostűt sem lehet elejtetni: két évente itt tartják a női sí világkupát is. Olyankor vendégmunkások és turisták hada lepi el a környéket, a közeli autópályából pedig hatalmas parkolót csinálnak. A téli hajrát csöndes (és a régiót anyagilag megterhelő) nyarak követték egészen 2007-ig, mert ekkor megnyitották a downhill bringapályát. Nagy élmény kipróbálni. A családi útvonalon a teljesen amatőrök is le tudnak menni, a kölcsönző bringái és védőfelszerelése pedig profi, így a néha elkerülhetetlen esés is belefér a játékba. Sárdagasztásra alkalmas ruhát persze érdemes vinni. Az egész napos felvonójegy 14,5–27 euró, aki pedig keményebb megmérettetésre vár, természetesen megtalálja: a Magyar Downhill Bajnokságot is itt tartják. Akinek kedve támad hozzá, könnyen kijuthat, mert van olyan cég, amely a lehető legolcsóbban szervez csoportos kiruccanásokat és táborokat itthonról.

Miután kellő mennyiségű adrenalin került a véráramba, a pálya alján álló hütte felé indulunk. A Seewirtshaus egy tradicionális berendezésű, kockás abroszos hely, és bár a gerendák láthatóan felhizlaltak pár generációnyi szút, az 1666-os bevésés túlzásnak tűnik. Aztán a honlapjukról kiderül, hogy mégsem. Nem tudom, mennyire általános ez a kor az osztrák hütték körében, de eszembe jut, hogy Londonban bármilyen épülettől elég nagy teljesítmény az 1665-ös...

A fogások itt is remekek, és mind a palacsintatésztás húsleves, a Frittatensuppe, mind a vajon kisütött, tisztességes bécsi szelet terítékre kerül. Utóbbit itt nem krumplisalátával, hanem petrezselymes főtt krumplival tálalják. A panír ropog, ahogy kell. Az ebédnél csatlakozik hozzánk Zauberberg polgármestere is, akiről szintén az sugárzik, hogy itt minden rendben van. Címeres pecsétgyűrű az ujján, agancsból készült gombok a zakóján, ősz haj, és egy mosolygós arc. 1994 óta élvezi a lakosság támogatását, és délután ő lesz az idegenvezetőnk a hegyen.

A vasútállomás felé vesszük az irányt (de előbb a háza elé kanyarodunk, hogy a felesége kihozhassa kalapját, nekünk pedig pár esernyőt), ahol múzeum mutatja be a semmeringi vasútvonal építésének történetét. Közben a vágányokon zajlik az élet: két mozdony húz egy tehervonatot, mely eltűnik az alagútban. A háttérben hegyi villák foltjai. A legtöbb műemlék, így olyan is akad, ami lepusztulva áll: a szabályokat betartva felújítani őket horribilis összeg. Azon mosolygok, amit az öreg mesél: az egyik legsűrűbb konfliktusforrás a fakivágás. A villák tulajdonosai ugyanis ragaszkodnak a megszokott lombokhoz, télen viszont balesetveszélyt jelentenek az öreg fenyők. Mind már mondtam, itt nehéz lehet infarktust kapni.

Az erdő nedves, de a tűlevelektől olyan, mintha tömött párnákon lépkednénk. Sokan légzőszervi panaszok miatt járnak ide, olyan tiszta a levegő. Az út melletti szanatórium falán kőből készült farkasfej látszik. Magyarázata, hogy errefelé lőtték le az utolsót Ausztriában. A "húszschillinges-kilátó" felé tartunk, mely onnan kapta nevét, hogy ez a panoráma volt régen a bankjegy hátoldalán. Közben újabb műhelytitok derül ki: a kilátó kicsit arrébb épült, mint az eredeti helyszín, ahonnan most is látni mindent, mert van egy rés a fák között. Közben az ideális helyre épített, teljesen újnak látszó fenyőépítményen egy másik turistacsoporttal találkozunk.

Különféle vonatok robognak mindkét irányban a helyi személyvonattól az új autókkal telerakott tehervonatokig. A kilátás tényleg pazar, néha pedig a nap is előbújik, a fény pedig visszatükröződik a fehér sziklákról, és persze a belőlük épített viaduktokról is. Ez volt a kontinens első széles nyomvonalú hegyi vasútja, méltán büszkék rá.

Indul a nyár!

Másnap Mostviertelben egy nyárindító fesztiválra voltunk hivatalosak a hegycsúcson, melyet egy tisztességes túra végén értünk el a Lunzersee partjáról indulva. Előtte viszont ki futni, ki felfedező sétára ment a reggeli párában. A felszálló víz szűrte levegő, az üres utcák és a tehenek kolompolása valószínűleg a legjobb környezet ahhoz, hogy az ember kiszellőztesse a fejét.

Az osztrák falvakban annyira el vannak szórva a házak, hogy két épület között benézve olyan szabad terek tárulnak elénk, melyek minden klausztrofóbiásnak örömére szolgálnának. Persze a legtöbb nem lakóház, hanem szálloda, hiszen itt minden a síelőkről és túrázókról szól. A legfelkapottabb helyekhez közvetlenül a pályáról le lehet csúszni az erdő szélén.

A tóhoz érve a megszokott módon leesik az ember álla: a látvány lenyűgöző. Takaros csónakház és színes vízibiciklik teszik teljessé a valamiért egészen századfordulós hangulatot. A parton álló villák tulajdonosai szerencsés emberek. A víz természetesen kristálytiszta, melyet alátámaszt, hogy a közeli patak mellett pisztrángtelepet alakítottak ki, kihasználva a hegyről lezúduló hideg csapadékot. A vízbőségből adódóan a halaknak a helyi gasztronómiában is előkelő szerep jut.

Az ösvényt követve újabb tehenek mellett sétálunk el. Csordának azért nem nevezhető a formáció: általában 4-10 tehén legel a domboldalban. Nem rentábilis, de van rá EU-s támogatás, és hozzátartozik a tájról alkotott képhez. Meg persze kiváló fűnyírók. A teheneknek köszönhetően a környéken a tejtermékek is kiválóak, és mivel a pékáru is fényévekkel jobb az itthon megszokottnál, Ausztriában túl lehet élni kenyéren és sajton...némi búzasörrel!

Az elpuhult városiak öröme leírhatatlan a hegycsúcsra érve, ám a java csak most kezdődik! Fiatalok zenélnek, miközben a hüttében tormakrémmel kent szalonnás kenyér a menü, isteni fánkkal megkoronázva. Semmi sincs túlbonyolítva. A tavalyi rendezvényt masszív esőzések kényszerítették a falakon belülre, de idén minden stimmel: kisütött a nap, a tehenek is beálltak az idilli csoportképhez, a szalonna pedig csúszik a hegymászás után. Persze sörrel.

Lefelé mindig könnyebb, és bár nem mindig egyértelmű az ösvény, a végén megpillantjuk a csónakházat. A parton lévő strand felé vesszük az irányt, mert itt bizony ilyen is van. Hogy a tó mennyire melegszik fel nyáron, nem tudom, de a színesre festett trambulinról élvezet lehet a hűs vízbe csobbanni. A velünk lévő gyerekek persze a legtöbben felmászunk rá, de a poén elmarad: ezúttal senki sem szédült a vízbe. Cserébe hivatalosan is megnyitottuk a nyarat. Ami azt illeti, visszamennénk ősszel is!

Hasznos tippek az Alsó-Ausztriába készülőknek

Niederösterreich azzal segíti a látogatást, hogy számos hasznos infóval látja el az érdeklődőket, magyarul is. Ez a PDF-jük például részletes túrainformációkat tartalmaz, térképekkel, leírásokkal és árajánlatokkal. A biciklis túrák kedvelőinek is készült egy összeállítás, az idei nyár legjobb ajánlatai pedig itt vannak csokorba gyűjtve. Fontos tudni még a Wilde Wunder Card-ról. A legtöbb vendéglátóhely a szállással együtt egy ilyen kártyát is ad, mely bizonyos szolgáltatásokat ( összesen negyvenhárom, a lovaglásról a felvonókig) ingyen, vagy roppant kedvezményes áron bocsát vendégei rendelkezésére. További előnye, hogy már két főtől csoportosnak számít, és a szállás elhagyásának napján is érvényes még, tehát a hazaúton is felhasználható. Bővebb infó itt, de Alsó-Ausztria magyar nyelvű honlapján is érdemes körülnézni!

Inkább Olaszországba mennél? Mit szólnál Bolognához?

Player Autószalon

Kaja, drogok, botrányok, siker. Elmondjuk, hogy miért ő a legkirályabb szakács, aki valaha írt.

Punk a konyhában

Anthony Bourdainnek nincsenek Michelin-csillagjai, sőt, mi több, soha nem is volt neki. Gasztronómiai kvalitásai alapján nem tartozik az elitbe, nem mutat új irányt a kulináris élmezőny számára, mivel sosem foglalkoztatta a kísérletezés. Bourdaint egy dolog érdekli: az evés, és valószínűleg szakács is azért lett, hogy minél többet tudjon meg arról az univerzumról, ami az evést körülveszi. 2000-ben írt bestsellere, A konyhafőnök vallomásai (Kitchen Confidential) minden idők legjobb könyve, amit szakács írt. Amíg a híres séfek és tévészakácsok évente jelentetik meg szakmányban gyártott, igényes, de halálosan unalmas illusztrált receptkönyveiket (van még olyan dolog, amiről Jamie Oliver nem adott ki könyvet?) , addig emberünk totálisan szétfeszítette a műfaji kereteket és megalkotta az évtized leghatásosabb alkotását, ami gyökeresen átalakította a közvélemény képét arról, hogy mi egy étterem és micsoda egy séf.

És hogy mi a trükk? Pofonegyszerű és brutálisan nehéz dolog: az őszinteség. Bourdain, a konyhai zsoldos és veterán olyan őszinte kitárulkozással írta meg a könyvet, mintha a halálos ágyáról diktálta volna. Hogyan szoktak lopni az éttermi dolgozók, miért drogoznak a séfek, hogyan szokott rá a kokainra, és milyen mélyre nyomta a drog, miért mentek tönkre éttermek, amikben dolgozott, ki kefélt kivel, miért nem szabad New York-ban hétfőn halat rendelni, milyen formában adják ki a romlott árut az éttermek, kiteregetett mindent, amiről a séfek, és étteremtulajdonosok a sírig hallgattak volna.

Bourdain később bevallotta, hogy némiképpen tartott a szakma fogadtatásától, de érdekes módon csak hátba veregetéseket kapott, és hirtelen a világ összes séfjének – legyen az Michelin-csillagos szent, vagy egy oklahomai hamburgerező szakácsa – automatikusan barátjává vált.

Bourdain a CIA soraiban

A CIA ezúttal nem az amerikai hírszerzést, hanem a Culinary Institute of Americát jelenti, amely az Egyesült Államok, sőt az amerikai kontinens legkomolyabb gasztronómiai iskolája. Kellőképpen nagy arccal fogott neki az életnek, ám a terepen, ami nem a New York-i csúcséttermeket jelentette, hanem huszadrangú BBQ grilleket, pizzériákat New Jersey-ben majd Floridában, az öreg rókák gyakran porig alázták a zöldfülű és szemtelen Anthonyt, aki szépen lassan beleszokott a gépházban töltött mindennapokba.

A könyvével egy csapásra híressé váló Tony nem is rejtette véka alá, hogy bár tiszteli a trendsetter séfeket, igazán csak a szakmai iparosait, a napi több száz tányért felrakó, névtelen zsoldosokat becsüli. Húszas éveiben belecsúszott az alkoholizmusba, aztán a munkahelyi pörgés miatt mindenféle bogyókat kezdett fogyasztani (ami Bourdain szerint gyakori jelenség a konyhákon), sok kokót szippantott fel, aminek következtében mára úgy néz ki, mint aki szétesett, de aztán gondos kezek összerakták. Rengeteg viszontagság után végül mégis sikerült tisztességes New York-i séffé válnia. Nagyjából 40 évesen higgadt le, lehorgonyzott a Brasserie Les Halles nevű manhattani intézményben, 2000-ben pedig megjelent a később 28 nyelvre lefordított A konyhafőnök vallomásai, ami új fejezet kezdetét jelentette, ugyanis kiderült, hogy Bourdain jobb író, mint séf, és jobb műsorvezető, mint író.

Punkrock mindhalálig

A Les Halles azt a konyhát viszi, ami a legközelebb áll hozzá, a franciát. Bisztrókonyha, de magas fokon, ráadásul Bourdainnek az étterem vezetői teljes szabadságot adtak. Már jópár éve nem vesz részt a napi robotban, tévéműsorokat forgat, és könyveket ír. 2010 őszén egy szép emlékű tévéműsor kapcsán volt szerencsém megfordulni a Les Halles konyhájában, legnagyobb szívbánatomra Bourdain nem volt benn, de jobbkeze, A konyhafőnök vallomásai elején is feltűntetett Carlos Llaguno igen, a derék dél-amerikai tag gyártott is egy remek borsos bélszínt. Amikor a forgatás után Bourdainról kérdeztem, mosolyogva ennyit mondott: – He’s a cool guy. A „laza srác” olyan menüt rakott össze, ami francia, ugyanakkor New York-i, ugyanis van itt boeuf bourguignon, de foie gras hamburger is (20 dollár, 4400 forint) – ilyet egy franciaországi francia sem tenne a libamájjal, legalábbis ezen a szinten.

Éppen nem szólt a zene, de a könyve óta tudjuk, hogy Bourdain konyhájában bárki hozhatta a saját zenét, igaz, ha valaki Billy Joelt tett fel, az a legenda szerint azonnali kirúgással járt. Tony a punkrockra esküszik, kedvence a New York Dolls, The Stooges, The Voidods és a Ramones. The Nasty bits című könyvét egyenesen Joeynak, Dee Deenek és Johnnynak, az együttes tagjainak ajánlotta.

Tévésztár

A konyhafőnök vallomásai egyenes folyományaként a Food Networkön megkapta első tévéműsorát, így folytathatta azt a két tevékenységet, amit a legjobb szeret: evett és mesélt. A 2002-es A bolygó amerikai (A cook’s tour) gasztronómiai világjárás Japántól Ausztráliáig, tacótól a hernyókig. Közben a Fox A konyhafőnök vallomásai címmel beindított egy sorozatot, amelyben a Bradley Cooper alakította főszereplőt, Jack Bourdaint teljes egészében hősünkről mintázták. 2005-ben leszerződött a Travel Chanellel, ahol nekikezdett Fenntartások nélkül (No reservations) című sorozatának. Bourdain körül mindig izzik a levegő, így nem csoda, hgy 2006 júliusában keményen belenyúlt. Bejrútban forgattak, és szokás szerint arra készült, hogy egy kamerától kísérve végigeszi a várost, amikor kitörték az évtized legsúlyosabb harcai Izrael és Libanon között. Tengeri és légi blokád, és a város stratégiailag fontos pontjainak bombázása. A világ leglazább séfje hirtelen egy háború közepén találta magát. A stábot a helyi segítők magukra hagyták, Bourdainék pedig ott álltak magukban, egy idegen városban, amit lőttek. Amíg a hoteljükben rostokoltak, Bourdain a feszültséget úgy vezette le, mint egy igazi szakács: bekéredzkedett a konyhára és főzött. Pár nappal később evakuálták őket, és egy amerikai hadihajó segítségével hazatérhettek. A tévéműsor negyede sem készült el, szóval a tévéséf és stábja úgy döntött, hogy készítenek egy filmet arról, hogyan nem készült el a film. A bejrúti epizód végül akkorát ütött, hogy Emmy díjra jelölték, ez pedig olyasmi, ami korábban egy tisztességesen végigforgatott műsorával sem történt meg.

Bolygó amerikai

Bourdain jelenleg is utazik, tegnap Barack Obamával evett a vietnami Hanoiban, Facebook profilján szépen szemmel lehet követni, hogy merre jár (tavaly megfordult nálunk is.) Híres arról, hogy bármit megeszik, valószínűleg még nem utasított vissza semmilyen helyi fogást. A legkeményebb cuccok: fókaszem, balut, egy egész kígyó,(ami még élt!), illetve az általa is legszörnyűbbként aposztrofált szavannai varacskosdisznó ánusz, illetve a grönlandi rohasztott cápahús.

Elmondása szerint a legundorítóbb kaja, amit valaha fogyasztott mégis a McNuggets. Nem rejti véka alá, ha kedvel valakit (pl: Thomas Keller, Ferran Adria, Mario Batali), de azt sem tartja meg magának, ha valakitől rosszul van (Alain Ducasse, egy tucatnyi kevéssé ismert tévéséf és az ABBA). Vigyázat, szókimondó szövegek!, olvasható műsorai elején, mivel nem állnak tőle távol a káromkodások és a szexista poénok.

Nem baj, Tony, mi így szeretünk.

Állítólag a tökéletes reklámhoz három dolog kell: kisgyerek, kutya és egy jó nő. Egy másik iskola szerint ezekből elég az egyik, szóval a gyereket meg a kutyát most hagyjuk. „Sex sells”, avagy formás női idomokkal bármit el lehet adni, természetesen kaját is.

Bikini, hambi, erotika

Nina Agdal 18-as karikáért kiáltóan falja a szaftos burgert. Ketchup és ajaknyalogatás lassítva: megéheztünk...

Nem látja a krumplit, érted?!

A Nando’s-nál rájöttek, hogy mi kell a népnek. Ha reklám, akkor legyen vicces és legyen benne két nagy mell. A történet egyszerűen fergeteges (nem az) és abban is biztosak vagyunk, hogy ha létezne Szőke Nők Világszövetsége, akkor tiltakozna a hirdetés miatt, elvégre meglehetősen rossz fényben tüntetik fel sorstársukat.

Tuti ziccer: fagyi

Bizonyos hölgyek nem tudnak nem erotikusan fagylaltot fogyasztani, de az szabad szemmel is látható, hogy a reklámban szereplő szőkeség erősen rájátszik a műveletre. Nem vagyunk benne száz százalékig biztosak, hogy ez egy valódi, létező terméket népszerűsít, de attól még működik.

Egy bombanő a vízben

Ez a reklám a szexista hirdetések iskolapéldája. A szinopszis elfér egy névjegykártyán: a srác ül a strandon, megiszik egy láda sört. Amikor az utolsó üveghez ér, kijön egy bombázó a vízből, és megissza a sörét. Vége. A reklámban látható hölgy annyira híres, hogy neve is van: Zilda Williams. A reklám egyébként nem egy sörmárkát, hanem egy sörökkel foglalkozó szájtot hirdet.

Saláta szexin

A Carl’s Jr. amerikai gyorséttermi hálózat olyan reklámokat csinál olyan csajokkal, hogy az kriminális, 18-as karikáért és egy vödör jégért kiált. Ebben a filmjükben Kim Kardashian falja a salátát nagy kedvvel.

Állatvédők beindulva

A radikális állatvédő szervezet,a PETA szereti az ütős reklámkampányokat, és ennek rendre bizonyítékát is adja. Ez a betiltott reklám a vegetarianizmust népszerűsítette volna, és tökéletes bizonyítéka annak, hogy ők is bíztak a jól bevált hatásmechanizmusban: szexszel az állatvédelmet is el lehet adni. Kérdés, hogy mit szóltak volna a nők jogait védő szervezetek a női nemet szexuális tárggyá lealacsonyító megközelítés ellen. A poén az, hogy a werkfilm forróbb, mint maga a reklám.

Emily is felszállt a burgervonatra

Hát ez valami mesés volt, nem? Szerintünk a burgerfogyaztási mutatók a plafont verték ezutána reklám után.

Ennél szebben nem lehet kólát inni

Cindy Crawfordnak nem kell bikinire vetkőznie, nem kell ráznia a melleit vagy a hátsóját, elég, ha csak beletúr a hajába és néz. Bármilyen hihetetlen, ez a reklám több szakmai díjat is bezsebelt, és beválasztották minden idők legjobb Super Bowl döntőn vetített reklámja közé.