Niederösterreich, azaz Alsó-Ausztria az ország legnagyobb tartománya, mi magyarok viszont általában csak Bécsig jutunk benne. Pedig érdemes tovább, és főleg magasabbra menni, mert a hegyek fantasztikus panorámákkal, tiszta levegővel, és garantált jó hangulattal hálálják meg az érdeklődést!

Ahogy elhagyjuk Budapestet, az út szélén beépített stopposok tartanak Niederösterreich-logós táblákat maguk elé. Az egész egy nagyszabású kampány része, melynek célja, hogy észrevegyük, mi van a szomszédban. Mármint hótakaró nélkül, mert persze síelni sokan járnak az osztrák Alpokba Magyarországról is. Az út rövid: nettó három óra, de egy kényelmes útszéli kávézással sincs több négynél. Ahogy az osztrák határ közeledtét a hazai szélerőművek, úgy jelzik a cél közeledtét a távolban látszódó havas hegycsúcsok. Semmit sem tudok a környékről, de a megérkezés után így még direktebb a felfedezés élménye. Az első jele, hogy jó helyen vagyunk, hogy a hoteltől tizenöt méterre lévő hídról ezt látni:

Oké, szóval nyilvánvaló, hogy esni fog. Ettől függetlenül Payerbach városa tökéletes előzetese annak, hogy mi vár ránk a következő három napban. Persze nem véletlenül innen indul a túra: a Sommerfrische-Zeit-stílusú villanegyed mellett elhaladva a 158 éve épült, 1998-ban pedig a Világörökség részének választott semmeringi vasút tizenhat viaduktjának egyikéhez közelítünk. Még mielőtt kép is kapcsolódna a hanghoz, világossá válik a kötött pálya jelenléte, hiszen szolidan az egész völgyben visszhangzanak az elsuhanó vonatok. A negyvenegy kilométeres vonalon tizennégy alagút és több mint száz kő- és vashíd birkózik meg a négyszázhatvan méteres szintkülönbséggel. Az akkoriban egyedülálló mérnöki teljesítményhez húszezer munkásra volt szükség, akik közül a legtöbben (durván háromszázan) nem sziklaomlásos balesetekben, vagy az állványokról lezuhanva haltak meg, hanem a gyenge higiénés körülmények miatt kolerában és tífuszban.

Bár a jobboldali pillér belseje a második világháború alatt ki volt bélelve dinamittal, az utolsó pillanatban megúszta a felrobbantást, így most vasúttörténeti múzeumként, valamint borospinceként üzemel, viszonylag jelentős statikai szerepe mellett. Az osztrákok főleg száraz fehérborokban erősek, de persze csinálnak rosékat és vörösborokat is. Alsó-Ausztriában huszonhétezer hektár telepített szőlő van, és a Grüner Veltliner a legelterjedtebb fajta. A múzeum enyhén pszichedelikus vetítése után (szivárványszínű gőzmozdonyok mindenütt) szükség is van némi szeszre, és lekerül pár osztrák-zászlós csavarzár. A kipróbáltak nem rossz borok, és bár magyar fehéreket aligha szorongatnák meg, arra jók, hogy kiderüljön: ha Alsó-Ausztriában valaki bort híván, nem kell félnie a helyi kínálattól.

Este a szemközti hegy szerpentinjén kanyarogva jutunk a Looshausba, melyet 1928-ban építtetett Paul Khuner, aki a Kuner majonézek gyártásából engedhette meg magának a Bauhaus-stílusú, Adolf Loos-tervezte hegyi villát. Az épület a háború átvészelése után Ilse Wurdack tulajdonába került, aki visszaállította eredeti állapotát. Jelenleg szállodaként és étteremként működik, Ilse unokáinak vezetésével. A szobák 35-46 euróba kerülnek, és miután a szemünk kilegelte magát az eredeti berendezés apró részletein, az erkélyre lépünk. Itt csap meg először az érzés, hogy errefelé igen nehéz lehet stresszelni. A levegő tiszta, az erdő csendes, enyhe fenyőillat érződik, az ember pedig megnyugszik. Ennyi kell hozzá. A Looshausban persze az étel is segít: a kiszolgálás remek, a fogások jól vannak elkészítve, az apró csatos üvegben pedig a közeli Rax-hegységről elnevezett helyi sör, a Rax Brau Hell lapul. Élesztős ízű világos, igazi ivósör. Hogy mennyi készül belőle, nem tudom, de az üvegre golyóstollal írták a szavatossági időt…

Pár heggyel arrébb

Itt tényleg a hegy a távolság mértékegysége, mégha az SI-táblázatban nem is szerepel. Esik az eső, de ez a fotózást leszámítva egyáltalán nem baj: az Alpok már csak ilyen. Párolog az erdő, a hegycsúcsok karcolják a felhőket, és úgy tűnik, a víz örökös körforgását semmi sem állítja meg. Bármerre megyünk, kristálytiszta vízmosások zubognak a hegyoldalról, hogy aztán ivóvíz tisztaságú patakokban egyesüljenek. A változékony időjárás igazából kiváló szűrő: nem mindenki való ide. Kalandvágyó, aktív, rugalmas, sportos és intelligens emberekhez szól ez a vidék, mert nem kommersz üdülőkörnyezet. Bizony lehet, hogy sáros lesz a cipőnk. De jó érzés.

Zauberberg falva felé vesszük az irányt, ami tipikus példája az osztrák hegyi településeknek: sípálya, modern felvonók, hütte, és alig néhány állandó lakos, hiszen sokan csak a hétvégékre költöznek ide a nagyvárosokból. Persze van, amikor egy gombostűt sem lehet elejtetni: két évente itt tartják a női sí világkupát is. Olyankor vendégmunkások és turisták hada lepi el a környéket, a közeli autópályából pedig hatalmas parkolót csinálnak. A téli hajrát csöndes (és a régiót anyagilag megterhelő) nyarak követték egészen 2007-ig, mert ekkor megnyitották a downhill bringapályát. Nagy élmény kipróbálni. A családi útvonalon a teljesen amatőrök is le tudnak menni, a kölcsönző bringái és védőfelszerelése pedig profi, így a néha elkerülhetetlen esés is belefér a játékba. Sárdagasztásra alkalmas ruhát persze érdemes vinni. Az egész napos felvonójegy 14,5–27 euró, aki pedig keményebb megmérettetésre vár, természetesen megtalálja: a Magyar Downhill Bajnokságot is itt tartják. Akinek kedve támad hozzá, könnyen kijuthat, mert van olyan cég, amely a lehető legolcsóbban szervez csoportos kiruccanásokat és táborokat itthonról.

Miután kellő mennyiségű adrenalin került a véráramba, a pálya alján álló hütte felé indulunk. A Seewirtshaus egy tradicionális berendezésű, kockás abroszos hely, és bár a gerendák láthatóan felhizlaltak pár generációnyi szút, az 1666-os bevésés túlzásnak tűnik. Aztán a honlapjukról kiderül, hogy mégsem. Nem tudom, mennyire általános ez a kor az osztrák hütték körében, de eszembe jut, hogy Londonban bármilyen épülettől elég nagy teljesítmény az 1665-ös…

A fogások itt is remekek, és mind a palacsintatésztás húsleves, a Frittatensuppe, mind a vajon kisütött, tisztességes bécsi szelet terítékre kerül. Utóbbit itt nem krumplisalátával, hanem petrezselymes főtt krumplival tálalják. A panír ropog, ahogy kell. Az ebédnél csatlakozik hozzánk Zauberberg polgármestere is, akiről szintén az sugárzik, hogy itt minden rendben van. Címeres pecsétgyűrű az ujján, agancsból készült gombok a zakóján, ősz haj, és egy mosolygós arc. 1994 óta élvezi a lakosság támogatását, és délután ő lesz az idegenvezetőnk a hegyen.

A vasútállomás felé vesszük az irányt (de előbb a háza elé kanyarodunk, hogy a felesége kihozhassa kalapját, nekünk pedig pár esernyőt), ahol múzeum mutatja be a semmeringi vasútvonal építésének történetét. Közben a vágányokon zajlik az élet: két mozdony húz egy tehervonatot, mely eltűnik az alagútban. A háttérben hegyi villák foltjai. A legtöbb műemlék, így olyan is akad, ami lepusztulva áll: a szabályokat betartva felújítani őket horribilis összeg. Azon mosolygok, amit az öreg mesél: az egyik legsűrűbb konfliktusforrás a fakivágás. A villák tulajdonosai ugyanis ragaszkodnak a megszokott lombokhoz, télen viszont balesetveszélyt jelentenek az öreg fenyők. Mind már mondtam, itt nehéz lehet infarktust kapni.

Az erdő nedves, de a tűlevelektől olyan, mintha tömött párnákon lépkednénk. Sokan légzőszervi panaszok miatt járnak ide, olyan tiszta a levegő. Az út melletti szanatórium falán kőből készült farkasfej látszik. Magyarázata, hogy errefelé lőtték le az utolsót Ausztriában. A “húszschillinges-kilátó” felé tartunk, mely onnan kapta nevét, hogy ez a panoráma volt régen a bankjegy hátoldalán. Közben újabb műhelytitok derül ki: a kilátó kicsit arrébb épült, mint az eredeti helyszín, ahonnan most is látni mindent, mert van egy rés a fák között. Közben az ideális helyre épített, teljesen újnak látszó fenyőépítményen egy másik turistacsoporttal találkozunk.

Különféle vonatok robognak mindkét irányban a helyi személyvonattól az új autókkal telerakott tehervonatokig. A kilátás tényleg pazar, néha pedig a nap is előbújik, a fény pedig visszatükröződik a fehér sziklákról, és persze a belőlük épített viaduktokról is. Ez volt a kontinens első széles nyomvonalú hegyi vasútja, méltán büszkék rá.

Indul a nyár!

Másnap Mostviertelben egy nyárindító fesztiválra voltunk hivatalosak a hegycsúcson, melyet egy tisztességes túra végén értünk el a Lunzersee partjáról indulva. Előtte viszont ki futni, ki felfedező sétára ment a reggeli párában. A felszálló víz szűrte levegő, az üres utcák és a tehenek kolompolása valószínűleg a legjobb környezet ahhoz, hogy az ember kiszellőztesse a fejét.

Az osztrák falvakban annyira el vannak szórva a házak, hogy két épület között benézve olyan szabad terek tárulnak elénk, melyek minden klausztrofóbiásnak örömére szolgálnának. Persze a legtöbb nem lakóház, hanem szálloda, hiszen itt minden a síelőkről és túrázókról szól. A legfelkapottabb helyekhez közvetlenül a pályáról le lehet csúszni az erdő szélén.

A tóhoz érve a megszokott módon leesik az ember álla: a látvány lenyűgöző. Takaros csónakház és színes vízibiciklik teszik teljessé a valamiért egészen századfordulós hangulatot. A parton álló villák tulajdonosai szerencsés emberek. A víz természetesen kristálytiszta, melyet alátámaszt, hogy a közeli patak mellett pisztrángtelepet alakítottak ki, kihasználva a hegyről lezúduló hideg csapadékot. A vízbőségből adódóan a halaknak a helyi gasztronómiában is előkelő szerep jut.

Az ösvényt követve újabb tehenek mellett sétálunk el. Csordának azért nem nevezhető a formáció: általában 4-10 tehén legel a domboldalban. Nem rentábilis, de van rá EU-s támogatás, és hozzátartozik a tájról alkotott képhez. Meg persze kiváló fűnyírók. A teheneknek köszönhetően a környéken a tejtermékek is kiválóak, és mivel a pékáru is fényévekkel jobb az itthon megszokottnál, Ausztriában túl lehet élni kenyéren és sajton…némi búzasörrel!

Az elpuhult városiak öröme leírhatatlan a hegycsúcsra érve, ám a java csak most kezdődik! Fiatalok zenélnek, miközben a hüttében tormakrémmel kent szalonnás kenyér a menü, isteni fánkkal megkoronázva. Semmi sincs túlbonyolítva. A tavalyi rendezvényt masszív esőzések kényszerítették a falakon belülre, de idén minden stimmel: kisütött a nap, a tehenek is beálltak az idilli csoportképhez, a szalonna pedig csúszik a hegymászás után. Persze sörrel.

Lefelé mindig könnyebb, és bár nem mindig egyértelmű az ösvény, a végén megpillantjuk a csónakházat. A parton lévő strand felé vesszük az irányt, mert itt bizony ilyen is van. Hogy a tó mennyire melegszik fel nyáron, nem tudom, de a színesre festett trambulinról élvezet lehet a hűs vízbe csobbanni. A velünk lévő gyerekek persze a legtöbben felmászunk rá, de a poén elmarad: ezúttal senki sem szédült a vízbe. Cserébe hivatalosan is megnyitottuk a nyarat. Ami azt illeti, visszamennénk ősszel is!

Hasznos tippek az Alsó-Ausztriába készülőknek

Niederösterreich azzal segíti a látogatást, hogy számos hasznos infóval látja el az érdeklődőket, magyarul is. Ez a PDF-jük például részletes túrainformációkat tartalmaz, térképekkel, leírásokkal és árajánlatokkal. A biciklis túrák kedvelőinek is készült egy összeállítás, az idei nyár legjobb ajánlatai pedig itt vannak csokorba gyűjtve. Fontos tudni még a Wilde Wunder Card-ról. A legtöbb vendéglátóhely a szállással együtt egy ilyen kártyát is ad, mely bizonyos szolgáltatásokat ( összesen negyvenhárom, a lovaglásról a felvonókig) ingyen, vagy roppant kedvezményes áron bocsát vendégei rendelkezésére. További előnye, hogy már két főtől csoportosnak számít, és a szállás elhagyásának napján is érvényes még, tehát a hazaúton is felhasználható. Bővebb infó itt, de Alsó-Ausztria magyar nyelvű honlapján is érdemes körülnézni!

Inkább Olaszországba mennél? Mit szólnál Bolognához?