Hétvége Alsó-Ausztriában – végre vehetsz egy nagy levegőt!

Niederösterreich, azaz Alsó-Ausztria az ország legnagyobb tartománya, mi magyarok viszont általában csak Bécsig jutunk benne. Pedig érdemes tovább, és főleg magasabbra menni, mert a hegyek fantasztikus panorámákkal, tiszta levegővel, és garantált jó hangulattal hálálják meg az érdeklődést!

Ahogy elhagyjuk Budapestet, az út szélén beépített stopposok tartanak Niederösterreich-logós táblákat maguk elé. Az egész egy nagyszabású kampány része, melynek célja, hogy észrevegyük, mi van a szomszédban. Mármint hótakaró nélkül, mert persze síelni sokan járnak az osztrák Alpokba Magyarországról is. Az út rövid: nettó három óra, de egy kényelmes útszéli kávézással sincs több négynél. Ahogy az osztrák határ közeledtét a hazai szélerőművek, úgy jelzik a cél közeledtét a távolban látszódó havas hegycsúcsok. Semmit sem tudok a környékről, de a megérkezés után így még direktebb a felfedezés élménye. Az első jele, hogy jó helyen vagyunk, hogy a hoteltől tizenöt méterre lévő hídról ezt látni:

Oké, szóval nyilvánvaló, hogy esni fog. Ettől függetlenül Payerbach városa tökéletes előzetese annak, hogy mi vár ránk a következő három napban. Persze nem véletlenül innen indul a túra: a Sommerfrische-Zeit-stílusú villanegyed mellett elhaladva a 158 éve épült, 1998-ban pedig a Világörökség részének választott semmeringi vasút tizenhat viaduktjának egyikéhez közelítünk. Még mielőtt kép is kapcsolódna a hanghoz, világossá válik a kötött pálya jelenléte, hiszen szolidan az egész völgyben visszhangzanak az elsuhanó vonatok. A negyvenegy kilométeres vonalon tizennégy alagút és több mint száz kő- és vashíd birkózik meg a négyszázhatvan méteres szintkülönbséggel. Az akkoriban egyedülálló mérnöki teljesítményhez húszezer munkásra volt szükség, akik közül a legtöbben (durván háromszázan) nem sziklaomlásos balesetekben, vagy az állványokról lezuhanva haltak meg, hanem a gyenge higiénés körülmények miatt kolerában és tífuszban.

Bár a jobboldali pillér belseje a második világháború alatt ki volt bélelve dinamittal, az utolsó pillanatban megúszta a felrobbantást, így most vasúttörténeti múzeumként, valamint borospinceként üzemel, viszonylag jelentős statikai szerepe mellett. Az osztrákok főleg száraz fehérborokban erősek, de persze csinálnak rosékat és vörösborokat is. Alsó-Ausztriában huszonhétezer hektár telepített szőlő van, és a Grüner Veltliner a legelterjedtebb fajta. A múzeum enyhén pszichedelikus vetítése után (szivárványszínű gőzmozdonyok mindenütt) szükség is van némi szeszre, és lekerül pár osztrák-zászlós csavarzár. A kipróbáltak nem rossz borok, és bár magyar fehéreket aligha szorongatnák meg, arra jók, hogy kiderüljön: ha Alsó-Ausztriában valaki bort híván, nem kell félnie a helyi kínálattól.

Este a szemközti hegy szerpentinjén kanyarogva jutunk a Looshausba, melyet 1928-ban építtetett Paul Khuner, aki a Kuner majonézek gyártásából engedhette meg magának a Bauhaus-stílusú, Adolf Loos-tervezte hegyi villát. Az épület a háború átvészelése után Ilse Wurdack tulajdonába került, aki visszaállította eredeti állapotát. Jelenleg szállodaként és étteremként működik, Ilse unokáinak vezetésével. A szobák 35-46 euróba kerülnek, és miután a szemünk kilegelte magát az eredeti berendezés apró részletein, az erkélyre lépünk. Itt csap meg először az érzés, hogy errefelé igen nehéz lehet stresszelni. A levegő tiszta, az erdő csendes, enyhe fenyőillat érződik, az ember pedig megnyugszik. Ennyi kell hozzá. A Looshausban persze az étel is segít: a kiszolgálás remek, a fogások jól vannak elkészítve, az apró csatos üvegben pedig a közeli Rax-hegységről elnevezett helyi sör, a Rax Brau Hell lapul. Élesztős ízű világos, igazi ivósör. Hogy mennyi készül belőle, nem tudom, de az üvegre golyóstollal írták a szavatossági időt...

Pár heggyel arrébb

Itt tényleg a hegy a távolság mértékegysége, mégha az SI-táblázatban nem is szerepel. Esik az eső, de ez a fotózást leszámítva egyáltalán nem baj: az Alpok már csak ilyen. Párolog az erdő, a hegycsúcsok karcolják a felhőket, és úgy tűnik, a víz örökös körforgását semmi sem állítja meg. Bármerre megyünk, kristálytiszta vízmosások zubognak a hegyoldalról, hogy aztán ivóvíz tisztaságú patakokban egyesüljenek. A változékony időjárás igazából kiváló szűrő: nem mindenki való ide. Kalandvágyó, aktív, rugalmas, sportos és intelligens emberekhez szól ez a vidék, mert nem kommersz üdülőkörnyezet. Bizony lehet, hogy sáros lesz a cipőnk. De jó érzés.

Zauberberg falva felé vesszük az irányt, ami tipikus példája az osztrák hegyi településeknek: sípálya, modern felvonók, hütte, és alig néhány állandó lakos, hiszen sokan csak a hétvégékre költöznek ide a nagyvárosokból. Persze van, amikor egy gombostűt sem lehet elejtetni: két évente itt tartják a női sí világkupát is. Olyankor vendégmunkások és turisták hada lepi el a környéket, a közeli autópályából pedig hatalmas parkolót csinálnak. A téli hajrát csöndes (és a régiót anyagilag megterhelő) nyarak követték egészen 2007-ig, mert ekkor megnyitották a downhill bringapályát. Nagy élmény kipróbálni. A családi útvonalon a teljesen amatőrök is le tudnak menni, a kölcsönző bringái és védőfelszerelése pedig profi, így a néha elkerülhetetlen esés is belefér a játékba. Sárdagasztásra alkalmas ruhát persze érdemes vinni. Az egész napos felvonójegy 14,5–27 euró, aki pedig keményebb megmérettetésre vár, természetesen megtalálja: a Magyar Downhill Bajnokságot is itt tartják. Akinek kedve támad hozzá, könnyen kijuthat, mert van olyan cég, amely a lehető legolcsóbban szervez csoportos kiruccanásokat és táborokat itthonról.

Miután kellő mennyiségű adrenalin került a véráramba, a pálya alján álló hütte felé indulunk. A Seewirtshaus egy tradicionális berendezésű, kockás abroszos hely, és bár a gerendák láthatóan felhizlaltak pár generációnyi szút, az 1666-os bevésés túlzásnak tűnik. Aztán a honlapjukról kiderül, hogy mégsem. Nem tudom, mennyire általános ez a kor az osztrák hütték körében, de eszembe jut, hogy Londonban bármilyen épülettől elég nagy teljesítmény az 1665-ös...

A fogások itt is remekek, és mind a palacsintatésztás húsleves, a Frittatensuppe, mind a vajon kisütött, tisztességes bécsi szelet terítékre kerül. Utóbbit itt nem krumplisalátával, hanem petrezselymes főtt krumplival tálalják. A panír ropog, ahogy kell. Az ebédnél csatlakozik hozzánk Zauberberg polgármestere is, akiről szintén az sugárzik, hogy itt minden rendben van. Címeres pecsétgyűrű az ujján, agancsból készült gombok a zakóján, ősz haj, és egy mosolygós arc. 1994 óta élvezi a lakosság támogatását, és délután ő lesz az idegenvezetőnk a hegyen.

A vasútállomás felé vesszük az irányt (de előbb a háza elé kanyarodunk, hogy a felesége kihozhassa kalapját, nekünk pedig pár esernyőt), ahol múzeum mutatja be a semmeringi vasútvonal építésének történetét. Közben a vágányokon zajlik az élet: két mozdony húz egy tehervonatot, mely eltűnik az alagútban. A háttérben hegyi villák foltjai. A legtöbb műemlék, így olyan is akad, ami lepusztulva áll: a szabályokat betartva felújítani őket horribilis összeg. Azon mosolygok, amit az öreg mesél: az egyik legsűrűbb konfliktusforrás a fakivágás. A villák tulajdonosai ugyanis ragaszkodnak a megszokott lombokhoz, télen viszont balesetveszélyt jelentenek az öreg fenyők. Mind már mondtam, itt nehéz lehet infarktust kapni.

Az erdő nedves, de a tűlevelektől olyan, mintha tömött párnákon lépkednénk. Sokan légzőszervi panaszok miatt járnak ide, olyan tiszta a levegő. Az út melletti szanatórium falán kőből készült farkasfej látszik. Magyarázata, hogy errefelé lőtték le az utolsót Ausztriában. A "húszschillinges-kilátó" felé tartunk, mely onnan kapta nevét, hogy ez a panoráma volt régen a bankjegy hátoldalán. Közben újabb műhelytitok derül ki: a kilátó kicsit arrébb épült, mint az eredeti helyszín, ahonnan most is látni mindent, mert van egy rés a fák között. Közben az ideális helyre épített, teljesen újnak látszó fenyőépítményen egy másik turistacsoporttal találkozunk.

Különféle vonatok robognak mindkét irányban a helyi személyvonattól az új autókkal telerakott tehervonatokig. A kilátás tényleg pazar, néha pedig a nap is előbújik, a fény pedig visszatükröződik a fehér sziklákról, és persze a belőlük épített viaduktokról is. Ez volt a kontinens első széles nyomvonalú hegyi vasútja, méltán büszkék rá.

Indul a nyár!

Másnap Mostviertelben egy nyárindító fesztiválra voltunk hivatalosak a hegycsúcson, melyet egy tisztességes túra végén értünk el a Lunzersee partjáról indulva. Előtte viszont ki futni, ki felfedező sétára ment a reggeli párában. A felszálló víz szűrte levegő, az üres utcák és a tehenek kolompolása valószínűleg a legjobb környezet ahhoz, hogy az ember kiszellőztesse a fejét.

Az osztrák falvakban annyira el vannak szórva a házak, hogy két épület között benézve olyan szabad terek tárulnak elénk, melyek minden klausztrofóbiásnak örömére szolgálnának. Persze a legtöbb nem lakóház, hanem szálloda, hiszen itt minden a síelőkről és túrázókról szól. A legfelkapottabb helyekhez közvetlenül a pályáról le lehet csúszni az erdő szélén.

A tóhoz érve a megszokott módon leesik az ember álla: a látvány lenyűgöző. Takaros csónakház és színes vízibiciklik teszik teljessé a valamiért egészen századfordulós hangulatot. A parton álló villák tulajdonosai szerencsés emberek. A víz természetesen kristálytiszta, melyet alátámaszt, hogy a közeli patak mellett pisztrángtelepet alakítottak ki, kihasználva a hegyről lezúduló hideg csapadékot. A vízbőségből adódóan a halaknak a helyi gasztronómiában is előkelő szerep jut.

Az ösvényt követve újabb tehenek mellett sétálunk el. Csordának azért nem nevezhető a formáció: általában 4-10 tehén legel a domboldalban. Nem rentábilis, de van rá EU-s támogatás, és hozzátartozik a tájról alkotott képhez. Meg persze kiváló fűnyírók. A teheneknek köszönhetően a környéken a tejtermékek is kiválóak, és mivel a pékáru is fényévekkel jobb az itthon megszokottnál, Ausztriában túl lehet élni kenyéren és sajton...némi búzasörrel!

Az elpuhult városiak öröme leírhatatlan a hegycsúcsra érve, ám a java csak most kezdődik! Fiatalok zenélnek, miközben a hüttében tormakrémmel kent szalonnás kenyér a menü, isteni fánkkal megkoronázva. Semmi sincs túlbonyolítva. A tavalyi rendezvényt masszív esőzések kényszerítették a falakon belülre, de idén minden stimmel: kisütött a nap, a tehenek is beálltak az idilli csoportképhez, a szalonna pedig csúszik a hegymászás után. Persze sörrel.

Lefelé mindig könnyebb, és bár nem mindig egyértelmű az ösvény, a végén megpillantjuk a csónakházat. A parton lévő strand felé vesszük az irányt, mert itt bizony ilyen is van. Hogy a tó mennyire melegszik fel nyáron, nem tudom, de a színesre festett trambulinról élvezet lehet a hűs vízbe csobbanni. A velünk lévő gyerekek persze a legtöbben felmászunk rá, de a poén elmarad: ezúttal senki sem szédült a vízbe. Cserébe hivatalosan is megnyitottuk a nyarat. Ami azt illeti, visszamennénk ősszel is!

Hasznos tippek az Alsó-Ausztriába készülőknek

Niederösterreich azzal segíti a látogatást, hogy számos hasznos infóval látja el az érdeklődőket, magyarul is. Ez a PDF-jük például részletes túrainformációkat tartalmaz, térképekkel, leírásokkal és árajánlatokkal. A biciklis túrák kedvelőinek is készült egy összeállítás, az idei nyár legjobb ajánlatai pedig itt vannak csokorba gyűjtve. Fontos tudni még a Wilde Wunder Card-ról. A legtöbb vendéglátóhely a szállással együtt egy ilyen kártyát is ad, mely bizonyos szolgáltatásokat ( összesen negyvenhárom, a lovaglásról a felvonókig) ingyen, vagy roppant kedvezményes áron bocsát vendégei rendelkezésére. További előnye, hogy már két főtől csoportosnak számít, és a szállás elhagyásának napján is érvényes még, tehát a hazaúton is felhasználható. Bővebb infó itt, de Alsó-Ausztria magyar nyelvű honlapján is érdemes körülnézni!

Inkább Olaszországba mennél? Mit szólnál Bolognához?

Sok tökéletes dolog született Olaszországban, és ezért nagyon hálásak lehetünk a derék csizmalakóknak. Ha az ötvenes-hatvanas évekre gondolunk, akkor olyan praktikus és briliáns dizájnnal rendelkező tárgyak jutnak eszünkbe, mint egy Bialetti kotyogós kávéfőző, egy Vespa robogó, vagy olyan filmek, mint a Római vakáció, ami ugyan amerikai, de a Cinecittában készült, szóval legalább félig olasznak számít. Mai marhahúsos cannelloninkkal Itália előtt tisztelgünk!

Ez egy masszív fogás, ám mivel ínycsiklandóan néz ki, egy diétázó csaj sem fog nemet mondani rá, szóval remek választás vacsorával egybekötött randira! Ha egy tízes skálán osztályoznánk a nehézségi fokozatát, akkor a cannelloni körülbelül hatost kapna, vagyis kezdők is bátran nekifoghatnak, ha kellőképpen komolyan veszik a feladatot. Ez a töltött tészta – mert ha jobban belegondolunk, akkor az, bármennyire furcsának is hangzik az elnevezés – időigényes vállalkozás, de megéri a veszkődést.

Beszerző körút

Vannak előre gyártott cannelloni alkalmatosságok. Ezek apró cső formájú kis tészták, választhatjuk ezeket is természetesen, de most kipróbálunk egy alternatív megoldást. Mivel a cannelloni gyűrűkbe kínkeserves munka belegyömöszölni a tölteléket, sokkal jobban jártok, ha lasagne lapot használtok. Kezdjük az alapokkal! Mi az, ami nélkül nem érdemes nekifognod ennek a fogásnak? Kell hozzá lasagne lap, (vagy cannelloni tészta) ha ez nincsen, akkor elő kell állni egy B tervvel, hacsak nem tudunk tésztát gyúrni liszt, víz, tojás és só megfelelő arányú összekeverésével. A többi már gyerekjáték: fél kiló darált marhahús, 1 fej vöröshagyma, 2 gerezd fokhagyma, 10 dkg bacon, 10 dkg gomba (friss vagy konzerv) 5 dl paradicsomszósz, 1 teáskanál szárított oregánó, 2dl tejszín, 2 dl fehérbor, 10 dkg reszelt parmezán.

Action!

Először készítsük el a tölteléket. Kevés olivaolajon pirítsuk meg a kockára vágott vöröshagymát, majd a vékony gerezdekre vágott fokhagymát. Jöhet a gomba is, de közben fakanállal kevergessük a lábasban lévő dolgokat, ugyanis a hagyma könnyen odakap. Pirítsuk meg a darált marhahúst, amíg beszürkül, majd szórjuk rá a szárított oregánót, és sózzuk, borsozzuk. Folyamatosan forgassuk a húst, és az esetleg összeállt húscsomókat nyomkodjuk szét fakanállal. A száraz fehérbort öntsük a húsra, majd adjunk a hőfoknak, egészen addig, amíg a bor szinte teljesen elpárolog. Ezek után jöhet a paradicsom szósz, de ne felejtsük a lángot visszavenni közepes fokozatra. Rotyogtassuk jó húsz percig, vagy amíg a hús átfő, és a ragu besűrűsödik. Néha kevergessük meg, nehogy odakapjon.

Tészta

A lapokat egy nagy lábasban érdemes megfőzni, egyszerre maximum három lapot, ugyanis ha többet rakunk a lábasba, akkor összetapadnak, majd szétszakadnak. Ezekkel a lapokkal szinte hímes tojásként kell bánni, legalábbis akkor, amikor már megfőttek. Egy normális méretű tepsibe józan számítások szerint nagyjából 10 db cannelloni fér el kényelmesen, szóval 3-4 turnusban el tudjuk készíteni őket. Logisztikailag érdemes egy időben kezdeni a ragu és a tésztalapok elkészítését, így időt spórolhatunk.

Rock n’ roll

Tekerünk. Ha kész a tészta, akkor kifektetjük a lapokat, majd egy szelet bacont fektetünk rá, megszórjuk egy kevés reszelt sajttal, és ezután teszünk az egyik felére 2-3 evőkanálnyi ragut. ha eredeti cannelloni gyűrűt használnánk, akkor ezt kapásból nem tudnánk megcsinálni. Ha ez megvan, akkor feltekerjük a cannelloninkat, és félretesszük pihenni, amíg elkészítjük az összes többi tekercset. Ha megvannak a kis gyönyörűségek, akkor a tepsink aljába paradicsomszószt öntünk, majd óvatosan belerakjuk a cannellonikat. Most jön a varázslat: a tejszínt elkeverjük a maradék parmezán sajttal és a cannellonik tetejére öntjük. Utána fogjuk ezt a csodát és berakjuk az előmelegített 180 °C fokos sütőbe és negyven percig sütjük, vagy amíg a teteje picit megpirul. Ecco tutto – vagyis: ez minden!

Bon apétit!

Mondtuk, hogy könnyű lesz, igaz? De ha még ez is túl fárasztó neked, akkor irány a Netpincér, ahol a címed megadása után már választhatsz is a jobbnál jobb opciók között. Mindent bele!

A quiche (ejtsd: kis) egy francia tésztás lepényféleség, amerikaiak szerint igazi csajos kaja, szóval kitűnő választás, ha meg akarjuk lepni valamivel párunkat, vagy le akarjuk nyűgözni azt a szőkét, akit végre sikerült elhívni randizni.

A quiche-t sok mindenhez hasonlítják különböző fórumokon, nevezik francia pizzának, nyitott lepénynek, és a műfaja sem tisztázott, ugyanis van, ahol desszertként emlegetik, máshol főétel, egy harmadik helyen pedig a reggeli étkezés tipikus fogásának nevezik. Mi nem foglalkozunk a címkézéssel, szerintünk a quiche olyan valami, amit meg lehet enni, és finom. A töltelék ezerféleképpen variálható, mi ezúttal egy zöldséges verziót készítünk, hús nélkül, szóval ha vega a szíved választottja, akkor ez nyerő megoldás lehet.

Itt egy vizuális gyorstalpaló:

Kezdjük az alapoknál: ha elkészítésről beszélünk, akkor a quiche két fő részből épül fel: 1. van az alapot jelentő tésztalap, 2. minden egyéb, ami a tésztalapra kerül. Elsőként a tésztát fogjuk elkészíteni, mert ennek kell egy kis idő, hogy megkeljen. A tésztagyúrás általában sok hobbi szakácsnál egy komoly lélektani határt jelent, mert rejtélyes, misztikus dolognak tűnik, amit csak a beavatott kevesek képesek megalkotni egy titokzatos szeánsz során. A helyzet ennél egyszerűbb, ugyanis a tésztagyúrás alapjában véve egy igen mechanikus folyamat: az ember összerakja A-t, meg B-t és C-t, és kész a termék. Jó, jó, tudjuk, a főzés az művészet, meg kreativitás, meg minden, de ezt a szöveget hagyjuk meg a csajoknak.

Part 1. A tészta

Tésztát gyúrni egyáltalán nem nehéz. Kell hozzá pár dolog, például egy konyhai mérleg, ugyanis a tészta esetében a számok fontosak. Harminc dekagramm lisztet morzsoljunk el tizenöt dekagramm vajjal – vajról beszélünk, a margarint dobjuk ki, gyújtsuk fel, lőjük ki a világűrbe –, egy tojás sárgáját, egy csipet sót, majd lassan öntsünk hozzá annyi hideg vizet, amitől a tésztánk még nem lesz nyúlós. Kezdjük egy decivel, ez a minimum, majd a halmazállapotot figyelve öntsünk hozzá egy újabb decit, ha kell. Milyen a kemény tészta? Olyasmi, mint a gyurma, de annál azért egy árnyalatnyival puhább, szétmorzsolhatóbb. A nyúlós tészta meg úgy nyúlik, mint a megolvadt sajt, de ha itt tartunk, az már nem szerencsés. Ebben az esetben a mentőövet pár deka liszt és egy kevés vaj jelenti.

A tésztát tegyük egy tálba, takarjuk le, és tegyük fél órára hűtőbe. Vegyük elő a sütőformát, ami esetünkben egy kerek, általában hullámos szélű frizbihez hasonlító tárgy. (Nagy szupermarketekben is könnyen beszerezhetjük, olyan helyeken van, ahol férfiak általában nem szoktak megfordulni, nevesül a fakanalak, sajtreszelők, és hasonló tárgyak osztályán. Egy kb. egy centi magas peremű, béna fémtálcát keressünk.) A tésztát nyújtsuk ki, szokták mondani a szakácskönyvek, de mit jelent ez? Semmiképpen ne úgy nyújtsuk ki, mintha egy expander lenne! Ehelyett inkább tegyük a liszttel beszórt konyhapultra, és egy sodrófával, vagy akár egy üres borospalackkal (kipróbált módszer, ráadásul egy legénykonyhában előbb fogunk üres borosüveget találni, mint sodrófát, nem igaz?) és nyújtsuk ki. A tészta ne legyen papírvékony, inkább jó félcenti-centi vastag. Ezt követően tegyük be a sütőformába. Ha ezzel megvagyunk, akkor veregessük vállon magunkat, bontsunk ki egy üveg pezsgőt, mert megcsináltuk!

Vaksütés

Nem, a vaksütés nem azt jelenti, hogy innentől kezdve letakart szemmel sütünk tovább. Ennyire még a franciák sem furcsák. A vaksütés azt jelenti, hogy a tésztát töltelék nélkül elősütjük, hogy amikor élesben megy majd a dolog, akkor ne púposodjon fel, és ne ázzon szét a később belépakolt tölteléktől. Halmozzunk valami olyan súlyt a közepére, ami nem olvad meg, például egy marék szárazbabot. Az elősütés 190 °C fokon történjen, kb. 10-15 perc elég is lesz. Utána vegyük ki.

Part 2. A töltelék

Amíg vaksül a tészta, addig forrásban lévő vízbe dobjunk bele falatnyi darabokra vágott brokkolit, majd 2 perc után vegyük ki és öblítsük le hideg vízzel. Erre azért van szükség, hogy lehűljön, és ne főjön tovább magában. Keverjünk össze másfél deci főzőtejszínt, két tojást, meg 15 deka szétmorzsolt rokfort sajtot, majd sózzuk, borsozzuk. A brokkoli darabokat tegyük bele a tésztalapba, majd öntsük fel a sajtos-tejszínes keverékkel, utána vágjuk be az egészet a 180 °C fokos sütőbe és hagyjuk ott negyven percig, vagy amíg a teteje megbarnul.
Kifejezetten olcsó fogásról beszélünk, ráadásul a quiche jól elvan hűtőben is, és hidegen is fogyasztható. A tészta miatt időigényes az elkészítése, ráadásul a mosogató is meg fog telni, de megéri a fáradságot, mert a végeredmény mutatós és ízletes.

Hozzávalók

30 dkg liszt

15 dkg vaj

3 tojás

1 brokkoli

150 g tejszín

15 dkg rokfort



frissen őrölt bors

Bon apétit!

Mondtuk, hogy könnyű lesz, igaz? De ha még ez is túl fárasztó neked, akkor irány a Netpincér, ahol a címed megadása után már választhatsz is a jobbnál jobb opciók között. Mindent bele!