Szerb Antal Budapesti kalauz Marslakóknak című kötete 1935-ben jelent meg a Löbl Dávid és fia kiadónál. Elolvastuk, milyennek látta a zseniális, éppen 115 éve született szerző a fővárost 81 éve, és úgy döntöttünk, körbejárjuk a helyeket, hogy összehasonlítsuk, mennyit változott a város közel egy évszázad alatt.
Napjainkban a Tabán név még mindig létezik, szerepel a térképeken is, része a köznyelvnek, de már közel száz esztendeje csak egy egykoron virágzó belvárosi falu, a budapesti Montmartre helyét jelöli, magát az igazi Tabánt ugyanis városrendezési reformok ürügyén a harmincas években lerombolták. Hogy felidézzük, milyen is lehetett, nézzük, mit írt Szerb Antal Budapesti kalauz Marslakóknak című remek könyvében.
„TABÁN. Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.”
És ez pedig a Tabán térképe...
Nem is lehet ezt jobban megfogalmazni Szerbnél, száz évvel később is ugyanez az üresség érzés csapja meg az erre járót. Mert mi a Tabán? Valamikor itt házak álltak, most meg egy nagy semmi, még lefényképezni sem lehet. Ha megpróbálja a fotós, ilyesmik történnek:
Micsoda abszurdum ez a hely, és micsoda pazarlás, hogy a város szívében itt ez a terület, és a budapestiek számára sem célpont soha, csak egy átjárás, folyosó A-ból B-be, egy nagy zöld folt, amire lepillantanak a Hegyalja úton haladó autósok, aztán a semmiről tovább is vándorol a tekintetük a várra.
Annak idején egy virágzó mini falu működött itt, girbe-gurba utcácskákkal, amit a várostörténeti könyvek szerint főként rácok, azaz szerbek laktak. A 20. század első évtizedeiben ez volt a főváros vigalmi negyede, kocsmák, bordélyok, vendéglők sorakoztak itt, szóval ha ma még létezne Tabán, valószínűleg senki sem beszélne a Gozsdu udvarról, a Kazinczy utcáról és környékéről, mert mindenki a Tabánban bulizna.
Na de vissza Szerbhez!
„Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.”
A Tabánt 1933 és 1936 között bontották le, a megmentéséért valóságos polgári mozgalom indult, amelynek egyik legnevesebb tagja éppen Szerb Antal volt. Eredetileg egy új, modern városrészt akartak felhúzni a falusias atmoszférájú negyed helyére, de a II. világháború miatt ez sosem valósult meg.
Ma is csak annyit tehetünk, hogy megállunk a zöld pázsit közepén, becsukjuk a szemünket, és elképzeljük a kanyargós utcákat, az egyemeletes házakat, amelyeknek udvarán szederfa állt, a tabáni embereket, akik söntésekre támaszkodva fröccsöt ittak a nyári kánikulában, miközben a macskaköves utcán egy konflis robogott fel. A Tabán ma létezik is, meg nem is, de igazán csak akkor kelhet életre, ha megerőltetjük a fantáziánkat, vagy ha kézbe veszünk egy kis Szerb Antalt.
Az utóbbi egyébként mindig, minden helyzetben remek ötlet.
És nézd meg ezt is:
És ezt:
(Fotók: Fortepan.hu, Tóth István)