A hatalmas területű Szöulban Magyarországnyi ember zsúfolódik össze, ám ha hozzászámoljuk az agglomerációban élőket, máris 20 millió lakosról beszélünk. Judit barátjával együtt az egyik belvárosi kerületben kezdte meg élete kalandját egy olyan környéken, ahol sok külföldi, nagyrészt a közeli katonai bázishoz köthető amerikaiak élnek. Ebben a kis „város a városban” a seregben szolgálók és családtagjaik állomásoznak, saját boltjuk, mozijuk, iskolájuk van. Ide bejutni szinte csak meghívóval lehet.

– A barátom tavaly decemberben költözött ki, én január végén követtem őt. Rögtön a megérkezés után furcsaságokat tapasztaltam, például alaposan kikérdeztek az útlevél-ellenőrzésnél – hol lakom majd, meddig maradok, ki az itteni kontaktom – és meglepődtem a reptéren belüli kisvasút látványán is, amivel az utasokat szállították” – kezdi beszámolóját Judit. „A metropolisz belső, felhőkarcolókkal teleépített részén minden olyan tiszta és steril, a külső kerületekben viszont előfordulnak koszos és szeméttel teli utcák. A közlekedést illetően az emberek hétköznapjaiból kimarad a villamosozás, mert az nincs, ellenben több tucatnyi buszjárattal és 19 metróvonalon juthatnak el egyik pontból a másikba, olykor több órás utazással.

Nálunk illetlenségnek számít, ha a sétálóutcán kirakatbambulás közben embereset köpünk a földre, vagy oda fújjuk ki az orrunkat, ezzel szemben a zsebkendőhasználattól idegenkedő Dél-Koreában mindennapos mozdulatsor, amint egy öltöny-nyakkendő kombós gyárigazgató mutatósat a földre csuláz. Ugyanígy meghökkentőek az étkezési szokásaik, ugyanis tele szájjal beszélnek, hangosan szürcsölnek és csámcsognak, ezzel is kifejezve, ha lájkolják az eléjük pakolt ételt.

Apropó kaja. Judit lehetőségek szerint igyekezett magyaros ízeket kotyvasztani, ami a megfelelő hozzávalók híján nem mindig sikerült, ha kiürül az otthonról küldött készlet.

– Hoztam fűszereket, a családtól kaptunk kolbászt, sonkát, de például a kenyeret magam sütöm, hiszen az itteni gasztrokultúrának nem része a pékáru, sem a tej és tejtermékek. Lehet persze kapni külföldről importált ilyen jellegű dolgokat – egyszer egy orosz boltban láttunk túrót! –, ám kenyeret csak fancy francia pékségben, vagy előre csomagolva a boltokban találni. A legfurcsább étel, amit láttam, de nem ettem meg, az a sea penis volt…Előtte youtube-os felvételekkel próbáltam rá felkészíteni magam, ám annyira bizarr az egész, hogy inkább elhalasztottam a megkóstolását. Viszont ettem olyan egytálételt, ami úgy nézett ki, mintha mozogna. Tésztára szórnak szárított tonhaldarabokat, ami a gőzölgő tésztán olyan látványt nyújt, mint egy élőlény. Az ételek és az italok magyar viszonylatban drágának számítanak, egy sör például 1500-2000 forint közötti áron kapható. Ami még furcsa volt, hogy eddig sehol sem találtam szénsavas ásványvizet.

Fröccsözés híján egy átlagos nap e-mailes, facebookos és skype-os kapcsolattartással, hetente kétszeri nyelviskolába járással, és jelenlegi állandó híján alkalmankénti önkéntes munkával telt. Igyekezett minél több programot szervezni: jártak baseballmeccsen, külföldieknek szervezett kirándulásokon, tradicionális táncesten, no és a határnál. Utóbbi azért érdekes, mert a főellenséghez kizárólag Kínán keresztül lehet átjutni. Afféle turista-látványosságnak számít a dél-koreai és az észak-koreai határ egy szakasza, ahol az északiak által fúrt alagutak egyikét lehet megnézni, illetve egy olyan házat, melynek egyik vége Észak-, a másik Dél-Korea felségterületére épült.

– A helyi emberek zárkózottak, nem igazán keresik a társaságot, angolul sem nagyon beszélnek. Azt mondják, koreai barátot szerezni lehetetlenség. Találkoztam persze itteni magyarokkal, akik jórészt erasmusos, vagy ösztöndíjas diákok. Kicsi, de összetartó közösséget alkotnak. Tanulom a nyelvet természetesen, az írás alapjait viszonylag hamar sikerült elsajátítanom, pedig a tanfolyamok itt úgy indulnak, hogy absolut beginner 1, absolut beginner 2, tehát két szemeszter elvégzése után lehetek sima beginner, azaz kezdő…Az ABC és az alap ismerkedési szövegek, kiejtési szabályok egész jól mennek már, a szókincsem persze még nem túl nagy – folytatja Judit, aki itt ismerkedett meg a kimondhatatlan nevű indonéz barátnőjével, aki épp ezért Evának hívatja magát. Az angolos hangzású név felvétele divat lett egyébként a dél-koreai nők körében is, egy ideje csak úgy nyüzsögnek az Aprilek meg a Grace-ek.

Nyilvánvalóan a szöuli fiatalságot sem kell levélben központilag kivezényelni a helyi bulinegyedbe, ha pénteki gőzkieresztésről van szó: gyakori látvány, ahogy a parti után másnap reggel szépen felöltözött ifjak békésen alszanak földön a szórakozóhelyek előtt. Amit Judit Budapesthez képest hiányolt, az a klasszikus kiülős helyek szinte nem létező választéka, helyette inkább pubokba, éttermekbe járnak a szöuliak. Akadnak bőven parkok, ahol az idősek is rendületlenül égetik a zsírt a fitneszgépeken, ám a zöld területek sokszor annyira telítettek, hogy nem nagyon tud az ember egyedül maradni, ha egy kis nyugalomra vágyik.

Mondhatni, hogy bő fél év elteltével otthon érzi már magát Szöulban, bár a mostani hazalátogatás után nagyon nehéz lesz újra elszakadnia a családtól, meg a barátoktól és folytatnia a koreai kalandot.