A Meglepkés sétarepülés nem árul zsákbamacskát. Leírva nagyon szárazon hangzik, hogy sétarepülés, de ez nagyjából a legizgalmasabb dolog, amit komolyabb felkészülés nélkül – mint ami egy denevérruhás repüléshez vagy ejtőernyős ugráshoz kellhet – élvezhetünk. Ha azt gondolod, hogy egy sétarepülés nem mutathat újat, mert egymilliószor pattantál már fel fapadosra, vagy rendszeresen repülsz kilenc órákat New Yorkba vagy Szingapúrba, akkor hatalmasat tévedsz. A nagy utasszállítókkal végzett helyváltoztatásnak és ennek a fajta repülésnek szinte semmi köze egymáshoz.

Az első szembeszökő különbség a beszállás. A gép ott áll mellettünk, nincs csekkolás, folyosó, nem köszöntenek stewardessek a gép ajtajában, és nincsenek utastársak sem. Ehelyett be kell mászni az apró szerkezetbe, magunknak becsapni az ajtót, feldobni a fejünkre a fülest, majd bekötni magunkat, és máris elrobogunk a reptér végébe, és várjuk az engedélyt a felszállásra.

Közben még volt is időm megnézni az egykori budaörsi reptér romos, de még így is lenyűgöző épületét, ami a második világháború előtt, 1937-től 1950-ig a legnagyobb fővárosi repülőterünk volt. Bár elméletileg műemlék, nagyon le van pukkanva, érdemes lenne rendbe rakni.

Aztán megkaptuk a jelet a toronytól, majd a gép nekilódult. Nem mondhatnám, hogy belepasszírozott az ülésbe a sebesség, mint ahogy egy Boeing esetében történt volna, de a Cessna 152-es pár pillanat múlva nagyon könnyedén a levegőbe szökkent. A kaland elkezdődött.

A kis Cessnában – amiben olyan érzésem volt, mintha a repüléstörténet kispolskijában ülnék – minden apró rezzenés, mozdulat, kanyarodás, süllyedés hatványozottan izgalmas. Miután a budaörsi rétről reptérről felemelkedtünk, és túlestünk az apró rázkódásokon, amit a budaörsi hegyek felől érkező széllökések okoztak, a tévétorony felé haladva lassan beúszott alánk Budapest.

Tizenöt éve dolgozom a városban, de mintha először láttam volna, és ha ehhez hozzáadjuk, hogy úgy éreztem, mintha először repülnék, akkor nagyjából leírtam, hogy mennyire jó buli. Kábé a Gellért-hegyig repülhettünk be, ott délre fordultunk Csepel felé, közben az idegenvezetővé transzformálódott pilóta felsorolta a szárazföldön már unásig ismert látványosságokat: Parlament, Halászbástya, Gellért-tér, Deák tér, Bazilika és így tovább, majd a Szoborpark fölött már vissza is tértünk Budaörs felé.

Újabb két perc és egy rettenetesen sima landolás után adrenalinnal feltöltve értünk földet, és a kocsimhoz visszatérve egészen másképpen néztem a hangárokban sorakozó gépekre és a régi reptéri épületre is. Tizenöt percet még nem éreztem ilyen rövidnek, szó szerint repült az idő, mondhatnám, de inkább nem teszem, mert borzalmas szóvicc.

További információért, élményötletekért nézd meg a Meglepkék oldalát, hírekért, kedvcsináló fotókért pedig a Facebook-oldalukat!

(x)

(Fotó: Donkó Péter)