Itt a nyár, az esküvőszezon, egymást érik a legény- és leánybúcsúk. A házasulandó férfiaknak ez az időszak általában kész rémálom. De vajon miért bolondulnak meg a nők az esküvő előtt?

Először is tisztázzuk: nem akarom mentegetni a nőket. Csupán tisztázni szeretnék pár dolgot, amelyek fölött a férfiak könnyedén átsiklanak – pedig a segítségükkel sokkal könnyebb volna megérteni, miért kap a szeretett hölgy sikítófrászt, ha egy árnyalattal sötétebb az esküvői torta.

Hogyan végződnek a népmesék? „Világra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Kész. Olyan sehol sincs, hogy „és a legkisebb fiú költséghatékony esküvőt szervezett, amikor elvette a király lányát”. Hopp, ez a kulcsszó: a királykisasszony. Ennek öltözik minden kislány az oviban a jelmezbálon, ennek képzeli magát minden tizenéves, aki a hercegére vár, aki általában nem fehér lovon, de annál több pattanással érkezik. Innen ered minden: már a bölcsiben is azt sulykolják a kislányokba, hogy az esküvő, az csak világraszóló valami lehet, ezt követi automatikusan a boldogan élés, míg meg nem halnak. Ha ez nem volna elég, ott a sok eltévedt anya, aki állandóan azzal jön: „bezzeg Kovács Jucuska beágyaz! Bezzeg ő megeszi a reggelijét!”, később pedig jön a tompa, de annál nyomasztóbb lelki terror: „Jaj, hallottad, hogy Kovács Jucuska megszült? Kisfia van, olyan édes, persze nem azért mondom, tudod, csak hát alattad járt eggyel általánosban”.

Igen: a nőkbe beleoltják az egymáshoz hasonlítgatást és a megfelelési kényszert. “Kovács Jucuskának kétmillió volt a lagzija és a Seychelles-szigetekre mentek nászútra? Jaj, drágám, ugye nem akarunk megelégedni Párizzsal és egy olcsóbb esküvővel?”

A legijesztőbb ebben tulajdonképpen az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy amikor az ifjú ara ott feszít majd a sütibaba-ruhában a sokszázezres vacsorán, akkor azt fogja érezni, hogy igen, ez az, erre vágytam. A legtöbb nő nem arra hallgat, amit legbelül gondol, hiszen azt kiskorában is megmondták neki, hogy nem szabad: „nem érdekel, hogy nincs kedved beágyazni, megcsinálod, mint minden rendes kislány!”. És mivel a legtöbb nő épp ilyen emlékeket cipel magával, mitől érzi magát jobban? Ha összesúghat valaki háta mögött, hogy „na, tessék, ugye, hogy az ő lagzija nem is volt olyan fényűző? Nem is jött össze annyi a menyasszonytáncból!”

Félelmetes? Nem egy ilyen nőt akartál elvenni? Márpedig jobb, ha minden férfi belegondol az esküvői szokásrendszer másik oldalába is: a néprajzi hagyományok közt számos jel arra utal, hogy régen a menyasszony afféle vásárfia volt a férfiak számára: az elvett szüzességért cserébe jegyajándékot adtak a nőnek, ami a válás, özvegység után is az övé lehetett – ellenben a lányos házra kőkemény szabályok vonatkoztak a lagzi idején. A nő hozománya egy hétig volt kiállítva az udvarra, hogy mindenki láthassa, milyen módos leányt vesz el a vőlegény. A lakodalom középpontjában tehát nem az érzelmek, a meghittség álltak, hanem a kivagyiság, a magamutogatás és a hencegés. Ez a szomorú valóság.

Míg régen mindent az örömszülők szerveztek, manapság az ifjú pár legtöbbször már külön él, s így a szervezés is az ő nyakukba szakad – ez pedig, valljuk be őszintén, általában a nőt jelenti. Egyfelől ott a vállán a nyomás, hogy világra szóló lakodalmat csapjanak, másrészről meg az, hogy mi van, ha valakit lefelejt a vendéglistáról? Ha a zenekar mégse játszik olyan jól? Ha kevés lesz a konyak? A férfi eközben csak azt látja, hogy szerelme egyre idegesebb, feszültebb, a legapróbb homlokráncolásra is kiborul – és mivel a nő bezárkózik, az esküvő időpontjára még a leghalványabb remény is elszáll arra, hogy ezt a problémát valaha is normálisan megbeszéljék.

Hogy mit tehet egy férfi, ha látja eluralkodni választottján a pánikot? Üljön le vele, és mondja el, neki, hogy mennyire fontos számára, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Esetleg áldozzon fel egy kis szabadidőt arra, hogy brainstormingoljon a leendő feleségével: mit kell még elintézni, kiket hívjanak meg, ki választja ki a gyűrűket, és hogyan fogják mindezt finanszírozni. Ami pedig még ennél is fontosabb: KÉRDEZZEN. Szépen, türelmesen, és ami a fő: SOKAT. Ha ugyanis valamiről sokat beszél valaki, akkor letisztul a fejében a kép arról, mire is vágyik igazán. Hogy az abroncsos ruha csak azért fontos-e neki, mert Kovács Jucuskának is az volt – vagy, mert tényleg erről álmodik kislánykora óta.

Néha csak az akadályozza meg a nőket abban, hogy valami extrát csináljanak az esküvőn (és jelen esetben épp a kevesebb számít extrának), hogy úgy gondolják, a vőlegényük tesz arra, mi lesz a lagzin, és akkor már inkább nem teszik ki magukat a család és a barátok rosszallásának. Ha azonban egy menyasszony azt érzi, hogy leendő férje támogatja, és kiáll mellette, amikor az anyós elkezd kárálni, miért nincs húsleves és töltött káposzta a lakodalomban, merészebben megy szembe az elvárásokkal: és ki tudja, akár még a férfi is tevékeny részese lehet az esküvői előkészületeknek. A felelősség megosztása megsokszorozza az elégedettséget is!

Mindez persze csak azokra a lányokra igaz, akik józanul képesek az esküvőjükre gondolni, ugyanis vannak bőven olyanok is, akik tényleg arra vágynak, hogy azon a bizonyos napon a Nap is körülöttük forogjon. Ha ezt egy férfi nem tudja tolerálni, akkor jobb elgondolkodni azon, milyen helyzetekben jelenthet ez a fajta viselkedés problémát majd a későbbiek folyamán. Ha pedig a menyasszony totálisan elfeledkezik arról, hogy nem a hogyan, hanem a kihez a lényeg a férjhez menésben, akkor jobb, ha az egész kapcsolat létjogosultságát átgondoljuk, hiszen akkor csak egy bárkivel behelyettesíthető pont vagyunk azon az irtózatosan hosszú listán, ami a világra szóló lakodalomhoz kell. Hadd éljenek boldogan mással, amíg meg nem halnak.

Haverok, sör, foci, TippmixPro! Tedd izgalmasabbá a meccseket, fogadj és nyerd meg a milliós bónuszokat! Részletek erre! (X)