Egy igazi bakancslistás hely London mellett, ami hamarosan örökre eltűnik a Föld színéről

A La Manche-csatorna (vagy ahogy az angolok szeretik hívni: az Angol-csatorna) partján magasodó hatalmas mészkősziklák úgy tartoznak hozzá Angliához, mint a Big Ben, a rossz idő meg a Monty Python. Bár az idők során úgy alakult, hogy Dover lett a kanonizált mészkőszikla-főváros, a leglátványosabb partszakasz a valamivel nyugatabbra, Londontól alig néhány órányira fekvő Seven Sisters, csempészek és filmesek kedvelt célpontja. Amit az utókor valószínűleg már csak fényképekről fog ismerni.

Londonból indulva a legegyszerűbb Brighton felé venni az irányt - plenty of busz és vonat, szinte nem tudsz úgy kiérni a Victoria Stationhöz, hogy éppen ne indulna valami a tengerparti városka felé. Ha előre megveszed a jegyet, National Express-szel akár tíz fontból kihozható az oda-vissza út, ami alig drágább, mint egy retúrjegy Budapestről Gyöngyösre. Brighton nagyjából pont ugyanekkora távolság, bár a legendásan pocsék londoni közlekedés miatt az út akár két óránál is hosszabbra nyúlhat.

Brighton amúgy önmagában is eléggé hálás úti cél. Míg más helyeken órákat üthetsz el azzal, hogy gyalogolsz a helyi látványosság felé, ami a térképen sokkal közelebbinek tűnt, Brighton fő néznivalóját meg tudod lesni nagyjából annyi idő alatt, amíg a távolsági busz végállomásától átballagsz a kétszáz méterre található buszmegállóig.

A várost a turisták többsége számára kétségkívül a Palace Pier teszi fel a térképre: a hatalmas, a tengerbe fél kilométer hosszan benyúló móló Londont leszámítva egész Anglia leglátogatottabb turistacélpontja, ami évente több embert vonz, mint egész Budapest. Jellegét tekintve leginkább egy vurstli és egy budapesti aluljáró keveréke, kiegészülve némi sirállyal és lélegzetelállító látképpel. A Palace Pier egyébként a 119 éves korával meglehetősen fiatalnak számít errefelé: a brightoniak első mólóját még a XIX. században elvitte egy nagyobb zuhé, a West Pier pedig 2003-ban égett le. A maradványai kísérteties mementóként azóta is ott meredeznek a tengerben.

Miután a móló bejáratánál teletömted magad kétfontos hotdoggal, érdemes megindulni a buszmegálló felé, mert innen még jó egyórányi buszozás vár rád a helyi járattal a Seven Sistersig. Ha több időd van, akkor választhatod a jóval hosszabb útvonalon közlekedő 12A buszt is, ami egyfajta városnéző járatként is felfogható, főleg, ha szeretsz a kertvárosban élő idegen emberek emeleti szobáiba benézegetni.

A rövidebb útvonalhoz hétvégén a 13X, hétköznap pedig a 12X buszt érdemes megpályázni, amiknek a menetrendje elérhető a Brightoni közlekedési vállalat alkalmazásában. A korlátlan utazásra jogosító napijegy 4,5 font, de ha csak a Seven Sistershez utazol, akkor ennél valamivel olcsóbb, ha a sofőrnél veszed meg a jegyet.

Seafordot elhagyva érdemes kitisztítani a fejedet, mert az angolok egy sor olyan leheletfinom akadályt gördítenek eléd, amivel szinte észrevehetetlenül próbálnak távol tartani a nemzeti kincsüktől. Az első ilyen akadály, hogy a 12-es busznak van egy kifejezetten turisták számára létesített csalimegállója Seven Sisters Park Centre néven, ami kiváló választás mindenki számára, aki ténylegesen a sziklák tetején szeretne sétálgatni. Mivel innen parasztosan szólva lófaszt sem fogsz látni a sziklákból, érdemes kicsit távolabb menni, erre pedig a Seven Sisters esetében van is egy dogmatizált hely, amit úgy hívnak, hogy Coastguard Cottages. Ha ráguglizol a Seven Sistersre, jó eséllyel az innen készített fotókat fogja elsőként kidobni a gép. Ahhoz, hogy ide eljuss, eggyel előrébb, a Cuckmere Inn-nél kell leszállnod, amit hogy, hogy nem, nem jelöl a Brighton&Hove busztársaság honlapja, pedig nagyjából még az ökrös szekér is megáll itt.

Ne menj át a kis hídon - ez a második jó tanács. Ha mégis átmentél, akkor gyönyörködj egy kicsit a nem mindennapi látványban, aztán fordulj vissza, mert ha a Cuckmere-folyó rossz oldalán indulsz el, legfeljebb úszva fogsz tudni átvágni rajta, ha nem akarsz egy órát kerülni. Az utolsó legyőzendő akadály a kunyhók felé vezető ösvényt védő kis kapu, amiről első és második ránézésre is az lehet a benyomásunk, hogy be van zárva, de rövid tanulmányozással azért rá lehet jönni, hogyan működik a kapunyitó szerkezet (tipp: ha jól emlékszem, balra kell húzni).

Még a közelében sem vagy a szikláknak, amikor biztosan érzed, hogy ezt a döntésedet már akkor sem fogod megbánni, ha a végén agyoncsap egy villám. A South Downs nemzeti parknak ezen a részén olyan tökéletes összhangban egyesül az emberi tevékenység eredménye a természettel, ami a legfantáziátlanabb emberből is azonnal előrántaná a romantikus festőt. A tengerpartig futó, kacskaringós ösvény nélkül például határozottan szegényebb lenne a táj, aminek mentén a folyóból leválasztott, a lankás mezőket keresztbe-kasul szabdaló kis csatornák adnak extra optikai tuningot az önmagában is Windows-háttérképre kívánkozó látványnak.

Mivel a dűlőút még 37-es főút-mércével mérve is egy igazi rémálom, ami derekasan kicsinálja az ember vádliját, így a tengerpartra érve már legalább olyan hitelesen fogsz fetrengeni, mint Neymar a szerbek ellen, vagy mondjuk mint Kevin Costner, amikor a mórral az oldalán befutott Angliába a kis ladikjával. A 17 évvel ezelőtt forgatott film ide vonatkozó jelenetét újranézve feltűnhet néhány érdekes dolog: az egyik a szikla oldalába fúrt barlangok, de erről majd később, a másik pedig, hogy mintha kicsit megváltoztak volna a sziklák.

Az angol lapokban néhány éve elég sokat lehetett olvasni annak a szakértői elemzésnek az eredményéről, amely megállapította, hogy a partvidék eróziója az elmúlt száz-százötven évben jelentősen felgyorsult. Míg a tenger régebben évente csak néhány centit farigcsált le a puha mészkősziklákból, mára ez a szám 23-33 centire emelkedett, ami azt jelenti, hogy néhány évtized múlva a Seven Sisters egészen máshogy fog kinézni, mint manapság. Néhány száz év múlva pedig talán létezni sem fog. A sziklákkal szemben található őrkunyhóknál ez már ma is annyira aktuális probléma, hogy csak folyamatos állagmegóvással tudják elérni, hogy a történelmi épületek nehogy a tengerben végezzék.

A kunyhókat még 1833-ban építették a parti őrség számára, amit azzal a céllal hoztak létre, hogy véget vessen a csempészek szinte korlátlan hatalmának. Korábban a kis számú őrségnek nagyjából két választása volt a nem ritkán két-háromszáz fős bandákkal szemben: hagyják magukat megvesztegetni, vagy dicsőségesen meghalnak, így aztán a csempészek egészen a 18. századig a legnagyobb békességben fosztogatták a hajók rakományát. Tevékenységük nyomait a sziklákba vájt barlangok a mai napig őrzik. A Coastguard Cottages-hez ugyanakkor nem csak a történelmi jelentősége miatt érdemes felsétálni, hanem mert innen nyílik a legtökéletesebb látvány a sziklákra.

Ha elég nagy filmrajongó vagy ahhoz, hogy minden filmről pontosan tudd, melyik jelenetét hol forgatták, akkor felfelé tovább sétálva némi meglepődéssel tapasztalhatod, hogy a domb mögött nem vár hatalmas Quiddich-stadion meg sátorrengeteg, cserébe viszont halálfalók sem, ami elég jó dolog. Ami vár: lenyűgöző látvány a sziklákra, és egy kis pad, amin remekül el lehet üldögélni akár órákat is, amíg a naplementére vársz. Ezt a jelenséget itt nem csak a szokásos "tengeparti naplemente"-faktor miatt érdemes kivárni, hanem mert a lenyugvó nap nagyon pöpec rózsaszínre festi a fehér sziklákat.

Ezután gyors indulás vissza a buszmegállóhoz, mert a vaksötétben még egy ilyen szép helyen sem leányálom az ösvényen botladozni, a közvilágítás meg ugye egy természetvédelmi területen ritka, mint MTK-meccsen a teltházas stadion. Mire visszaérsz Brightonba, a móló valószínűleg zárva lesz, de egy kis időt azért így is érdemes rááldozni, mert az esti díszkivilágítással még fantasztikusabb látványt nyújt (és megint csak meg tudod nézni annyi idő alatt, amíg az egyik megállóból elloholsz a másikig).

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon