Nem jutott négy közé a vb-n a magyar kézilabda-válogatott, mert a becsületes utat választotta. Miért mindig a magyarok tetszelegnek a szimpatikus vesztes szerepében?

A csoportjában a harmadik helyen végző, majd Lengyelországot búcsúztató magyar kézilabda-válogatott nem jutott a legjobb négy közé a spanyolországi világbajnokságon, miután a negyeddöntőben kikapott Dániától. Ezek a száraz tények, és ha csak ezt tudjuk, a szemünk se rebben, a regnáló Európa-bajnok Dánia ellen vajmi kevés esélyünk volt. És ne áltassunk magunkat, annak ellenére simán kikaptunk, hogy csak két gól lett közte, és a végén az egyenlítésért is támadhattunk – az első félidőben átgázoltak rajtunk, utána meg lötyögtek egyet. Ennyi. Ennyi?

Lett volna választásunk, hogy ne intézzük el ennyivel a világbajnokságot, csakhogy mi – szokás szerint – a nehezebb utat választottuk, mert az úgy becsületes. Sőt, tisztességes, sportszerű, nemes, erkölcsös. Mert minket itt a Kárpát-medencében így neveltek (na jó, leginkább a sportolókat), mi bizony nem számolgatunk, nem kalkulálunk, és nem nézünk kettővel előre. De miért is nem? Miért fájt volna bárkinek is, ha ellazsáljuk (ha úgy tetszik, átpihenjük) az Algéria elleni meccset?

Nézzük az előzményeket! Az utolsó csoportmeccs előtt már eldőlt, hogy biztosan továbbjutunk, egy kérdés maradt nyitott: a harmadik vagy a negyedik helyen. A lebonyolítás megváltozásának köszönhetően ekkor már tudtuk, amennyiben a harmadik helyen végzünk, akkor az esetleges negyeddöntőben a Dánia–Tunézia, ha viszont a negyedik pozícióban zárjuk a csoportkört, akkor az orosz–brazil meccs győztesével játszunk. Ugye hogy mennyire nem mindegy?

Előtte a nyolcaddöntőben a szlovén–szerb–lengyel hármasból kaptunk ellenfelet, ez is biztos volt már. És pontosan tudtuk azt is, hogy mindhárom válogatott ellen nagyjából azonos esélyekkel léptünk volna parkettre: esélyesként. A szlovénok egy góllal verték Lengyelországot, a lengyelek ugyanennyivel Szerbiát, végül Szlovénia két góllal jobb volt a szerbeknél és lett csoportelső. Szlovénia vagy Lengyelország? Oroszország vagy Dánia? Ez volt, vagyis lehetett volna a kérdés az Algéria elleni, számunkra gyakorlatilag tét nélküli meccsen. Ha hatalmas meglepetésre (...) kikapunk, akkor a szlovén–orosz ágra kerültünk volna.

Semmi és senki sem garantálta volna, hogy legyűrjük őket is, ám az teljesen biztos volt, hogy Dániától viszont kikapunk. Persze jól tudom, hogy ez messze van a sportszerű hozzáállástól, minden meccsen 110%-ot kell nyújtani, meg forró szívvel és hideg fejjel játszani, meg persze kitenni a lelkünket is a pályára – kihagytam valamelyik klisét?

Algériától alapból borzasztóan nehéz lett volna kikapni. De legalább megpróbálhattuk volna. Muszáj volt Nagy Lacinak az ötvenedik percig játszania? Miért nem pihent az amúgy is teljesen kifacsart, kilúgozott óriás? Az utolsó tíz percben elképesztő mennyiségű technikai hibát elkövetve felhoztuk két gólja az afrikaiakat. Mi lett volna, ha nem tíz, hanem mondjuk 23 percig játszunk így? A beteg Császár, a pihenő Nagy László, Iváncsik, Schuch és mondjuk Nagy Kornél nélkül. Kilóg a lóláb? Lógjon. Egyszer az életben lógjon ki. Ennyit ér egy vb-elődöntő. Vajon lesz még az életben ekkora sansza egy világbajnoki éremre az említett játékosoknak...? Aligha.

Mocsai a csoportkör után

"Mi edzők, vezetők aszerint hozzuk a döntéseinket, hogy a magyar válogatott minél messzebb juthasson. Ahogy ez nálam lenni szokott, a becsületességet választottuk, de még egyszer mondom, a nehezebb utat választottuk."

Persze most el lehet bújni a mögé, hogy nem volt kvalifikációs torna, Rióra készülünk, valamint a szövetség alapelvárása a negyeddöntő volt, sőt, a minimális elvárás csak a csoportból való továbbjutás, ergo ezt teljesítették Mocsaiék. Minden rendben, emelt fővel haza lehet repülni.

De annyira fájt volna legalább megpróbálni jobban szerepelni egy másik úton? Mocsai természetétől messze áll egy meccs leadása, és emiatt (is) borzasztóan tisztelem, arról nem beszélve, hogy büszke vagyok, hogy a világ egyik, ha nem a legnagyobb tudású szaktekintélye magyar. Ezáltal viszont azt pontosan tudja, akárcsak a rutinos játékosai, hogyan kell egy meccset kis feltűnéssel elveszíteni. Vagy ugye egy másik megvilágításból: rápihenni a következő ellenfélre.

Sportszerűtlen? Minden bizonnyal. Csalás? Nem, mert nem adjuk el pénzért a meccset, nem fogadásból veszítünk és senkinek nem is ártottunk volna vele. Na jó, Szlovénia hőbörgött volna, meg nyilván egy–két napig a nemzetközi sajtó is odaszúrt volna, de akkor itt máris a képzeletbeli asztalra lehet csapni: más, kiváló erőkből álló válogatott képes fél szemmel előrébb tekinteni, feltűnően lazítani a gyeplőn és elkerülni az erősebb gárdákat a jobb szereplés érdekében, csak nekünk nem szabad?

Mert ne legyen kétségünk, Spanyolországnak tökéletesen megfelelt egy vereség Horvátország ellen, így elkerülte a dán–francia halálágat. (Mondjuk a franciák is ellinkeskedték a német meccset, pechükre összekerültek a horvátokkal.)  Jóllehet, ha odateszik magukat a spanyolok, akkor is kikapnak a bomba jó horvátoktól, ám nemigen tették oda magukat, Sterbik Árpi jó, ha tízszázalékos hatékonysággal védett a második félidőben, márpedig ő a világ egyik legjobb kapusa. Nem volt jó formában... És ezek után halkan jegyzem meg, hogy Szerbia, majd Németország búcsúztatása után most az elődöntőre készül a spanyol válogatott. Az ellenfele Szlovénia lesz. Bizony.

A tisztesség, a coubertini eszmék győzteseként, ám idő előtt, tehát üres kézzel hazakullogott a magyar válogatott. A becsületes, de kicsit hülye vesztes.

Tovább:
A sportrovathoz
Még több Sportkommentárhoz
Aki mégis próféta lett saját hazájában – Nagy László a világ legjobb kézilabdázója

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Xabi Alonso döntése miatt egy portugál edző lett a Liverpool A-opciója

A világ legkeresettebb edzője a Liverpoolt és a Bayern Münchent is visszautasítja?

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés