Milyen hülye egy kérdés! Futni mindenki tud. Rakod egyik lábad a másik után. Van, aki gyorsabban, van, aki lassabban. Hogyan lehetne ezt rosszul csinálni?! A válasz az, hogy nagyon sokféleképpen. Nagyjából azt lehet mondani, hogy egy harmincezer indulót számláló futóversenyen van egy ötven fős jól futó élboly, és 29 950 rengetegféleképpen helytelenül – és hozzájuk képest gyalázatosan lassan – futó maradék.

Egy kübli jó meleg vér

Pedig futni tényleg mindenki tud. Sőt, éppen hosszútávfutó képességünk miatt tudtunk fennmaradni. Ugyanis azzal, hogy két lábra álltunk, elvesztettük a versenyképes sebességünket. Pedig ha csak egy kihegyezett botod van, akkor nem árt, ha igen közel tudsz kerülni a prédádhoz! De csigatempónkkal erre esélyünk sem volt. Rövid távon. Nem úgy hosszú távon! Őseink egyszerűen addig üldözték a prédájukat, amíg az túlmelegedett és összeesett. Akkor már lándzsa sem kellett, csak oda kellett menni hozzá, oszt’ kitekerni a nyakát, majd nagy vidáman hazavinni a srácokkal a koncot. Bár a kübli meleg vér helyett ma már csak egy cuclis izóitalt szopogatunk futás után, mégis pont ez az ősi öröm köszönt vissza, amikor hosszútávfutunk.

Az érzés: „élek!” De hogy a fenébe tudták ezt megcsinálni az ősök, ha még egy árva kínai tornacsukájuk sem volt?! Ugyanez a kérdés motoszkált Christopher McDoughall futó fejében is, amikor rábukkant a Tarahumara indián törzse. Ez a mexikói nép a mai napig ugyanúgy használja a futást a túléléshez. Így kommunikálnak egymás között a falvak, így vadásznak, közlekednek. És nem keveset, ugyanis egy szuszra simán lenyomnak 200–300 kilométert! A leghosszabb megállás nélküli futó rekordjuk 565 kilométer 48 óra alatt! Mindezt pedig mezítláb vagy csupán egy vékonyka szandálban. Hitetleneknek emitt egy film a srácokról!

Dobd el cipőd!

Hogy a büdös francba? Kérdezheti még egy sokat látott ultramaratonista is. És kérdezte ezt McDoughall is, aki addig boncolgatta a kérdést, hogy végül írt róluk egy egész könyvet Born To Run címmel. A könyv pedig kirobbantotta a mezítlábas-cipős háborút. Parázs vita alakult ki a témában, ami azóta sem csitul, a tengerentúli futótársadalmat két részre osztva: azokra, akik ragaszkodnak a futócipőjükhöz, és azokra, akik csak mezítláb hajlandók róni az utakat. A könyv tanulsága ugyanis az, hogy a Tarahumara indiánok nem valamiféle földönkívüli szuperfutó faj leszármazottai. Ugyanolyan emberek, mint mi. Ugyanolyan lábakkal, izmokkal és tüdővel, csak egyszerűen ők még emlékeznek rá, hogy is kell futni!

Az életvitelünk mellett a főbűnös, úgy tűnik, a cipőnk. High tech lábbelijeink túlzott párnázottságuknak és tartásuknak köszönhetően ugyanis arra sarkalnak minket, hogy ne a lábpárnánkra érkezzünk, hanem a sarkunkra. Így kevésbé ruganyosan, lábunkat odacsapva futunk, növelve a sérülés kockázatát. Aki viszont mezítláb fut, az ösztönösen lábpárnára és sokkal ruganyosabban lép, testtartása lazább, a lábát maga alatt tartva fut.

És ebben lehet is valami igazság. Nézzük csak meg, hogy abban a bizonyos maratoni élbolyban is így fut szinte mindenki. Főleg az afrikaiak – akik, lássuk be, elég nagy százalékban vannak jelen ott elöl! Hiszen annak idején szinte mindnyájan mezítláb kezdtek el futni, amikor az iskolába szaladtak, meg a szavannán rohangáltak. Aztán persze később, amikor profi sportolókká váltak, cipőt húztak, de addigra már rögzült a helyes mozgás. Persze vannak ellenérvek is. Egyik futóbarátom makacs lábfájdalmának okaként például éppen a lábpárnás futóstílusát állapították meg a szakemberek. Ez sprinter korából maradt meg, és hosszú távon egyszerűen túlterhelte vele a lábikráját. Amióta azonban visszatért a klasszikus sarok-gördülős futásra, ez megszűnt.

Lábbéli minimalizmus

Mindenki máshogy fut. Ezt el kell fogadni. Lehet törekedni a változtatásra, de nem szabad erőltetni. Van, aki könnyebben tud változtatni, van, aki nehezebben. De kipróbálni szerintem mindenképp érdemes. Én biztos, hogy rá fogok szánni néhány hetet a dologra. Persze nem azt mondom, hogy eldobom a cipőm! Egy kis vádliizomlázat bevállalok, de nem szívesen nyársalnám fel magam egy üvegszilánkon. Elég sok úgynevezett minimalista cipő van most már a piacon szerencsére, amik nincsenek szétpárnázva és merevítve. Sőt, ott van a Vibram elég bizarr megjelenésű Five Fingers lábbelije, ami már tényleg csak egy hajszálnyira van attól, hogy mezítláb rójuk az utat.

Ami nagyon fontos, hogy ha éppen egy versenyre készülünk, akkor ne zavarjuk össze magunkat ilyesmivel! Erre időt kell szánni! Először csak helyben járással, szökdécseléssel kell kezdeni, hogy szoktassuk magunkat a mozdulathoz, aztán jöhetnek a lazább futások. Kezdésnek csak egy kilométert, aztán kettőt és így tovább. Így az izomzatunk is szokja az újfajta terhelést, és az kiderül, való-e nekünk egyáltalán ez a mezítlábas stílus.

(Fotók: Tóth István)