A Depeche Mode mindig győz

Először jöttek fesztiválozni hozzánk Dave Gahanék. Még mindig annyi dög van bennük, hogy megvettek minket kilóra egy pillanat alatt. Akkor is, ha már harmadjára láttuk őket egy éven belül itthon.

Lehet, hogy a Depeche Mode lesz az új Parov Stelar, de nagyobb gondunk ne legyen. A kérdés már csak az, hogy rá tudunk-e unni erre a zenekarra, akik egy éven belül már harmadszor jönnek vissza hozzánk úgy, hogy az alatt az egy év alatt az ég világon semmi újdonságot nem adtak ki, még csak egy remixet sem, a dalokon sem változtattak, maximum a dalsorrenden, de mint kiderült, ez bőven elég a boldogsághoz.

A Depeche Mode egy év leforgása alatt fellépett a Groupamában és a Papp László Sportarénában is, ami nekünk tulajdonképpen semmi extra, többször is eljöttek kétszer egy turnén belül hozzánk, de ez azért mégis csak valami extra, fesztiválon még nem jártak itt, mondjuk azok után, hogy ennyire el voltunk kényeztetve, nem is nagyon hiányzott. De előbb hadd meséljek el egy sztorit, hogy mindannyian értsük, mennyire szerencsések vagyunk.

A VOLT-ra telekocsival érkeztem, ott ismerkedtem meg egy török lánnyal, akinek isten bizony megpróbáltuk mindannyian megjegyezni a nevét, de mocskosul nem sikerült. Szóval a lány csak a DM miatt érkezett Budapestre. Kérdeztem, hogy mi a fene, hát csak ezért a fesztiválkoncertért leutazni ide, kedves lányom, mire közölte, hogy feléjük nem lépnek fel. Mert nem. Ha jó koncerteket akar látni, akkor Budapest vagy Prága. Oszt jó napot. Amikor félve megemlítettem, hogy hát igen, mi mennyire szerencsések vagyunk, mert egy éven belül ez már a harmadik koncert, akkor valószínűleg eltört benne valami, én biztos megütöttem volna magamat, de hála istennek nem történt verekedés. Vagy legalábbis ott még nem.

Mert verekedés, az bizony volt, méghozzá a tömegben a koncert legelején, egy suttyó paraszt berágott egy másik srácra, aki nem igazán tett semmit, de ez elég volt az örökbecsű „mivanmivanmivan” elpuffogtatására, és addig-addig nem hagyta a másikat, amíg abban fel nem ment a pumpa, és nem váltott Tyson-üzemmódba. A közönség fogta le a suttyóparasztot, aki el is tűnt, és onnantól kezdve már nem volt probléma.

Annyira nem, hogy tulajdonképpen még azt sem felelőtlenség kijelenteni, hogy a Depeche Mode az utóbbi három koncertje közül talán most volt a legjobb formájában, bár a fesztivál-üzemmód azért jár némi kompromisszummal. Először is: a setlist egy picit rövidebb, de hála istennek (mondjuk ha bírod az új albumot, akkor nem annyira) az új trackek estek ki a szórásból, csak a Going Backwards és a Cover Me fért bele, még a Where’s the Revolution sem, ami pedig a lemez húzódalaként lett felvezetve. És mégsem igazán hiányzott.

Másodszor: sokkal kevesebb jutott Anton Corbijn vetítéseiből, többségében a koncert vetítésével operált a vizuál, mondjuk jól nézett ki, úgyhogy nem nagy baj, de azért szívesen nézzük Corbijn kisfilmjeit, ha van rá mód, mert igény, az is van rá. Harmadszor: itt nincs igazán tér Martin Gore egyszálzongorás/egyszálgitáros különszámának, ez mégis csak egy fesztivál kéremszépen, még a végén az emberek elmennek sörért, úgyhogy valami más kell ide, ami mégis ugyanaz, és ez a más bőven megérte a napijegyet.

Gore a The Things You Saidet adta elő a baromi jól éneklő Peter Gordenoval, kvázi eredeti verzióban, és marhára működött a dolog, mert nem ült le tőle a buli, a visszataps utáni Somebody  meg mindig annyira megható, hogy a közönség egyszerűen nem veheti rosszul. Gahan szokás szerint elképesztő, Andy szokás szerint Andy. Ő egyébként a buli egy pontján annyira megőrült, érted, „megőrült”, hogy a szokásos kaszáló mozdulatát 30%-kal több energiabefektetéssel végezte, és ez annyira feltűnő volt, hogy már-már azt hittük, innentől csak a pogó jöhet, de nem. Andy már csak Andy marad.

A setlistet vagy még tesztelik vagy csak szeretik picit variálni, de itt teljesen szokatlan módon a Just Can’t Get Enough volt a buli vége, ami egyébként nem hülyeség, bár az Enjoy the Silence is tökéletes záródal, meg mondjuk úgy a setlist fele is az lenne.

Szóval ha a Depeche Mode mostantól ennyiszer jön, és ők lesznek az új Prodigy, akkor legyen. Csak legyenek mindig ilyen jó formában, és dobjanak be egy-két meglepetést az életműből, és akkor jók leszünk. Csak Gahan maradjon mindig ennyire jó formában, mert amit ez a faszi művel ennyi idősen, az valami hihetetlen. Minden zenekarba kellene legalább egy fél Dave Gahan. A világ egy sokkal szebb hely lenne.

Fotók: Mudra László / Rockstar Photographers

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon