És csak azért most írom, nem pedig tegnap, mert mára lettem megközelítőleg olyan eszközhasználó, homo habilis állapotban, hogy gépelni tudjak. A leghíresebb-hírhedtebb afrikaans zenekar olyan észbontó showt nyomott a Sziget -1 napján, hogy ugyanannyi zöld foltom lett, mint jó élményem. Rengeteg.

Én megértem, hogy most mindenki Rihannán sír, mert teljesen jogos a felháborodás: a pop koronázott királynője megtisztel minket a fellépésével, a Szigetnek végre olyan headlinere van, akit büszkeség hatalmas betűkkel kiírni, mert nem a vállalhatatlanul égő Prodigy-Placebo-Limp-Bizkit vonalat képviseli, hanem valóban a kortárs könnyűzene egyik legnépszerűbb alakja, a karrierje fénypontján – idejön és teljesen nullás performanszt nyújt. Szóval értem én az elégedetlenkedést, a millió-dollárért-falunap jelzőket, de hogy teljesen őszinte legyek, pontosan ezért nem mentem ki Rihannára: úgy ítéltem meg, hogy az órákon át való sorbanállás és a szokásosnál is irdatlanabb, elviselhetetlen tömeg (ami egyértelmű volt, minthogy már július közepén totál soldout volt a csütörtök) nem éri meg azt az élményt, amit Ririke nyújthat. Nekem legalábbis, mert nem vagyok nagy pop-fan, pár számot kedvelek a hölgytől, de egyiket sem annyira, hogy végignyomorogjam ezt az egészet miatta. Úgy fest, a megérzéseim ez egyszer nem csaltak. Ellenben az előtte lévő nap akkorára csaptam a baszatáskát Die Antwoordon, hogy a fal adja a másikat.

I FINK U FREEKY

...and I like you a lot: ez a mondat össze is foglalhatná minden Die Antwoord-rajongó véleményét a zenekarról. A zef stílust képviselő formáció (egyfajta modern trash, a dél-afrikai alsó-középosztálybeli szegény fehérek szubkultúrája) körülbelül ugyanannyira nevezhető popnak mint mondjuk Björk: egyáltalán nem az, mert sokkal eredetibb, betegebb és elvontabb, de népszerűségük miatt mégis rájuk pecsételték a pop-jelzőt. Pop, azaz populáris – de egyáltalán nem mainstream. Így ugyanezekkel az elvárásokkal tagozódtam be a nagyszínpad előtt esőben várakozó tömegbe: baromi sokan várjuk, hogy ugyanaz a beteg őrület megtörténjen velünk perceken belül. Ettől a furcsa szövetségtől – miszerint egyazon beteg dolgot szeretsz valakikkel, méghozzá több tízezer valakivel – jogosan kezd el bizseregni az ember és érzi, hogy most valami atomvillanásnak kell következnie. Az is jött. 

Az első perctől olyan kurvajól eltalálták az ütemet, hogy az utolsó számig nem is volt megállás. Az a csodálatos a Die Antwoordban, hogy az ember nem érzi bennük a kimódoltságot; nem érzed azt, hogy a Pikachu-jelmez, az ijesztő kutyamacskás maszk meg a MádörfákinRicsbics-outfit csak egy látványos show része. Végig az dübörög a zenekarból, a számaikból, a kisugárzásukból, mindenből, hogy nem egy jól eladható, de alapvetően művi freakshow-t látsz, hanem azt, hogy ez az ő valódi őrületük.

 

Anri du Toit, ismertebb nevén Yolandi Visser – stilizálva ¥o-landi Vi$$er – legismertebb nevén pedig a jónő szőke énekescsaj a Die Antwoordból úgy pörgött végig, hogy ha rákapcsolnának egy áramtermelőt, akkor tíz falu havi villanyellátását biztosítaná (hozzá alig százötven centi és nincs negyven kiló; mikor a DJ-pulton rohangált, nagyon durván aprónak tűnt, de esetében tényleg nem a méret a lényeg). Az együttes frontembereként jegyzett, széttetovált Ninja is végigcsapta a koncertet: már az első három percben bevetette magát a közönségbe:

és ez a rave-lendület az egész műsor alatt kitartott. Apropó, közönség: soha nem hittem volna, hogy pop-rave-hiphopra úgy lehet pogózni, mintha egy Suicidal Tendencies-zel kevert Megadeath bulin lennél némi Panterás felhanggal. Pedig de.

A Die Antwoord közönsége nem a megúszós, tánci-bólogatós fajtából jött; mentek a nagy körteremtések két refrénes középrerohanás közt, végig maxon volt az őrjöngés és egy ember sem volt, akit ne mozgattak volna meg az irdatlanul dübörgő Antwoord-himnuszok. A koncert alatt többször is újabb cuccokba öltöző zenekar mindegyik híres számát letolta, nagyon találó időközökkel: az Ugly, a Fink U Freeky, a Pit Bull, a Gagát parodizáló Fatty Boom Boom, Baby's On Fire vagy épp a Rich Bitch slágerek közt mentek jó eloszlással a kevésbé ismert számok. De mondjuk így sem maradt egy perc, hogy az ember két szám közt kifújja magát: a tombolás folyamatos volt. Végül sajgó tagokkal, bekékült lábujjkörömmel sántikálva, sörrel leöntve, nagyon izzadtan és nagyon kiszáradtan, egy utolsó örömujjongással vége volt a koncertnek.

Szóval zseniális partiélmény volt az mínusz első Szigetnap legnagyobb koncertje: a zenekar ugyanannyit adott bele, amennyit a közönsége. Az őrületes buliban végig érezni lehetett a szakmai alázatot és a közönség iránti szeretetet, tiszteletet, melyet nevezett közönség extrém tombolással honorált. Örültek, hogy itt lehettek, mi pedig imádtuk, hogy itt voltak. Egy szó mint száz: ha megfektetősen jó pop(?)koncertért megy az ember a Szigetre, akkor nem Rihanna, hanem kötelezően Die Antwoord. Most is, jövőre is. Pont.

(Képek: Sziget Festival Official, Videó: Youtube)

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés