Akkor is buli van, ha Fred Durst még annyi energiát sem használ fel a színpadon, mint amennyit mondjuk szegény Uhrin Benedek élt fel egy-egy koncertjén. Ide-oda tipeg, néha egy picit bedurvul, de többnyire csak bámul, mintha valami Franco Nero-hasonmásverseny lenne, vagy keresnék az új Árpád vezért a Honfoglalás 2-be. Mondjuk egy olyan Árpád vezért, aki sűrűn használja a motherfucker szót.

Fred Durst és a Limp Bizkit úgy általában már nosztalgiafaktorral bír, tulajdonképpen nem nagyon csináltak igazán átütő dolgokat az elmúlt tizenakárhány évben, a rettenetes nevű, de annál szórakoztatóbb Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water után 2000-től már inkább csak egy-egy jó dal volt a lemezeken, tagok jöttek, mentek, aztán visszajöttek, majd úgy tűnt, hogy a 2011-es Gold Cobrával megint magukra találtak.

De bármilyenek is az új dalok, a Limp Bizkit koncerteken mindig is működni fog, még akkor is, ha Fred Durst olyan fásult lesz, mint amilyen vasárnap volt, akkor is, ha teljesen érzelemmentes arccal közli, hogy hihetetlen újra Magyarországon lenni, meg hogy felhívja a főnökünket, hogy ne kelljen már bemenni holnap dolgozni, mert mégiscsak egy fesztivál van, vagy mi a tök. Azért meghallgattam volna azt a beszélgetést, amelyben Fred felhívja a főnökömet, mert szeretné elkérni Tomikát a munkából, hiszen olyan sörszagú még szegény.

Durst enerváltsága csak egy dolog, a banda sajnos valamiért rettenetesen szólt, a szokás szerint valami zseniális idiótává maszkírozott Wes Borland gitárját érintette ez a nyű leginkább sajnos, valami háborgás támadt az erőben, az hótziher, na de mindegy, mivel a Limp Bizkit-rajongót ez sem tántoríthatja el az ugrálástól, főleg, ha a banda valamiért csak és kizárólag a Significant Otherről és a Chocolate Starfish-ről hajlandó dalokat játszani.

Jönnek is sorban a nyitó Rollin’ után a jobbnál jobb Bizkit-bombák, a Hot Dog, a Nookie, a My Generation, de azért beesik egy Gold Cobra és egy koncertzáró Take a Look Around is, és persze a már szokásos Master of Puppets, meg a Killing in the Name-feldolgozások, bejátszva egy kis Party Up, majd a levonuláshoz és tömegoszlatáshoz egy kis herebecsípős Stayin’ Alive.

Az a helyzet, hogy lehet sok rosszat mondani a Limp Bizkitre, de egy ilyen dalparkkal nincs az a koncertközönség, akit ne tudnának megugráltatni. Fáradtság, vagy érdektelenség ide, pocsék hangzás oda, amikor Fred Durst azt mondja, hogy break your fuckin’ face tonight, akkor pattansz, mert pattanni kell, mese nincs, és bármilyen napod is volt, teli torokból tudod üvölteni vele, hogy now i know why you wanna hate me. Ez erről szól, és nincs ezzel az égvilágon semmi baj. Ugrottunk mi is, aztán megittunk egy sört. És ezzel, ha minden igaz, boldoggá tettünk egy Jacksonville-i suttyót. Már megérte elmenni vasárnap a Szigetre.

Fotók: Sziget Fesztivál