Alaphelyzetben nem is lenne túlságosan sok mondanivalója az embernek egy olyan koncertről, mint amilyet tegnap Pink prezentált a Nagyszínpadon. Nagyon rendben volt. Alecia jött, a hangja még mindig brutális, még mindig szerethető figura és van mögötte egy zenekar, akik nagyon, de nagyon jól szólnak. Ismerősöm a soundchecken is járt, ahol kiderült, hogy a teljes koncert totálisan élőben szólt, nem segítettek nekik előre felvett sávok, plusz hangszerek, csak Nate Ruess éneksávja ment felvételről a Just Give Me a Reason alatt. Ennyi.

Volt mögötte látvány, hatalmas kivetítő, felfújható, gigantikus rongybabák, tűpárnára emlékeztető dobállvány, ízlésesen kezelt (értsd: csak a legfontosabb esetekben betolt) pirotechnika, tűzijáték, közönség felett repülés, magyarul minden volt, de nem azért, hogy vakuljon a paraszt. Csak hát ha azt énekli a kedves művésznő, hogy „just like fire”, akkor értelemszerűen nem veszi zokon az ember, ha lángba borul a színpad.

Ez egy abszolúte szuper fellépés volt a jelenkor egyik legszerethetőbb popszupersztárjától, aki ha slágert ír, vagy ha slágert írnak neki, akkor azt a slágert még az is ismerni, sőt, valamilyen szinten szeretni fogja, aki egyébként ilyesmit csak akkor hallgat, ha megnyílik a kénköves pokol kapuja. És ebben a kapuban tegnap Rihanna állt.

Rihanna, aki tavaly a nulladik napon bevonzotta fél Magyarországot a fesztiválra. Rihanna, aki nem egy levitézlett popsztárocskaként jött el hozzánk gigagázsiért. Annyiért, amennyit az a produkció közel sem érdemelt volna. Nem egy, nem kettő „rihannázást” hallottam tegnap a közönségből, hiszen még mindig elevenen él mindenkiben a tavalyi blama, amikor egymilláért (dollárban persze) lejött a művésznő, és tartott egy olyan bekólázott falunapot a Nagyszínpadon, hogy azt lehet magyarázni, de az a playback-party egy másik galaxisból minden volt, csak nem koncert.

Szóval Rihanna. A mellettem álló ausztrál párral kezdtem beszélgetni, akik bőszen rihannáztak a koncert felénél, kiderült, hogy ők tavaly pont miatta és még ezer más okból jöttek a Szigetre, és bár a fesztivált megszerették, Rihannával szívesen elbeszélgetnének egy sötét sikátorban. De aztán jött Pink, és helyre tett mindent. Élvezte, amit csinál, jól kezelte a rajongóit, és tele van olyan dalokkal, amelyekre bátran lehet bulizni.

Na de miért írtam a cikk elején azt, hogy igazából nem is lehetne túlságosan sok mondanivalója az embernek erről a koncertről? Mert ennek kellene normálisnak lennie, sőt, teljesen alapnak. Fura, hogy már örülünk annak, hogy egy szupersztár teljesen élőben játszik, hogy brutálisan jól tud énekelni, hogy van mögötte egy fantasztikus zenekar, hogy tud bánni a rajongóival, és van színpadi jelenléte. Hiszen ezért szupersztár, legalábbis normális esetben.

Pink szupersztár, és nem véletlenül az. Még akkor is a csúcson jön el hozzánk, ha öt éve nem jelentettet meg új albumot, és ha az újról, ami októberben jön ki, egy megveszekedett dalt sem akar eljátszani. Sanszos, hogy nem véletlenül, a nyakamat tenném rá, hogy visszajön még azzal a turnéval is. Az viszont kicsit furcsa, hogy az egy nappal később, azaz ma megjelenő What About Us című rádiós slágerét sem építette be a programba, de hát ez van.

Szimpla best of műsor volt ez überkorrektül összerakva, meglepetések nélkül, de olyan lendülettel, hogy öröm volt nézni, és emelgetni a poharakat a végén a Raise Your Glass-re. Hihetetlenül jó arányérzékkel rakják össze Pink műsorait, az egészből süt, hogy nincsenek itt durván nagy sztárallűrök, Alecia pedig még mindig rettenetesen jó fej, akivel bármikor leülnénk meginni egy sört, és simán benne van a pakliban, hogy az asztal alá inna minket. Legutóbb még a Sziget Nagyszínpadán vedelte a feleseket majdnem napra pontosan tíz éve, akkor még nem volt anyuka, nem volt mögötte ekkora show, ott is lehetett hagyni bátran a délutáni koncertet, ezt viszont hiba lett volna. Emeljük poharunkat újfent a művésznő tiszteletére!

Fotók: YouTube