A japán cég az új RX-et a The Life RX nevű kampánnyal indította útjára és ennek keretében rendezett nagyszabású sajtóeseményt a brit fővárosban, melyre Európa minden országából összesen száz újságírót hívott meg. A kampány arca maga Jude Law, akinek személyéről – bár játszott már igazi suttyó gengsztert is a remek Dom Hemingway-ben – alapvetően nem nehéz a lehengerlő eleganciára asszociálni.
Itt álljunk is meg egy szóra, ugyanis mindenképpen csekkolnod kell az RX vagány reklámját, melyben Law egy egyszerű inasnak passzolja le a luxus crossover kulcsait, aki a verdába belehuppanva valami eszement magaséletet kezd élni, amíg a gépet vissza nem szolgáltatja a sztárnak.
Bármennyire is tűnik igazi ortó marketingszövegnek, a történtek után kénytelen vagyok így kezdeni; amikor elfogadtam a meghívást, még fogalmam sem volt, mi vár rám. Már eleve gyanús volt, hogy az eseményre a Lexus nem az autós szaksajtó jeleseit, hanem lifestyle magazinokat hívott Londonba, attól pedig csak tovább nőtt bennem a kíváncsiság, hogy az idegenvezetőnk egy szót sem volt hajlandó elárulni az esti program részleteiről – persze csak a mi érdekünkben.
Egye fene – gondoltam, imádom a meglepetéseket és mivel napközben kaptunk egy meghívást az Artesian nevű világhírű koktélbárba, inkább elhessegettem a fejem fölött tobzódó kérdőjeleket.
Beköszönt az este...
Minden újságírónak meghatározott időpontban kell jelentkeznie a hotel recepcióján, ahonnan egy sofőr párosával viszi őket egy másik helyszínre. Én egy szlovák kolléganővel, Petrával kerülök párba, akinek szintén nem sok köze volt eddig az autóiparhoz. Mivel folyékonyan beszél arabul, leginkább a migránshelyzetről készített riportokat a Ringiernek, így neki még nálam is kevesebb fogalma van arról, mi is történik velünk tulajdonképpen.
Néhány perc múlva egy kis szobában találjuk magunkat hat-nyolc másik várakozó újságíróval. A szervezők aláíratnak velünk egy nyilatkozatot, melyen beleegyezünk, hogy az esemény ideje alatt vigyáznak a mobiltelefonjainkra. Emiatt egy bizalmatlanabb-fajta olasz faszi lever egy kisebb hisztit, én pedig magamban szorgalmasan imádkozom, hogy küldjék el a háborgó taljánt a vérbe, de ez sajnos nem történik meg, ő a mobiljával együtt kezdi meg a rejtélyes túrát. Kisvártatva szólítanak minket is, majd egy srác egy fémajtóhoz kísér minket és egy indítókulcsot nyom a kezembe. Kész vagytok? – kérdezi. Persze – mondjuk kánonban, közben pedig valószínűleg mindketten ugyanarra gondolunk: Készen, de mire?
Altatódal Lexus-módra
Az első terem kékes fényben játszik. Érzitek ezt a friss, üde levegőt? A Lexus RX modern szűrőrendszere segítségével még a legnagyobb belvárosi szmogban is úgy érzed magad, mintha egy zöldellő mező közepén pihennél a fűben - mondja a srác, közben kezeivel teátrálisan az arca elé tereli a "tavaszi mező illatát". A hatalmas titoktartás és a légfrissítő-bemutató akkora kontrasztot alkot, hogy ezen a ponton nem tudom visszafogni az arcomra kéredzkedő vigyort. Szeretitek a zenét? - jön a kérdés, nekem pedig felcsillan a szemem. Most kezd érdekes lenni a dolog; tuti, hogy a hangrendszert fogják demózni.
Egy egyre szűkülő alagúton keresztül sétálunk át egy hangszigetelt szobába, ahol egy gondosan összeállított high-end sztereo rendszer néz velünk farkasszemet. Kicsit elérzékenyülök, főleg akkor, amikor a kísérőnk bekapcsolja a cuccot és masszív, haragos mélyhangokra ágyazott, kristálytiszta magas- és erőteljes középtartomány feszül a dobhártyámnak. Ez a cucc figyel az RX-ben is, ezért hirtelen elkap a vágy, hogy végre betehessem a hátsóm az este főszereplőjébe. A következő szoba egy hosszú, hangárszerű helyiség, melynek sötétbe vesző végében az RX sziluettjét vélem felfedezni. A szervezők értenek a hangulatfokozáshoz. Maga az autó egy olyan fény- és hangjáték kíséretében kerül a reflektorok kereszttüzébe, hogy még az eddig a pillanatig meglehetősen egykedvűnek tűnő Petra is elégedetten bólogat.
A srác az autóhoz kísér minket. Beülünk, már venném elő az indítókulcsot, amikor észreveszem, hogy mögöttünk két technikus szorgoskodik. A kulcsra nem lesz szükség – mondják, majd Oculus Riftet és aktív zajszűrős füleseket helyeznek a fejünkre. Egy darabig azt figyelem, hogy fölöttem, alattam, majd előttem Lexusok gurulnak össze-vissza, miközben a fülembe valami túlvilági lounge-muzsika szól. Lassan megfeledkezem arról, hogy éppen egy autóban ülök. Furcsa, de elálmosodom.
BUMM!
Hirtelen lekapják a fejünkről a VR-sisakot és a fülest. Csapó, ennyi! – ordítja egy szakállas, baseball-sapis, rendező-forma csávó, a háta mögött feszülten figyelő hangmérnökök és kameramanok pedig ujjongva tapsolni kezdenek. Sminkesek ugranak az arcomnak, egy-egy asszisztens ajtót nyit mindkettőnknek. Egyszerűen csodálatosak vagytok! – kiabálja túl a rendező az ujjongó stábot. Imádok veletek dolgozni!
A rendező még kioszt nekünk néhány fistbumpot, aztán az asszisztens szól, hogy sietnünk kell a premierre, de útban az autóhoz még megállunk a "produkció" büfékocsijánál, ahol a séf először elmorzsol néhány örömkönnyet, amiért személyesen találkozhat egy akkora világsztárral, mint én, aztán az orrom alá tol egy tálcányi vékonyra szelt steaket. Az egyik falatot bedobom – szétolvad a számban, mint a lépes méz –, majd bepattanunk az ott várakozó RX-be és elindulunk. A bejáratnál kempingező paparazzik észreveszik az elstartoló autót és rohanni kezdenek felénk. Az ablakon próbálnak bevakuzni, az egyik még akkor is mellettem trappolva kattintgat, amikor a jármű kikanyarodik az útra.
Ez az a pillanat, amikor Petra bátortalanul megkérdezi a sofőrtől, hová megyünk. Nekem eszem ágában sincs kérdezősködni. Értem, mire megy ki a játék, élvezettel sodródom az eseményekkel és őszintén szólva megesz a kíváncsiság, meddig képesek elmenni ezzel a játékkal.
Egy másik helyszínen a kolléganő kap egy villámgyors sminket, velem viszont nincs túl sok dolga az itt ügyködő mesterfodrásznak, csak átzselézi a sérómat, aztán már megyünk is tovább. A paparazzik elől bemenekülünk Joshua Kane műhelyébe, aki amúgy egy ismert divattervező; extravagáns ruházatának minden öltése, kackiásra pödört bajszának minden egyes szőrszála ezt hirdeti. Imádom a munkátokat! – mondja. Én is a tiédet – válaszolom, mintha ismernék akár egy ruhadarabot is, amit ő csinált. Jóindulatú füllentés, világsztárok között elmegy.
A bejáratnál fürtökben csoportosuló bulvárhiénák mellett egy körbefüggönyözött bőröndszállítóba rejtve csusszanunk el, majd visszaülünk az RX-be. Irány a vörös szőnyeges premier! Tele lesz a környék rajongókkal, de nyugi, a testőr vigyáz rátok – nyugtatgat az asszisztens az anyósülés felől. Azért adjatok néhány autogramot és álljatok oda pár szelfihez! Tudjátok, showbiz. (...) Na, erre kíváncsi leszek.
Beüt az anyag
A vörös szőnyegre egy akkora testőr kísér, hogy még pipiskedve is csak alig-alig látom a homlokát. Mindenhol rajongók és fotósok üvöltözik a nevemet. Petrába karolok, felrakok egy teliszájas reklámmosolyt, aztán beleállok egy szelfibe néhány sikítozó csajjal. Az egyik a nyakamba ugrik, mire a testőr ott terem, de mozdulnia sem kell, rosszalló tekintetére úgy pattan le rólam a lelkes rajongó, mint gumilabda a betonfalról. A villogó vakuktól kicsit spiccesen a szőnyeg végéhez vonulunk, ahol egy riporter mikrofont tol az orrunk alá és a forgatásról kezd faggatni.
Hirtelen egy kar terül el a vállamon. Megfordulok. Na végre, hogy megint találkozunk! Az utolsó filmed... egyszerűen imádtam, ember! – mondja Jude Law és pontosan azzal a kacsintással kísérve nyújtja a kezét, amit az Alfie-ban láttam tőle. Igen. Pont azzal. Válaszolok valamit, amire már egy fél perc múlva sem fogok emlékezni. Megvan még a slusszkulcs, amit adtam neked? – kérdezi, mire előveszem a zakóm belső zsebéből a túra elején kapott kulcsot. Tudod mit? Tartsd meg! – mosolyog. Majd találkozunk. Beszélek a menedzseremmel, hogy hozzon össze egy közös melót.
Díszbemutató, sajtótájékoztató, aprólék
A díszbemutatón megint csak mindenki állva tapsol és a nevünket kiabálja. A filmet a folyton a nyakunkban loholó paparazzik és fotósok anyagaiból vágták össze pofás akciófilmmé. A nevem akkora betűkkel robban a főcímbe, hogy majdnem elpirulok. A rendező ismét a színpadra szólít minket. A közönség őrjöng, meghajolunk, majd átmegyünk egy másik szobába, ahol már türelmetlen izgatottságban várakozik a filmes szaksajtó.
Az újságírók egymást taposva emelkednek kérdésre. Gergő, ha jól tudom, az összes autós- és kaszkadőrjelenetet te magad csináltad. Hogy sikerült ezt összehozni? – kérdezi az egyik.
Egyáltalán nem volt nehéz. Csak beülsz, és vezet az autó
– lököm oda csuklóból. (Ejha, ezt a szerepet elég gyorsan sikerült a magamévá tennem!) Ül mellettünk még egy harmadik színész, aki a sajtótájékoztató egy pontján idegesen felpattan. Rendben, hogy ők a film sztárjai, de én is színész volnék. Tőlem senki nem akar kérdezni semmit? – fakad ki, amire csak szemforgatás és néhány kézlegyintés érkezik válaszul a másik oldalról.
A sajtótájékoztató után az asszisztens a lifthez kísér minket. Megköszöni, hogy ekkora sztárokkal dolgozhatott, mint mi – jól fog kinézni az önéletrajzában –, majd megkér, hogy a lifttel menjünk a legfelső emeletre, ahol éppen egy hatalmas buli van és már várnak minket.
Ezzel vége a túrának. A partyba érve már egy ugyanolyan újságíró vagyok, mint a teremben koktélokat és pezsgőt vedelő többiek.
És mi van az autóval?!
A Lexus ezzel a szerepjátékba csomagolt egotrippel kicsit a háttérbe tessékelte az RX-et, de azért nem teljesen. Én szándékosan bedőltem a trükknek. Naná, hogy világsztár vagyok! – mantráztam. Naná, hogy nem egy kockaladával hurcolásznak ide-oda! A varázslat tökéletesen működött akkor is, amikor két helyszín között az RX hátsó ülésén ülve bámultam az utánunk loholó paparazzikat, ami csak egyet jelenthet:
Ez az autó bizony szerves része annak az életérzésnek, melyből mi is kaptunk egy kövér dózist ezen a londoni heppeningen.
Persze azon nem kezdtem el gondolkodni, hogyan fogom kigazdálkodni a huszonvalahánymilliós listaárat, de azért kíváncsian várom február utolsó hétvégéjét, ugyanis a Lexus itthoni képviselete nagyvonalúan a rendelkezésünkre bocsát egy példányt.
A csillogás megvolt, hamarosan benézünk a motorháztető alá.
(Képek: Stuart C. Wilson/Getty Images)