Az év egyik legjobban várt filmje megérkezett. Szép is, jó is, meg nem is. Nem az új Mátrix, de majdnem sikerül neki a mutatvány.
Tom Cruise a Különvélemény-ben megmutatta, hogy a sci-fi műfajával is megbarátkozik, ha kedve van hozzá, és ha nem utolsósorban ki is fizetik azért, hogy kedve legyen hozzá. Joseph Kosinski nagyszabású Feledés-e is jól áll neki, több sci-fit kellene osztani erre a csöpp emberre, kedves ügynök úr. Az ütős előzetesek és információk alapján csodát vártunk ettől a filmtől, ami mindig baj, hiszen csodák nagyon ritkán történnek az ember fiával, és nem árulunk zsákbamacskát, a csoda most is elmarad, annyit viszont megállapíthatunk, hogy a Tron: Örökség rendezőjének új filmjében egy minimális csodát mégiscsak lát az ember.
Mert a Feledés látványvilága egyszerűen lenyűgöző, eredeti, csodálatos, a hangulata fenyegetően steril, komor, csak ne lenne az egész nyakon öntve egy raklapnyi nyállal. Igen, nyállal. Ráadásul azzal az édes, amerikai nyállal, amit Hollywood csak nem tud annyira nagy merőkanalakkal osztogatni, hogy végre elfogyjon raktárról. Maga a sztori kellemes, bár innen-onnan összeollózott, a drónok kifejezetten a frászt hozzák az emberre, az űrhajók kialakítása bámulatos, Olga Kurylenkót amíg mozog… de nem lett volna egészségesebb egy kicsit kevesebbet adagolni a túlzásba vitt romantikából, és helyette átgondolni a több sebből vérző forgatókönyv gyengeségeit?
Mert az még hagyján, hogy a deszeretlek-majdmegeszlek-hazafivagyok vonulat mértéke több a kelleténél, de hogy egy teljesen elpusztult Amerikából csak a turisztikai látványosságai tudjanak fennmaradni, azt kikérem magamnak. Miből épültek ezek, hogy szinte mindegyikük túlélt egy apokaliptikus háborút, vagy legalább bizonyos dolgok fennmaradtak az örökkévalóságnak belőlük? A tervezők praclijába évtizedekkel ezelőtt belenyomták a mindent túlélő anyag lelőhelyéhez vezető térképet?
Vagy azt mondták, gyerekek, azok ott, na azok fontos épületek, azokat ne bombázzátok le, vagy csak félig, ha már muszáj, az irodaházak, a kertváros, a sarki fűszeres, meg a hotdog-árus, na azoknak jöhet a dózer? És egyébként is, kicsoda tulajdonképpen Morgan Freeman? Vezető vagyok, és lázadok. Ööööö... oké. De hogy kerültél te ide? És minek? És mitől vagy te ennyire bölcs?
De hagyjuk ezt, inkább koncentráljunk a film pozitívumaira. Merthogy vannak ám, ráadásul bőven. A Feledés igazán grandiózus vállalkozás, hiszen úgy igyekszik az összes mozinézői igényt kiszolgálni mindössze két óra alatt, hogy közben ne kelljen teljesen kutyába lemennie. A történet bár nem túl eredeti, önmagában akár fel is emelkedhetne a legjobb sci-fik közé, ez azonban a nagyobb logikai bakik és a giccsfaktor miatt éppenhogy nem jön neki össze, a nyálasságot ellensúlyozó egyedi látvány azonban sokat javít a helyzeten, a lepusztult bolygó utolsó négyzetmillimétere is ki van találva, Olga Kurylenko utolsó négyzetmillimétere is gyönyörű.
Látszólag minden a helyén van. Emlékezetes jelenetek tömkelegét sikerült egyetlen sci-fibe pakolni, a színészi játékokra egy rossz szavunk sem lehet, a filmzene az utóbbi évek legjobbja (az M83 hathatós közreműködésének köszönhetően), a sztori kellően csavaros, annyira, hogy az ember sokáig gondolkodik a stáblista lepörgése után is a látottakon. Aztán rájön, hogy parasztvakítás volt majdnem minden, hatásvadász képsorokkal vettek meg minket kilóra, néha mindenféle értelem nélkül. Készülj fel erre, és akkor nagy meglepetés nem érhet. Az év eddigi legélvezetesebb blockbustere még így is kellemes darab, csak éppen semmit sem tudott teljesíteni abból, amit ígért.