Az angolok nemzeti hőseinek első randija kissé megosztotta a klasszikus, lassú folyású sztorit kedvelőket. Az előző Sherlock filmtől néhányan kitágult pupillákkal hánytak hupililát, mivel nyomozónk Jean-Claude Van Damme-ot megszégyenítő mozdulatokkal pusztította az ellent, Robert Downey Jr. inkább szuperhősként tette rendbe London alvilágát, mintsem hogy nagyítóval fedezte volna fel a rejtett zugokban pihenő nyomokat. De aki Guy Ritchie-től egy csendes filmet várt, az csakis magára vethet. A Blöff rendezője ezúttal is hozza a formát, feszes akciófilmben igyekszik elvarrni a szálakat, a költségvetés az egekben (125 millió dollár), az Árnyjáték ennek köszönhetően nem nagyon akar egy pillanatra sem leállni.

A vizuális orgiához akad némi sztori is, Sherlock pont ott folytatja, ahol az első epizódban abbahagyta: Moriarty professzor nyomába ered, aki igyekszik titokban csinos kis bombákkal felfűteni egyébként sem hűvös épületeket, ezzel pedig egymás ellen hangolja a franciákat és az angolokat. Mivel a főgonosz egyébként a világ több pontján is nagy népszerűségnek örvend, nehezebb lesz rábizonyítani a csínytevést, mint tiszta énekhangokat előcsalni egy bivalybasznádi tehetségkutató versenyzőiből.

A lehetetlen küldetés annyira mégsem lehetetlen, inkább hihetetlen, hiszen néhány ponton beköszön az „ezt már nem hiszem el” faktor. Sherlockról tudjuk, mennyire éles eszű, azt viszont nehezen vesszük be, hogy mindig mindent előre lát, mindig tökéletesen időzít, és mindent túlél. Sosem hibázik, még akkor sem, ha egy komplett hadsereget kell egy vonaton harcképtelenné tennie, amit oly’ könnyedén old meg előre tervezéssel és jövőbe látással, mintha naponta többször konzultálna egy önjelölt tisztánlátóval. És mivel a nyomozó egy csúnyább önpusztító időszak közben megy Moriarty ellen, kissé nehéz elhinni, hogy teljesen eszénél van, a formaldehid kortyolgatás és kokalevél rágcsálás ugyanis nem feltétlenül jó barátai az agysejtek megtartásának.

Ritchie egy picit magától is lop: Holmes és Watson ugyanis kapcsolatba kerül egy cigánybandával, akikkel már a Blöff óta tudjuk, hogy nem jó üzletet kötni. Ezúttal viszont némileg jobb a helyzet, mivel közös cél is akad, Noomi Rapace, azaz az eredeti Tetovált Lány (főállásban jós) és kisebb-nagyobb baráti társasága szintén belekeveredik Moriarty játékába, ezért mindenben segítik a már-már Vasemberként parádézó Sherlockot és Watsont, akinek esküvője és nászútja (hogy Ritchie-t idézzük A ravasz, az agy…-ból) meglepő gyorsasággal válik olyanná, mint egy peches nap Boszniában. Downey lubickol szerepében, még mindig tökéletes Turbó Holmes, kicsit olyan egymásra találás ez, mint Johnny Depp esetében Jack Sparrow karaktere, még akkor is szerethető, ha netalántán kissé ripacskodóvá válik.

Sherlock Holmes: Árnyjáték (Sherlock Holmes: Game of Shadows)

• Hossz129 perc
• Rendező Guy Ritchie
• Főszereplők Robert Downey Jr., Jude Law, Noomi Rapace, Jared Harris, Stephen Fry
• Kinek? Agyas történetekre vágyó akciófanatikusoknak / Akinek bejött az első rész / Downey rajongóknak

Ami viszont bajos, az a néhol logikátlan forgatókönyv. Az Árnyjáték mintha néha túl nagyot akarna durrantani, meg akarja mutatni Holmes mindenhatóságát, rá akar világítani, hogy ő tulajdonképpen egy viktoriánus kori szuperhős, maga a korai James Bond. Csakhogy nem várjuk el tőle a tévedhetetlenséget és a hősiességet. Míg a közelharcok előre fejben lepörgetése még jó poén, az már nem, hogy hosszabb távra is pontosan tud előre tervezni, és sokadszorra is kiderül, hogy sosem hagyja cserben előrelátása.

Amit viszont kapunk a pénzünkért, az így sem kevés: a Sherlock 2 egy szinte tökéletes blockbuster, folyamatosan pörgő akcióval, hatalmas poénokkal, 1-2 igazán ütős, megjegyezhető, hiperlátványos jelenettel (harc a vonaton, menekülés az ágyúk elől), isteni színészi játékokkal, itt-ott szétcsúszó, de követhető sztorival, és természetesen elvarratlan szálakkal, hiszen valamiből fel kell majd építeni a harmadik részt is.