Hollywoodban megszületett a döntés: rakjunk össze egy halom nagypapakorú, régi nagyágyút, az mindig jól veszi ki magát mostanában. Ott volt például aaaa…. meg aaaa…, szóval na, általában jól szoktak ezek elsülni. Al Pacinót mindenki szereti, Christopher Walkent meg pláne, odarittyentjük még Alan Arkint, felskiccelünk egy remek posztert, amin jól mutatnak a nevek, és csöröghet a kassza. Meg a vén csontok is.

A Született gengszterek-ben bármennyire is van egy nagy adag önirónia és bármekkora ziccer is, rendre elhibázza a nagy dobást, pedig az alaptörténete és a színészgárdája is pazar, a rendezés és a forgatókönyv azonban nem egyenletesen erős, amikor éppen magára találna, akkor azonnal belerondít valamivel a képbe, mintha nem akarná, hogy nekünk maradéktalanul jó legyen. A történet szerint Val (Pacino) 28 év után szabadul a börtönből, ahová gyilkosság miatt kapott beutalót. Régi társa, Doc (Walken) várja a kapunál, akinek egyetlen feladata van csupán, másnap reggel tízig meg kell ölnie legjobb barátját. Val és Doc egyetlen hosszú estét töltenek el együtt, és randalíroznak a városban.

Olyan, mintha a rendező, Fisher Stevens ide-oda kapkodott volna. Akkor most legyen egy kis dráma, azt gyorsan dobjuk fel egy autós üldözéssel, jöjjön egy mellékszál, az egészet pedig ne fejezzük be normálisan, azt imádja a jó nép. Hát nem szereti. Legalábbis nem így. Vigyázat, szpojler! Amikor végre megkapnánk azt, amire másfél órája várunk, a nagy leszámolást, a kamera felszáll az égbe, a film pedig közli, hogy reméli, megettük a popcornt, mert most bizony el kell hagynunk a termet.

A Született gengszterek egy nyomokban szerethető és élvezhető, de elpuskázott nagy lehetőség. Igaz, remekül ábrázolja az öreg gengszterek szürke mindennapjait (a gyógyszerbolt feltörése, Pacino tánca és Arkin bordélyházi jelenete telitalálat), stílusos zenékkel fest alá, de nem tud sem elég érdekes, sem elég drámai lenni ahhoz, hogy emlékezni tudjunk rá másnap. De legalább van benne önirónia. És az nagyon fontos.

5/10