Csalódottan lépsz ki a moziból a Kamuzsaruk után. Na most hazamegyek, és megnézem a 48 órát – fogadkozol magadban. Csak szólunk, nem biztos, hogy jól jársz vele. Retrokritika.
Nincs is annál kegyetlenebb dolog, mint amikor az ember felnőtt fejjel azzal kénytelen szembesülni, hogy a gyermekkori kedvence felett súlyosan eljárt az idő. Nekem például kiskölökként annyira tetszett a Rogers százados a 25. században című sci-fi, hogy még levelet is írtam az MTV-nek, amiben arra kértem az állami televízió programigazgatóját, hogy legyenek szívesek megismételni a filmet, mert nem tudtam felvenni kazettára. A válaszban megdicsérték a levelem igényes fogalmazását és szép betűit (Naná, hogy az édesapám körmölt helyettem, hiszen akkoriban én még alig múltam öt éves.), egyúttal sajnálattal közölték, hogy a filmnek lejárt az adásjoga, így addigi életem legjobb sci-fije kíméletlenül a múlt ködébe veszett. Hosszú évtizedek teltek el, mire valahonnan fel tudtam hajtani az alkotást, ami végül egy pörölykalapács hatékonyságával zúzta szét a filmről magamban őrzött képet.
A 48 óra sem éppen tegnapi fialás. Körülbelül akkor mutatták be Magyarországon, amikor pici Gergőke a száját tátva bámulta Rogers százados kalandjait, így erre a címre is rakódott az évek során néhány romantikus téveszme. Az egyik legnagyobb téveszme például az, hogy Walter Hill buddy cop movie-ja időtálló klasszikus. Mert hogy nagyon nem az. (Anyukám valószínűleg most kezd el csuklani.)
Van ugyebár egy irtózatosan pokróc önfejű nyomozó (Nick Nolte), akinek két napig el kell viselnie egy nagypofájú elítéltet (Eddie Murphy), mert csak együtt kaphatnak el egy nagyon veszélyes szökött bűnözőt. A nyolcvanas évek közepén persze még durvábban tolták a politikailag nem annyira korrekt vicceket, így a filmben mindkét főszereplő vastagon kapja a bőrszínével kapcsolatos poénokat. Jól emlékszel, a 48 óra meglehetősen szabadszájú akcióvígjáték. Még jó, hiszen nagyrészt az epikus dumáknak köszönhető, hogy a film még ma is simán megüti a nézhető kategóriát. (Két és fél éve vagyok sitten, nekem már attól is feláll, ha huzat van) Nem nagyon finomkodik a szövegkönyv, az eredeti magyar szinkron pedig szépen átültette magyar nyelvbe az ízes bazmegolásokat, ami már önmagában emlékezetessé tette a filmet anno.
Ennek ellenére az újranézést követően tedd szépen a szívedre a kezed és ismerd be, hogy a film szintizenére vágott akciójelenetei közben nem a karfát markolásztad egyre erősebben, inkább a szempilláid lettek egyre nehezebbek. A cselekménnyel ugyanez a helyzet. Hőseink között szerencsére jól működik a kémia, egyes jeleneteket pedig valóban képtelenség megúszni széles vigyorgás nélkül, de amikor a két főszereplő minden logikus indok nélkül elkezdi ütni egymást, vagy csak azért hagyják elmenekülni a rosszfiúkat, hogy teljen még egy kicsit a filmidő, akkor azért erősen elgondolkozik a mai néző, hogy mit is főzzön holnap este vacsorára.
Az ősbemutató idején még simán elég volt akciójelenetként eladni azt, ha egyszer a rosszfiú lőtt egyet, aztán a jófiú kettőt, majd ezt egy darabig vágóképekben ismételgették, de ez ma már nagyon kevés az üdvösséghez. Persze a film még így is bőven a savhatár felett trónol. Hiába kérem számon ugyanis a vizuális eredetiséget és a fordulatos cselekményt egy harminckét éves – alapvetően habkönnyű nyári tripnek szánt – alkotáson, ha a hasonló műfajban induló kortárs amerikai filmek 60%-a nem tudja megugrani még ezt a szintet sem.
Főleg a nemrég mozikba küldött Kamuzsaruk mellé állítva pereg le az összes fentebb említett sirám a 48 óráról. A helyzet a következő: az öregedés valóban nem tett jót Walter Hill mozijának, de azért ez a vén kecske egy-egy álmos szombat délutánon még mindig simán megnyalja a sót.