Évekig vártunk Duncan Jones Mute-jára, de most már be kell látnunk, hogy ha egy filmet a mozik helyett a Netflix kezd el vetíteni, akkor azzal valószínűleg vannak problémák.

A Netflix gyönyörű birodalmat épített magának. Ő volt az a megbízható streamszolgáltató, akiről tudtad, hogy nem vállal be akármit, hogy ha kihoz egy sorozatot, akkor azt elég nagy valószínűséggel nézni kell, mert könnyen válhat az év legjobbjává. Ebből a nyerő pozícióból jutottunk el odáig, hogy már a gyomrunk is összeszorul, ha egy ígéretesnek tűnő mozis produkciót végül a Netflix vállalja magára. Hogy miért? Tök egyszerű.

Ők lettek az a gyűjtőhely, ahová az egyébként tehetséges rendezők elvihetik az összes olyan projektjüket, amelyekkel nincs minden rendben. A Netflixnek minden jó. Van pénz, vannak nézők, hát miért ne lehetnének ők az új mozi, vagy legalábbis valami a mozi és a tévé között félúton, nekik is lehet egy rakás nagy névvel operáló, exkluzív filmjük, bármi is az ára.

Az egész Adam Sandler netflixes mozijaival kezdődött, amelyek a béka seggét csókolgatták minőségben, majd mi lepődtünk meg a legjobban, mennyire rendben volt a The Meyerowitz Stories pont vele a főszerepben, de úgy tűnik, az egyedi eset volt. Később sem jöttek a szerethető, vagy rosszabb esetben nézhető Netflix-filmek, és bár sorra dobják be az egyre nagyobb neveket, szinte minden próbálkozásuk tragikus. Legutóbb a The Cloverfield Paradoxszal leptek meg minket, egyrészt azért, mert hirtelen kihozták, másrészt azért, mert pocsék volt.

Vagyis nem, ez nem teljesen igaz. Egy átlagos Netflix-film mindig ugyanúgy épül fel. A játékidő 60%-áig kedvelhető, élvezhető, amit látsz, aztán a maradék 40%-ában mindent megtesznek azért, hogy tönkretegyék, amit addig elértek. Mintha aprólékosan, mosolyogva építenének fel egy kártyavárat, hogy aztán nekifutásból, páros lábbal ugorjanak bele, majd lelocsolják benzinnel, és rápöccintsék a gyufát. Ez volt a helyzet az iszonyú költségvetésből összetákolt Brighttal, ez volt a baj a The Cloverfield Paradoxszal, és most ez a baj a Mute-tal is.

Duncan Jones már régóta mondogatta, hogy jönni fog ez a film, ami a zseniális Hold szellemi örököse lesz, meg hogy valamilyen módon a világában is fog játszódni, és mivel a Warcraft finoman sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, tényleg azt hittük, hogy David Bowie fia majd most olyan mozit rittyent nekünk, hogy egyből leborulunk a lábai elé. Ebből az egészből egyetlen dolog volt igaz: a Mute valóban a Hold világában játszódik, de ennek körülbelül annyi jelentősége van, mint egy bedugatlan gitárnak egy sramlizenekar koncertjén.

A történet főhőse Leo (Alexander Skarsgård), aki egy baleset következtében gyerekkorában megnémult, és bár a technika fejlettsége megoldhatná, hogy megszólaljon, főhősünk amish, így ő nem kér a technológiából. Igazi régi vágású fazon ő egy hipermodern világban, méghozzá a neonfény-áztatta, Blade Runner-szerű Berlinben, ahol egy sztriptízbár pultosaként dolgozik, és nem mellesleg együtt jár a bár egyik szexi pincérnőjével, Naadirah-val (Seyneb Saleh). Aztán minden balul sül el. Naadirah egyszer csak eltűnik, majd előkerül egy fura sebész, Cactus (Paul Rudd), aki társával, Duckkal (Justin Theroux) a maffiának tesz szívességeket jó pénzért. Cactus nagyon le akar lépni Berlinből lányával, közben Leo is mindent megtesz azért, hogy megtalálja barátnőjét. Előbb-utóbb keresztezik egymást az útjaik, és jönnek a meglepetések.

Azt meg kell hagyni, hogy a Mute baromi jól néz ki, bár masszívan nyúlja a Blade Runnert, de azt legalább kreatívan teszi. A sztorijával azonban nem bánik ennyire szépen, mivel igen, itt is érvényesül az a bizonyos 60-40%, egy teljesen decens sci-fi épülget fel, amit nagyon jó nézni, ami elég beteg, amiben még Paul Rudd is nagyon jól játszik nem komikus szerepben, aztán egyszer csak hopp, mindennek lőttek. A hangnem megváltozik, a nagy fordulat eléggé hiteltelen, majd elköveti a film a legnagyobb hibát, amit csak elkövethet: a végkifejletet az egyik olyan karakter vállára helyezi, aki már első ránézésre is olyan, mint egy rossz vicc, és onnantól egyszerűen önmaga paródiájába fordul át ez a nyomozás.

Duncan Jones mozija eleve elátkozott projektnek tűnt, nagyon nehezen jött össze, és ez az esetek legnagyobb százalékában intő jel. Kár érte, mert nagyon sok lehetőség volt ebben a sztoriban, és egy darabig úgy is csordogál, ahogy csordogálnia kell. Jók a színészek, jók a karakterek, jól néz ki, de még ez sem elég, ha nem sikerül egy jó történetet értelmes módon befejezni papíron.

És mivel ez már a sokadik ilyen Netflix-film, eltűnt minden bizalmunk. És nagyon félünk már Martin Scorsese gengsztermozijától is, de lehet, hogy egyszerűen majd csak kikapcsoljuk a játékidő 60%-ánál. Az ennél a filmnél is sokat segített volna.

A player szerint

  • Egész jól indul
  • De észrevétlenül letér az útról egyenesen a szakadék felé
  • Paul Ruddnak jól áll a laza drámai szerep
Player-méter
4
Támogatott és ajánlott tartalmaink

A cipőkollekció, melyben kompromisszumok nélkül lehetsz szabad, egyedi és vagány

Menhelyről? Tenyésztőtől? Honnan legyen kutyád?

Kapaszkodj meg, mert érkezik egy horror, amiben Micimackó, Pinokkió, Bambi és Csipkerózsika irtják a jónépet

További cikkeink a témában