A szokásos hazafias csöpögést ezúttal nem az amcsi zászló, hanem a fröcsögő vér festi pirosra. Peter Berg legújabb mozija nem az a mellébeszélős fajta. Sajnos nem is túl mélyenszántó.
Berg puskapor-fetisiszta, szerencsére az eszesebb fajtából. Persze nem egy Coppola, így a filmjei megfejtésére sem alakulnak vitakörök. Már csak azért sem, mert néha egyenesen bay-i mélységekbe sikerül ereszkednie, mint például a 2012-es Csatahajó-val. Aztán ott vanA királyság című alkotása, amit még a szájbarágó moralizálás ellenére sem tudtam nem szeretni. A túlélő ennek a filmnek az egyenes ági leszármazottja, némi A sólyom végveszélyben-mellékízzel. A megtörtént eseményeket feldolgozó film az Afganisztánban állomásozó amerikai alakulatok egyik gyökeresen elbaszott agyament szarsággá transzformálódó akciójáról szól.
Négy SEAL-harcost dobnak le egy barátságtalan hegyek között megbúvó kis falu közelében, hogy az ott rejtőző tálib hadúr két szép szeme közé helyezzenek némi ólmot. A küldetés akkor siklik vakvágányra, amikor a csapat szembetalálkozik egy éppen arra legeltető família tagjaival, és kivégzés vagy gúzsba kötözés helyett szabadon engedik őket. Jótett helyébe jót várj, de ez esetben a kitétel sajnos nem egészen így működik; néhány óra elteltével hőseinkre úgy csap le a komplett helyőrség, mint X5-ös BMW-re az adóhatóság.
Ettől a ponttól egészen a vége főcímig a vásznon annyi fémet lőnek ki vagy robbantanak fel, amiből ki lehetne önteni az Eiffel-torony 1:3 méretarányos mását. Szerencsére Ridley Scott említett művétől eltérően Berg mozija sokkal hatékonyabban használja fel a Pokol elszabadulása előtti filmidőt.
A srácokat van időnk megkedvelni, és a közöttük lévő bajtársiasság jelentőségéről is képet kaphatunk, így a szereplők elég hamar kiemelkednek az ágyútöltelék kategóriából. Ez ad tétet az akciójeleneteknek, míg a hatásos – de azért nem tolakodó – naturalizmus tovább pörgeti a nézők pulzusszámlálóját. A fordulatszámjelző a piros sávban reked, olyannyira, hogy még a mindent kibíró amerikai szuperkatonák miatt sem csóváljuk a fejünket. Élethalálharc régen volt ennyire szuggesztív egy kommersz akciófilmben.
Amint azonban a tempó alábbhagy, jön az első kellemetlen kérdés, amivel a mozi egészen egyszerűen nem tud mit kezdeni. Az egyik katonát védelmébe vevő kis kommunával az alkotás csak jelzésértékkel hajlandó foglalkozni. Bergnek látszólag teljesen mindegy, hogy a tálibokkal szembeforduló ártatlanokat halomra gyilkolják-e vagy otthonukat elhagyva önkéntes száműzetésbe vonulnak. Az ő motivációikat, vezetőjük karakterét a film elintézi néhány ecsetvonással. Az alkotói hanyagság ezen a ponton annyira szembeszökő, hogy nem hagyhatjuk szó nélkül. Mivel a készítők szinte csak dramaturgiai elemként szerepeltetik a túlélő oldalára álló kis falut, a megmenekülést követő érzelmesnek szánt szekvenciák szinte nevetségesen súlytalanná válnak.
Ekkorra már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az A túlélő nem igazán akar a felszín alatt vájkálni, és épp ezért nem érhet fel A királyság-hoz sem. Ez csupán egy kőkemény akciófilm, mely – lévén megtörtént eseményekről szól – kötelező jelleggel alkalmaz pátoszt és viszi el a hangsúlyokat a csillagsávos lobogó irányába. Ha ezt képes leszel megemészteni, biztosan nem fogod elégedetlen fintorral az arcodon elhagyni a termet.