A The Lateness of the Hour már tavaly júliusban megjelent, sikertelennek éppen nem volt mondható, de csak idén indult be a dalszerző/énekes bulija igazán. A rádiók felkapták a Too Close-t, a karaoke bulikon hirtelen közkedvelt dallá vált, amihez köze van egy reklámkampánynak is, melyet egy viszonylag névtelen cég, a Microsoft rittyentett az Internet Explorer 9 köré még tavasszal. Csoda ezek után, hogy a Google-ben hirtelen az „Internet Explorer 9 commercial song” kifejezés előre ugrott?

Alapvetően első hallásra nem túl izgi a koncepció: gitárokkal megtámogatott elektronika, némi dubstep, és egy pici drum & bass. Köszönjük, majd értesítjük! De amikor hozzátesszük, hogy az a dubstep egy kis soullal van körítve, az a drum & bass pedig tele van élettel és érzelemmel, akkor már más a leányzó fekvése. A The Lateness of the Hour album valami olyat tud, amit más nem: alapvető, és mostanában divatos hozzávalókat használ, de a végeredmény mégis olyan, mint anyu főztje, csak erőssé válik a gyanúnk, mintha a saját jó anyánk suttyomban elvégzett volna egy mesterkurzust valamelyik Michelin-csillagos séf konyhájában.

Ebben a srácban van szufla bőven, a bemutatkozó lemezén úgy dobálózik az egymáshoz látszólag nem illő stíluselemekkel, mintha azok mindig is barátkoztak volna egymással, végre nem szorul össze a gyomrunk a dubstep szótól, és még arra is rájövünk, hogy a soult is lehet frissen játszani. A The Lateness of the Hour 46 perce tele van igazi mélységekkel és magasságokkal, a kezdő és egyben első klipes Up All Night ad egy komolyabb löketet, majd a csodálatos Relax My Beloved elhozza régi barátunkat, a sötétséget, aki éppen ráérős kedvében van, úgyhogy marad a Too Close-ra, és a Tightrope-ra is.

Sajnos az utolsó trackek érzelmességi faktora egy picit erősebb a tolerálhatónál, de amíg egy Love You című ballada is egy leheletnyi 2steppel van megfűszerezve, addig nem reklamáljuk vissza a pénzünket. Nincs mese, be kell vallani, hogy ez a srác nagyon is ott van a topon, dalszerzői és énekesi képességeinek csúcsán áll, úgy tálalja a szenvedős és a szerelmes témákat, ahogy nem sokan a szakmában, a mondatainak és a zenéjének is van súlya, ami nem nyom agyon, inkább magába szippant, annyira, hogy zokszó nélkül nyomjuk meg újra a Play gombot az album záró hangsorai után. Nagy meglepetés ezek után, hogy az albumot még Londonban sem lehetett beszerezni hónapokig?

Clare-t jó lenne látni élőben, de erre semmi esélyünk sincs, emberünk ugyanis nem hajlandó koncertezni, szinte minden fellépési felkérést visszautasít, de imádkozzunk, egyszer talán majd meggondolja magát. Egyelőre be kell érnünk ezzel a közel tökéletes lemezzel.