Az alapötlet olyannyira direkt, hogy nem is kellene feltétlenül működnie: a sztori főhősei ezúttal a jetik, akiknek megvan a maguk eredettörténete. Pontosabban, az a mítosz, amellyel jól elmagyarázzák maguknak, miért is a felhők fölött laknak (mert nincs alatta SEMMI), miért kell reggelente kongatni egy nagy tányért (mert különben nem kelne fel a csiga, azaz a nap), nincs olyan, hogy apróláb, azaz ember. S arról is pontos képük van, hogy mindezt honnan tudják (onnan, hogy szent köveikre rá van mindez karcolva).

És ha rá van karcolva, akkor rá van karcolva, tilos vele vitatkozni – hát meg a vitából csak a baj van, az új veszélyes, zavart okoz, és így tovább. Aztán, ez a zűr meg is érkezik, mert hogy az egyik fiatal jeti találkozik egy lezuhant pilótával, s onnantól bizony a törzsfőnök se tudja meggyőzni Migót, hogy csak képzelődött. Így hát, hiába énekelte a jetisrác (a filmidő szerint) percekkel azelőtt – nem pont ezekkel a szavakkal persze –, hogy tudatlannak lenni jó, innentől bizony alapjaiban kérdőjelezi meg mindazt, amiben népével együtt ő is hitt. Pláne, hogy kiderül: nem ő az egyetlen jeti, aki szerint aprólábak márpedig léteznek…

Karey Kirkpatrick rendezése elsősorban okos akar lenni, az aranyoskodást meghagyja másnak (a látvánnyal persze nem spórol, azt nem teheti meg, hogy is tehetné), úgyhogy szinte csak a tanulsággal foglalkozik, egészen pontosan azzal, hogy rávezesse (kis) nézőit arra, hogy az ismeretlentől való para bezárja előttük a világ legfontosabb ajtaját – az üzenet pedig ízlésesen közvetített, s kicsit sem egyoldalú, hisz az Apróláb emberfőszereplője (Percy, a szenzációra éhes tévés ismeretterjesztő showman) is hatásos tükröt tart a jetik elé – s így mindkét perspektíva elégségesen képviseli magát a filmben.

A film legjobb jelenetei is azok egyébként, amikor váltogatjuk a nézőpontot, például igazán mulatságos hallani, hogy a jetik beszéde az embernek üvöltés, az emberé pedig a jetik felé értelmetlen cincogásnak tetszik. Így kell megtalálniuk a közös nyelvet – a jetiknek le kell győzni a bizalmatlanságukat, Percy-nek pedig felül kell kerekednie szakmai ambícióin ahhoz, hogy felelősséget érezhessen új barátai iránt. És még a dalok se kínosak, sőt, kifejezetten menők: nem feltétlenül az Under Pressure című Queen-David Bowie örökzöld feldolgozására gondolok (bár az is elmegy), hanem sokkal inkább az eredeti számokra, amelyek simán felveszik a versenyt a Disney-musicalek fülbemászó slágereivel.

Mindezzel együtt az Apróláb persze nem lépdel pixari magasságokban, de mivel rendesen és tisztességesen képviseli a gondolatot, amit felvállalt, s technikai szempontból is korrekt, kicsivel többre képes, mint a legtöbb hollywoodi tucatanimáció. S ez tényleg nem is olyan apróság.