Lehetséges, hogy ez az AF eddigi legrosszabb lemeze, jelentsen ez bármit is. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy más, mint az eddigiek. Hol van már az a banda, akik a Neon Bible-lel és a The Suburbs-zel gurították le az összes bábut a pályán? Itt most minden más van. Van diszkó, van funk, néha pedig úgy szólnak, mint a Chvrches. Nem csoda, ha nagyon más ez, hiszen ezúttal producerként Thomas Bangalter szállt be közéjük, aki ugyebár a fél Daft Punk, de olyanok is benéztek hozzájuk a stúdióba, mint a Pulp basszusgitárosa, Steve Mackey, vagy Geoff Barrow a Portisheadből. Az az igazi csoda, hogy az előbb említett zenekarok egyike sem idéződik meg igazán az albumon, de az Arcade Fire sem nagyon, maximum az énekhangok szintjén.

Azért nem gond ez ezúttal, mert az Everything Now-nak mégis van húzása, és íve is, és még akkor is érdemes meghallgatni, ha netalántán az eddig hallott trackeket nem annyira bírtad. Albumformában, egymás után hallgatva elég bizarr tripre visz, ami durván csapong ide-oda, már egyből a lemezt nyitó Everything Now-nál pofon vág egy konkrét ABBA-dallal, nem sokkal később már Sigue Sigue Sputnik-ihlette szintitémákkal nyomja az arcodba az elektronikát a Creature Comfortban, majd jön még dubra reggae is, szóval igen, az egyszeri rajongó foghatja a fejét, hogy mi az isten történik itt, ő nem erre fizetett be, mert ez minden, csak nem a kedvenc zenekara.

De valahol mégis az. Ott van mindegyik dalban az Arcade Fire-feeling, de ezúttal nagyon másképp, nagyon más módon, és nagyon oda kell figyelni rá. Nem az a kocsiban, útközben hallgatható lemez, legalábbis az első-második alkalommal semmiképp, hagyni kell neki időt, hogy bemarja magát, de ha van rá nyitottság, akkor olyan erővel húzhat magához, ahogy album manapság csak nagyon ritkán szokott. Az biztos, hogy már most kijelenthetjük, hogy ez az év egyik legmegosztóbb lemeze, de az egyik legérdekesebb is.