„El kell mondanom neked egy történetet!” – ezzel kezdte a sztoriját pár hete egy kedves barátnőm. „Az Arcade Fire szerintem miattunk jön Magyarországra!” – folytatta, és ez volt az a pillanat, amikor mint Leonardo DiCaprio a Djangóban, már nem csak érdeklődtem, hanem figyeltem is. „Az a helyzet, hogy a pasim egyik barátjának a barátja az Arcade Fire dobosa” – írta, és különösebben nem értem, hogyan alakulnak ki az ilyen barátságok, de hát istenem, biztos egy pultnál sörözgettek valahol a világban, dumálni kezdtek, aztán egyszer csak jött a „mivel foglalkozol”-kérdés, ő meg azt válaszolta, hogy „hát van egy ilyen világhírű zenekarom”, és évszázados barátság alakult ki köztük. Így képzelem. De mindegy is. Most jön a lényeg. „Voltunk egy koncerten Zágrábban, utána pedig bementünk a backstage-be, ittunk a zenekarral, aztán beszélgettünk arról, hogy miért nem jöttek még Magyarországra. Itt a Sziget, itt az Aréna, lenne hol játszani. Ők meg egészen elgondolkodtak rajta. Bakker, lehet, hogy miattunk jöttek el Magyarországra!”. Két perc múlva, amikor már elmúltak a döbbenet pillanatai, az ujjaim újra működni kezdtek, és tudtam újra gépelni, megköszöntem a lehetőséget. Akkor még nem sejtettem, hogy életem egyik legjobb koncertjét köszöntem meg előre.

Az Arcade Fire valahogy elkerülte eddig Magyarországot, körbelőtték a környéket, de ide még nem tették be a lábukat. Ez óriási baj, de az egyáltalán nem baj, ahogy most megtörtént. Egy kicsit olyan lett Budapest, mint London, vagy New York, ahol bármi megtörténhet zenei szempontból, ahol nem nagy cucc, ha egy igazán nagy zenekar frontembere egyszer csak feltűnik DJ-zni valamelyik klubban a koncertje előtt/után, de itt nagyon is az, és hatalmas boldogság, hogy Win Butlernek volt kedve zenéket pakolni egymás után szombaton a Központban. Mert ez igenis nagy dolog. Nagyon nagy.

Már egy hatalmas boldogságfelhő lengte körül a koncertet, de még el sem indult. Talán a Red Hot Chili Peppers legutóbbi eljövetelekor volt csak ilyen. Ettől még persze maga a buli lehetett volna penetránsan rossz is, de nagyon nem lett, annyira nem, hogy már most ki lehetne osztani egy „év koncertje”-díjat, mert amit ezek az emberek műveltek az Arénában, az több volt, mint amire felkészülhettél, akkor is, ha láttad már Arcade Fire-t valahol, és akkor is az egekig emeltek.

Egyrészről kiderült, hogy az új album dalai bombasztikusan működnek élőben. Gigantikus diszkógömb-támogatás is érkezett hozzájuk, ami külön jól működött a kisebb térben. Igen, kisebb térben, mert az Arénát lefelezték, ami nekünk csak jó volt, mert így bárhol is álltunk, közel voltunk a színpadhoz. Mint kiderült, bármelyikhez, mert az Aréna másik felében is akadt egy kisebb színpad, ahol meglepetésszerűen vagy Butler vagy Régine tűnt fel, és hogy-hogy nem, oda is jutott egy diszkógömb. Egyet fizet, kettőt kap akció volt a diszkógömb-webshopban.

Az AF egészen elképesztő formában jött, az sem vette el a kedvüket, hogy ilyen kis számú közönség előtt már isten tudja, mikor játszottak, lehet, hogy külön élvezték is. Valahol hihetetlen is, mennyire élvezték. Azért hihetetlen, mert ilyen energiákkal nem majdnem 20 éve működő zenekarok szoktak játszani, akik már isten tudja, mióta vannak folyamatosan a csúcson, de ez van, és ezt tényleg lehet szeretni.

Azt a bivalyerős setlistet, amit összeraktak a turnéra, szintén csak imádni lehet, mert nem csak a legnagyobb slágerek fértek bele a két órába, hanem például a Black Mirror is, amit eddig csak nálunk játszottak a turnén, pont azért is, mert Butler állítása szerint valami extrát szerettek volna adni nekünk, ha már eddig várattak minket. De az extra nem az az egy dal volt. Tudom, ez valami irdatlan coelho-i magasság, de olyan volt ez a buli, mintha valaki egy szeretet-atombombát robbantott volna az Arénában. Nagyon szarul hangzik, de ez van.

Ritka, amikor azt látod, hogy a közönségből konkrétan mindenki táncol egy koncert elejétől a végéig, de itt megvolt. Ritka, amikor egy koncertnek nem csak hogy jól felépített íve van, de vannak drámai pillanatai, és meglepően őszinték is, mint például amikor Win azt énekli a The Suburbs (Continued)-ban, hogy „you know, i would love to waste it again”, mire látod, ahogy Régine maga elé nézve elmosolyogja magát, mert láthatóan jelent valamit neki ez a sor. Ritka, amikor egy banda ennyi év után is meghalni megy ki a színpadra. Ritka, amikor még mindig látod rajtuk az őszinte, imádni való őrületet.

Ritka, amikor egy koncert ennyire profin ki van találva, de mégsem show-szerű, csak süt belőle a profizmus és a szenvedély, amikor a vetítések minőségétől az ember megemeli a kalapját, olyan kreatív megoldásokkal operálnak, és az is, hogy egy buli után egy nappal is mindenki ugyanazt dúdolja mindenhol. Konkrétan az Everything Now-t.

Ja, és még valami. Hogy mennyire voltunk egy estére New York. Kiderült, hogy a közönségben ott állt Ewan McGregor és Mary Elizabeth Winstead is. Igen. Ők. A buli végén pedig besétáltak a backstage-be. Annak a bulinak a végén, amelyikről az Arcade Fire is zenélgetve sétált ki. Tegnap este óta úgy érzem, mintha egy rózsaszín felhő venne körül, amiből elképesztő mennyiségű energia érkezik minden pillanatban. Nem tudom, meddig tart, de nagyon ajánlom sokáig tartson. Kedves barátnőmnek pedig nem győzöm megköszönni azt a tavalyi beszélgetést. Remélem, a pasija barátja jóban van a Radiohead egyik tagjával is.

Fotók: MTI/Mohai Balázs