Az Assassin’s Creed ugyanis nem annyira jó, mint amilyennek mondták. És egy hajszálon múlt, hogy olyan jó legyen. Baromi jól kiszolgálja a rajongókat, hozza a játék hangulatait, jó sokáig elhiteti, hogy marha jól tudja a dolgát, aztán a végén… na de ne szaladjunk ennyire előre. A mozit az a Justin Kurzel rendezte, aki a remek Macbeth-filmet hozta össze szintén Michael Fassbenderrel és Marion Cotillarddal, de az a film eléggé kompromisszummentes volt, nem feltétlenül a nagyközönségnek készült, ezt a kompromisszum-mentességet pedig nem lehetett volna meghúzni egy ilyen stúdiófilmmel. Így is bőven elég volt, hogy kiderült, a spanyol jeleneteket eredeti nyelven mutatja majd be a mozi, az egyszeri amerikai ettől már besokall, és kitér a hitéből.

Annyira beharangozták, hogy ez lesz az a film, amire évtizedek óta várunk, hogy már kezdett kilógni a lóláb. Túl nagyok voltak már az elvárások, és persze miért ne lettek volna nagyok, ha már a játékokat is imádtuk, és elég sokat adtunk volna azért, ha mondjuk az Assassin’s Creed II történetét viszik vászonra. És nagyjából ez is történt.

Csak éppen nincs Desmond és nincs Róma, egy Callum Lynch nevezetű karakter van és Spanyolország a 15. században, de a lényeg nagyjából ugyanaz. Callumot halálra ítélik, de kivégzése után egy furcsa cégnél találja magát, az Abstergónál, ahol egy gép, az Animus segítségével átélheti régi ősei kalandjait. Callum fontos ember a cégnek, hiszen őse asszaszin volt, akik örök harcot folytatnak a Templomosokkal, mégpedig az Éden Almája nevezetű tárgyért, mely természetfeletti hatalommal bír. Az asszaszinok biztonságban akarják tudni, a Templomosok viszont fel szeretnék használni, hiszen az Alma hatalmat ad. Az Animus által újra átélt élmények pedig Callumnak adnak új képességeket, hiszen átveszi őse tudását, így belőle is hamarosan igazi asszaszin válik.

Az Assassin’s Creed egy darabig tökéletesen kiszolgálja a rajongókat. A hangulata szuper, a története pedig érezhetően a legjobb AC-epizódokat idézi meg, Fassbender jó, mint mindig, az akciójelenetek szépek, a sasok repülnek, a pengék élesek, az Abstergo épülete steril, szóval hol lehet itt a probléma? Ott, hogy a film a végén valami egészen elementárisan nagyot hibázik.

Bár remekül működik az első 70 percben a fan service, végül meggondolatlanná, és kissé nevetségessé válik a történet, és mindarra, ami ott történik (most így spoilerezés nélkül) semmi szükség sincs. Marion Cottilard karakterét addig csűrik-csavarják, amíg teljesen hiteltelenné nem válik, és belengetik, hogy majd a folytatásban (talán) helyre teszik mindazt, amivel az utolsó húsz percben lesokkolják a nézőt.

De sajnos olyan cliffhanger ez, amitől nem különösebben várja az ember a második részt, nem akarja tudni, hogy mi történt, csak fél, hogy ebből a totális zűrzavarból nem lehet már jól kijönni, főleg, ha bukik a film, és nem jön folytatás hozzá. Kár, pedig a film 2/3-a egy rajongó számára eléggé korrekt, tényleg van benne meló, érzéssel van összerakva, és bele lehet feledkezni, rá lehet csodálkozni, hogy igen, végre valaki tényleg megcsinálta, végre megtört az átok, de nem, az átok sajnos nem tört meg, viszont remek részeredményeket már sikerült elérni. Az Assassin’s Creed orbitális hibái ellenére (az Animus látványos megváltoztatása is egy hatalmas tévedés) is a legjobb játékból készült film, de továbbra sincs igazán jó mozi ebben a műfajban.