Végre egy film a Meki titkairól, de nem azokról, amikről mindenki beszél, és nem úgy, ahogy várod. A világ legnagyobb gyorsétteremlánca ugyanis egy hatalmas hazugságon alapul.
Az alapító annak a Ray Krocnak az igaz sztoriját meséli el, aki egyszerű utazó ügynökként azzal szembesült, hogy az ’50-es évek Amerikájában nem lehet könnyen hamburgerhez jutni. Minden olyan nehézkes, lassú, és bonyolult volt, de amikor Raytől egyszer csak nagy mennyiségben rendelt egy étterem turmixgépet, rádöbbent, hogy van megoldás a problémára. A tőle rendelő McDonald-testvérek kifejlesztették ugyanis a tökéletes gyorséttermet, ahol olcsó és finom a hamburger, és senkinek sem kell várakoznia. Ray pedig eldöntötte, hogy ő bizony beszáll valamilyen módon ebbe a bizniszbe. Hatalmas hálózattá akarja bővíteni a még akkor csak egyetlen McDonald’s-t, és kitartással, valamint rengeteg munkával meg is valósítja azt.
Csak hogy Ray Kroc egy büdös nagy rohadék. Egy igazi utolsó suttyó, aki meg akarja valósítani az amerikai álmot úgy, hogy közben mások arcán taposva jut a céljai felé. És hogy mi ezzel a baj? Semmi az égvilágon, hiszen ebből egy baromi jó filmet lehet készíteni. Vagy legalábbis lehetne, ha az a film bevállalná, hogy igazán mélyre száll a főhősével, illetve főantihősével, majd akkora sallert ad a végén, hogy hetekig ne térjünk magunkhoz.
Ezzel szemben Az alapító iszonyú könnyedséggel, már-már túlzásokba esve mondja fel a sztorit, ami néha unalomba fullad, aztán a végén kilyukad egy olyan pontra, ahová igen, szerettél volna megérkezni, de lehet, hogy nem ilyen úton. Kroc ugyanis abszolút kíméletlen emberré válik, de mivel a filmnek nincsenek magasságai és mélységei, folyamatosan a felszínen lebegünk vele, így ez a változás nem vág húsba, csak úgy megtörténik, és különösebben nem vált ki a nézőből semmit.
Maximum annyit, hogy elgondolkodj, mit is jelent az a híres amerikai álom, ami a mozi szinte minden másodpercét átjárja, hogy kitartással és kíméletlenséggel mennyi mindent lehet elérni, és hogy mekkora hazugság is rejlik a McDonald’s franchise mögött. Michael Keaton sem tudja menteni a helyzetet, ami egyébként nem annyira tragikus, hiszen Az alapító nem rossz film, csak túl sok benne az üresjárat, és nem ártott volna, ha sokkal mélyebb karakterek törtetnek a vásznon. Ez így nem több, mint egy gyorséttermi hamburger, gyorsan fogyasztható, a képen jobban néz ki, mint amikor megkapod, de megeszed, korrekt az íze, viszont nem hagy benned mély nyomokat.