Ryan Gosling a Holdra ment megnézni, van-e ott Oscar

Nem biztos, hogy pont ilyen filmre számítottál. De Az első ember olyat művel veled, amit csak a nagyon nagy filmek tudnak.

Történetesen azt, hogy magával visz. Kínál neked is egy helyet minden egyes kilövésnél a kabinban, leültet az asztalhoz minden egyes családi beszélgetésnél és vitánál. Rettentően személyes, és már-már zavaróan közeli. Folyamatosan a szereplői arcába mászik, folyamatosan kézikamerázik, emiatt néha tényleg olyan, mintha családi videókat néznél. Vagy mintha valaki végigkamerázta volna a kilövést. Bentről.

A First Man iszonyú aprólékos, úgy próbál megragadni, hogy az utolsó illesztést is bemutata a kabinban, hogy érezd, ezeket az űrbe szálló eszközöket is csak emberi kezek rakták össze, és mennyire fura, hogy iszonyú amatőrnek tűnnek, de mégis képesek arra, hogy oda menjünk velük, ahová lehetetlennek tűnik. Elidőzik a csavarokon, a gombokon, az arcokon, aztán belenyom a székbe, és az ablakból mutatja a felszállást, rázkódva, semmit sem látva, de pont úgy, ahogy Neil Armstrongék láthatták.

Armstrong élete nem volt éppen játék és mese, egy családi tragédia után hullott az ölébe a lehetőség, hogy csatlakozzon a Gemini-programhoz, amely legfőbb mozgatórugója az oroszok űrprogramjának meghaladása volt. És mi az egyetlen, ami még nem jött össze nekik? A Holdra szállás. Hát akkor gyerünk gyerekek, menjünk a Holdra, az sem baj, ha mindenki beledöglik.

És itt szépen jönnek is elő a kérdések a felelősségről, az őrületről és a munkaszenvedélyről, a határról egészséges kíváncsiság és megszállottság között, de itt jön a nagy csavar: a film egyszerűen hátra lép, nem egyet, nem kettőt, és semmire sem hajlandó válaszolni. A karakterei érzelmeivel is alig foglalkozik, Armstrong vívódása folyamatosan belül zajlik, de Ryan Gosling azért hatalmas színész, mert rettentően finom eszközökkel azért meg tudja jeleníteni a főhős arcán az érzelmeit, néha kifejezetten erősen, a könnyeket is szabadjára engedve, néha csak egy-egy pillantással. Kellett már Goslingnak egy ilyen szerep, az ember néha képes elfeledni, hogy mennyire remek drámai színész is tud lenni, ha hagyják.

A feleségét, Janetet alakító Claire Foy már jóval nagyobb teret kapott az érzelmek szabadjára engedésére, hát el is engedi őket rendesen, valószínűleg kap is érte minimum egy Oscar-jelölést. De a filmről még ezzel együtt is nehéz lenne azt állítani, hogy foglalkozna a szereplői érzéseivel. Egyszerűen olyan, mintha félne attól, hogy értékítéletet mondjon a karaktereiről. Úgy kerüli, mint a száznapos kakaós csigát.

Hogy miért, az jó kérdés, pedig ha valaki, hát Chazelle eddig egyáltalán nem irtózott ettől, talán most, hogy igaz történetet mesél el, nem akarta magára haragítani Amrstrong és Aldrin rajongóit, ki tudja. Ez a sok tekintetben steril hozzáállás viszont nem mindig működik jól. Néha az ember tényleg úgy érzi, hogy kíváncsi az emberek gondolataira, akik erre a hatalmas tettre vállalkoznak, hogy egy kicsi még emberibbnek érezzük őket. Emberiek így is persze, de olyanok, mintha a szomszédaid lennének, akiket néha látsz az udvaron, és néha az ablakon keresztül, hallod őket beszélni, de igazából sosem ismerted őket igazán.

És még ettől eltekintve (vagy pont ezért) is nagyon erős film Az első ember. Mindent a Holdra szállás pillanatának rendel alá, a főfogást olyan csodálatosan, olyan képekkel rakja eléd, hogy ott nem baj, ha könnyezel is picit, szép, na, hatásos is, kis lépés egy embernek, de hatalmas lépés egy apának. Ott, a Földtől távol lesz igazán emberi a film. És ott derül ki, hogy mekkora szíve van. Aztán ott is hagyja a Holdon. És egy picit mi is ott hagyjuk a szívünket. Chazelle pedig teljesen biztosan versenyben van egy Oscarért.

8
  • Meglepően távol tartja magát a szereplői érzelmeitől
  • Viszont extrémen közel húz minket az eseményekhez
  • A Holdra szállás pillanatai varázslatosak

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon