Az idő pocsék, de legyen tánc! - 5 lemez, amit meg kell hallgatnod a héten

Muse, Mörk, The Smashing Pumpkins, Mumford & Sons és Anderson .Paak a hét bármilyen hangulatához.

Muse – Simulation Theory

Valljuk be, a Muse elkezdett picit unalmas lenni. Folyamatosan kongatni a vészharangot, és arról énekelni, hogy itt döglünk meg mind nem feltétlenül a legvidámabb dolog, nem is feltétlenül ösztönöz kreativitásra, Matt Bellamyéknak pedig hallhatóan nem volt kedvük könnyedebbre venni a figurát, legalábbis egészen mostanáig. A Simulation Theory olyan, mint a friss levegő. Nyilván itt is előkerülnek a szokásos apokaliptikus hangulatok, de nem olyan fajsúlyosan, sok az elektronika, egészen Kavinskyig is elmerészkednek (Algorithm), de könnyedebb az egész, és még egy igazi apokalipszis-mentes koncertrobbantó sláger is összejött nekik, a Pressure, és a tipikus Muse-sláger Get Up and Fight, amit jó lesz élőben hallani jövőre. Érezték Bellamyék, hogy most valami nagyon más kell, hát többnyire mást is adnak az új lemezzel, bár azért túlságosan messze nem merészkednek. Nincs is ezzel baj. De azért olyan pofátlan újrahasznosítást, mint amit a Blockadesben művelnek, talán nem lenne szabad megengedni maguknak.

Mörk – The Death of Mörk

A Mörk tipikusan az a zenekar, amelyik ha mondjuk Angliában működne, akkor jó eséllyel sokkal előrébb tartana. Tele van profi zenészekkel, a frontember Zentai Márk pedig egy olyan énekes, amelyből itthon szinte nincs is, iszonyúan jól énekel, van színpadi jelenléte, magyarul rendben vannak, na, mégpedig nem is kicsit. A Mörk a korábbi dalokhoz képest most nem annyira a slágerességre gyúrt, inkább arra, hogy az eddigi hangulatokat még komplexebb, még vastagabb megvalósítással adják át, és ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettek volna nagyon jó dalokat írni. Ott van mondjuk az EP-t nyitó Doubt, ami valahol olyan, mintha Jamie Cullum beszállt volna a Radioheadbe, vagy a rettenetesen profi Life’s a Bitch, aminek hangzását és felépítését tanítani lehetne minden jazz-pop előadónak. És egyetlen századmásodpercig sem lehet érezni, hogy ezek a srácok magyarok, a The Death of Mörk bizony olyan minőségű munka, hogy azt bármelyik külföldi nagykiadó így, ahogy van bevállalhatná. Jövő tavasszal jön a The Resurrection of Mörk. Jöhet nyugodtan.

The Smashing Pumpkins – Shiny and Oh So Bright, Vol. 1 / LP: No Past. No Future. No Sun.

A Smashing Pumpkins majdnem teljesen klasszikus felállásának új lemezétől mi mást várjon az ember, mint régi hangulatokat, ’90-es évekhez méltó riffeket, fejleszakítást, merengést és könnyes egymásra borulást. Ez mind megvan a leírhatatlanul hosszú című új lemezen. Billy Corganék viszont nem elégedtek meg holmi nosztalgiával, pedig megtehették volna, az első klipes dal, a Solara ugyanis olyan tökéletesen hozta vissza a régi gigaslágerek hangulatát, hogy öröm volt hallgatni, a Silvery Sometimes (Ghosts) pedig remekül vitt vissza az utolsó lemezek jobb dalai közé, úgyhogy lehetett sejteni, hogy nem lesz itt baj. És tényleg nincs. A Smashing Pumpkins a legjobb formájában van, nincs izzadtságszaga, és bár egy kicsit lehetne keményebb, marha jól adja meg azt, amire egy régi rajongónak szüksége van. Tény, hogy lehetne több olyan dal rajta, mint a pörgős Marchin’ On, de egy olyan banda képét mutatja, akik nem a pénzért tértek vissza, hanem azért, mert együtt akartak zenélni és alkotni, és ha valami, hát ez nagyon szimpatikus.

Mumford & Sons – Delta

A Szigeten nálunk játszott először a Mumford & Sons az új lemezéről, akkor már lehetett sejteni, hogy egy sok tekintetben még poposabb, de a régebbi dolgaikhoz is visszaforduló album jön, és aki erre tett nagy téteket, az most mehet is felvenni a nyereményét a kasszákhoz. A Delta sok tekintetben visszakanyarodás a banda régebbi dolgaihoz, bendzsó mondjuk nincs, de régi hangulatok igen, csakhogy ezek a régi hangulatok most inkább háttérzeneként funkcionálnak jól. A Deltának ugyanis nincs igazán súlya, ráadásul sokkal jobban működik dalokra bontva, mint lemezként, de vannak elég jó pillanatai, ráadásul az ilyen pocsék időben simán be lehet csak úgy rakni, hadd menjen, és az ember még énekelgetni is tudja később az olyan dalokat, mint a Szigeten bemutatkozott Guiding Light, a 42 vagy az October Skies. Az őszi ronda esős idő filmzenéje a Delta. Egy kicsit túlságosan is visszafogott, a vége felé pedig rettentően feleslegesen popos, mintha Coldplayre aludták volna magukat, de sajnos nem a régire.

Anderson .Paak – Oxnard

Anderson .Paak legutóbb a Malibuval mutatta meg, hogy belőle még bizony egyszer valami egészen nagy válhat, annyira izgalmasan tolja a funk-soul-hiphop-szekeret, ahogy jelenleg senki, és az Arénában Bruno Mars előtt mutatott produkciója is csak erősítette az emberben azt az érzést, hogy ez a srác egyszer még főműsoridőben játszik ennyi ember előtt. Az új lemez, az Oxnard sem győzi meg az embert másról. Elképesztő menet ez az elejétől a végéig, brutálisan játékos, kiszámíthatatlan, vad és bátor. Embertelen, micsoda ívet ír le az Oxnard a kezdő, old school funkos The Chase-től a soulos-hiphopos, Q-Tippel közös Cheersig, egy pillanatra sem tudsz nem odafigyelni rá, megragadja a figyelmed, és magán tartja, méghozzá könnyedén, de kíméletlenül. Be is szállt Anderson bulijába boldog-boldogtalan, Dr. Dre, Snoop Dogg, Pusha T, J. Cole és Kendrick Lamar is, akivel a lemez egyértelmű slágerét, a Tintset prezentálja ez a fazon, akinél izgalmasabb előadó nem nagyon létezik a szcénájában. Jöhetne megint. Sziget?

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon