Kihúztam a nevadai Burning Mant a bakancslistámról. Köszi, csesszétek meg!

A világ egyik legvonzóbb fesztiválján egymásnak estek a vajnatimik és a puzsérrobik. Végül senki nem győzött, de az eszmét sikeresen legyilkolták.

Az egész sztori ott kezdődik, hogy egy kaliforniai szobrász, bizonyos Mary Grauberger a nyolcvanas évek elején kitalálta, hogy a nyári napfordulón, azaz minden év június 21-én eléget egy fából készült szobrot a San Fransisco-i Baker Beachen. Tök jó hangulatú bulik voltak ezek, ezért amikor Mary úgy döntött, hogy 1986-ban már nem rendezi meg a heppeninget, az egyik barátnője faszija, Larry Harvey elhatározta, hogy akkor majd ő.

A megszokott helyen, a megszokott időben Jerry James nevű haverjával ácsolt is egy majdnem három méteres emberalakot, meg egy kisebb, szintén fából készült kutyát, majd sötétedés után felgyújtották az egészet. Onnan látszik, hogy Larry és Jerry baráti társasága némileg masszívabb volt, mint az eredeti ötletgazdáé, hogy egy évvel később az eseményen már egy kisebb tömeg gyűlt össze és így nőtt a szobor mérete is évről-évre. 1988-ban már szórólapokon hirdették az eseményt, ami 1990-re már annyira kinőtte magát, hogy ki kellett költöztetni a nevadai Black Rock sivatagba. Az évek során a kezdeti egy éjszakás szeánszból három napos, majd nyolc napos fesztivál lett, és ma már nem nyolcvanan, hanem hetvenezren vesznek rajta részt.

A Burning Man nem csak azért különleges, mert egy mindentől távol eső kiszáradt tómederben építi fel több tízezer ember, és nem is csak azért, mert a végén minden évben elégetnek egy toronyház méretű installációt. Az egészet körüllengő eszmeiség az, ami miatt már évek óta odahúzott a szívem. A Burning Man a fogyasztói társadalom ellenpólusa, ahol tilos a pénz használata, és ahol kizárólag cserekereskedelemmel szerezheted be, amire szükséged van.

A barterben nincsenek megkötések; ez az a hely, ahol egy eljátszott szerelmes pillantásért kaphatsz egy flakon vizet vagy egy babkonzervet, ami, valljuk be, valami elképesztő hippitempó, de épp ezért minden naivitásával és idétlenségével együtt ellenállhatatlanul utópisztikus. A burnerek - ahogy a fesztiválozók nevezik magukat - arra használják ezt a nyolc napot, hogy hátrahagyjanak mindent, ami tébolyítóan hétköznapi, és hogy visszakapjanak valamit abból, amit akkor vesztettek el, amikor felelős felnőttként beálltak a sorba.

Persze, a Sziget sem piskóta, de a fesztiválköztársaság szóról nekem mindig a Burning Man ugrott be, ahol a résztvevők elképesztő infrastruktúrát építenek fel a semmiből, és ahol tényleg nem zavarja az égvilágon semmi az önkifejezést. Van, aki csak azért megy ki, hogy összehegesszen valami hatalmasat egy rakás rozsdás fémlemezből, amit aztán a fesztivál végeztével szétszed, és visszamegy hamburgerhúst sütni egy mekibe. A Burning Manen ugyanolyan VIP a multimilliomos apuka elkényeztetett kislánya és a mekis Segíthetek Géza, hiszen fizetőképes szerelmes pillantásból mindenkinek ugyanannyi jutott. Pont ez a lényeg; senki nem akarja megmondani, ki légy, így nem is kell annak lenned, aki nem te vagy. Imádtam ezt a gondolatot.

Aztán az utóbbi években a túl jó PR megbosszulta magát. Menő dolog lett megjelenni a Burning Manen, aminek egyenes következményeként a vajnatimik elkezdtek beszivárogni a fesztiválra. Ezt pedig tessék szó szerint érteni, hiszen a súlyos aránytévesztéseiről híres Vajna Tímea konkrétan el is ment az ideire, amit onnan tudunk, hogy az ott készült medmexes képeket megosztotta rajongóival (ne engem tessék anyázni, ő használja ezt a szót!) az Instagramon. Alapból ez még nem lenne OLYAN nagy baj. Persze az ember kicsit húzza a száját, amikor azt látja, hogy az esemény eszmeiségével totálisan inkompatibilis arcok játsszák a divathippit a sivatagban, de csak emiatt még nem nyitnám ki a verbális pofonládát.

Nyilván elkerülhetetlen volt a nagyon fontos emberek megjelenése, akik Las Vegas helyett inkább a Black Rock sivatag közepén szívnák fel a kokaincsíkot, mert az mennyire kúl. Abban sincs semmi meglepő, hogy ezeknek az arcoknak halványlila fingjuk sincs arról, miről is szól ez az egész, hiszen nem közös valóságot élnek a burnerekkel. A dolog akkor kezdett kínossá válni, amikor Paul Oakenfold egy orosz milliárdossal együtt három éve felépítette a White Ocean nevű helyszínt, ahol zártkörű (!), fehér dress code-os technopartykon pöröghet az erre érdemesnek találtatott közönség. Ez már helyből kiérdemel egy konszolidált "miafasz?!"-t. Oakenfold nyilván eltévedt, amikor a világ egyik legemberközelibb fesztiváljára fosott egy Ibizára kívánkozó VIP-bulit, de az a helyzet, hogy még ezt is simán le lehetett volna nyelni.

Mártinak az a kiteljesedés, hogy megtalálja élete párját. Tominak az, hogy nyolc nap alatt épít egy húsz méteres szobrot, amit aztán hamuvá éget. Jucinak az, hogy barackfának öltözik és hagyja magát megdugni mindenkinek, aki meg tudja mondani a legnagyobb ismert prímszámot. És persze itt van Timi is, akinek pedig az jelenti az önmegvalósítást, hogy ugyanazt a víájpít játssza, amit az év másik 357 napján. Az a szép, hogy ezek négyen baromi kényelmesen elfértek volna a mára már városnyi méretű Burning Man területén. Naná, nem repes senki, hogy ott vannak, de jut nekik is hely.

Ezt persze nem gondolta így mindenki, kiváltképp a puzsérrobiknak habzott a szája, hiszen nekik meg az a kiteljesedés, ha dühösek, ha lázadnak, még akkor is, amikor ez nem lenne muszáj. Ez vezetett végül a vajnatimik és a puzsérrobik összecsapásához az idei Burning Manen, amikor egy maroknyi osztályharcos megtámadta a White Ocean zártkörű buliját, tiltakozásul beragasztózták az ajtókat, elvágták a vezetékeket és vízzel árasztották el a helyszínt.

Nekem is jár a tockos, hiszen naiv voltam, mint egy Vajnáné-rajongó. Ahogy nincs eszményi fesztivál, úgy nincs sem instant megváltás, sem programozott visszatérés az ártatlan gyermekkorba. Ez a balhé egy polgárháborúhoz képest vihar a biliben, de ahhoz pont elég, hogy megállapítsam; a Burning Man eszméje számomra halott. Megölte az emberi természet.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon