A Queens of the Stone Age hálátlan időpontban, de csúcsformában nyomta le eddigi talán legjobb buliját Budapesten. A sokak szerint nem túl izmos VOLT-koncert, majd a mindent jóvátevő Sziget-buli után életükben először toltak le headline-erként egy közel kétórás mókát a Parkban, ilyen még nem volt, ahogy azt mondani szokták, de sanszos, hogy lesz még, legalábbis ahogy Josh Homme-ék kinéztek, valószínűleg ezt a bulit most jó mélyen zsebre teszik maguknak.

Ritka az, amikor egy zenekaron tényleg látod, hogy mennyire élvezi a közönségét. Mondani persze mondják, hogy „ti vagytok a legjobbak”, de hagyjuk már, minden állomáson megkapja ezt a kedves egybegyűlt tömeg, ezek a csávók viszont nem kamuznak. Pont ettől annyira jó a Queens of the Stone Age. Egy pillanatra sem tűnik kamunak. Ha Josh Homme azt mondja, hogy esküszik, ilyen mennyiségű táncoló embert nem lát Nyugat-Európában soha, akkor azt illik neki elhinni. Hát itt volt tánc.

De hát mi más lett volna, amikor egy eszeveszettül feszesen játszó, brutálisan jó dalokkal rendelkező banda csak jól akarja magát érezni a színpadon, és azt szeretnék, hogy ettől nekünk is legyen már jó. Homme-nak mondjuk nem csak azért volt jó, mert fűtötte a közönség iránti szeretet, valljuk be, eléggé takony készen volt, ami nem nagy cucc, előfordul nála, még poénkodott is azzal, hogy rendkívül be van gombázva, amin csak félig lehet röhögni, mert nem lehet benne biztos az ember, hogy nem gondolta komolyan.

Ez rock’n’roll, simán belefér, hogy a főhős ne legyen jólfésült, ne is legyen, amíg nem veszélyezteti a produkciót azzal, hogy totálisan rottyra vágja magát. Josh Homme-nak egy kis (sok) pia (gomba, bármi) nem okoz gondot, tökéletesen gitározik, tökéletesen énekel és tökéletesen kezeli a közönségét is. Embertelenül jó formában van, akkor is, ha néha aggódsz azért, hogy mennyire lehet éppen készen, de meg kell bízni benne, és hagyni, hogy vigyen magával.

A Queens of the Stone Age-et nem érte el az üzletiesedés, nem show-kat akarnak tartani, hanem koncerteket, nem baj, ha van mögöttük látvány, de ez a zenéről szól, nem a vizuálról. A turnéállomásokon rendre új setlisteket nyomnak le, nem lehet kiszámítani őket, és ez valami eszméletlenül üdítő, amikor már mindenki előre legyártott setlistekkel turnézza végig a világot, amitől akkor sem térnek el, ha fegyvert fognak a fejükhöz.

A QOTSA bátran variál még menet közben is, a ráadásban például mindenhol két dalt nyomnak le, amiből az utolsó mindig az A Song for the Dead, itt azonban másképp alakult, mert kissé tanácstalanok voltak, hogy mit is játszhatnának még a visszataps után. Homme-nak is volt egy jó ötlete, meg a közönségnek is, akiket bevontak a választásba, de választani csak nem tudtak a kettő között, így lett inkább mindkét dal. Hát mi ez, ha nem a tökéletes rajongó-kiszolgálás?

Homme egyébként még a koncert elején berágott két srácra, akik egy  "rúgj fejbe"-transzparenssel érkeztek, maradjunk annyiban, hogy nem volt túl jó ötlet, de a nagy harag nem tartott túl sokáig, mert Josh nagyjából a koncert felétől olyan öribari hangulatba került, hogy azt hittük, ide is költözik menten.

Nem lenne mondjuk nagy baj, ha többet jönnének, mert amíg ilyen iszonyúan dögösen játszanak, kb. minden évben hülyére ugrálnánk magunkat olyan dalokra, mint a My God Is The Sun, a Sick, Sick, Sick, a Smooth Sailing vagy az In My Head. Az új album dalai is sokkal dögösebben szólnak élőben, közben jól áll nekik a pofozható, rángatható neoncsöves vizuál is, ami egyszerű, de a főhős és a többiek is látványossá teszik azzal, hogy úgy rángatják össze-vissza, mintha külön fizetnének nekik azért, ha valamelyikük egyszer az egyiküket a nullával tenné egyenlővé.

Szóval ez van, a Queens of the Stone Age még mindig az egyik legszerethetőbb és egyben legjobban is játszó rockbanda, akik szerint nálunk van a legjobb közönség a világon, Nyugat-Európa meg elmehet a francba. Nagyon nagy csoda lenne, ha nem térnének vissza Josh Homme-ék egy-két éven belül, várjuk őket szeretettel egy jóvágású gombapörkölttel.