Az van ugyanis, hogy a Brigsby Bear alaptörténete egy mélydrámát adna ki, mégis vígjáték lesz belőle. James a húszas éveiben járó srác, rettenetesen fura figura, egyetlen gyereksorozat határozza meg az életét, a Brigsby mackó, amiben egy űrutazó maci kalandozik, és tanítja közben a nézőket többek között matematikára és fizikára, meg az élet mindenféle fontosabb dolgaira. James apjával és anyjával egy furcsa posztapokaliptikus világban élnek a föld alatt, és bár apja (Mark Hamill) ki tud menni gázálarcban a felszínre, a fiúnak nem engedik, hogy elhagyja a bunkert. Hamarosan kiderül, hogy nem véletlenül. Nincs itt semmi világvége, „mindössze” egy emberrablás történt, a bébi Jamest ugyanis feltételezett szülei anno elrabolták, majd felnevelték a világtól elzártan, és miután ez kiderül, a srácnak a nyakába szakad a való világ.

A való világ azonban elég fura hely első ránézésre. Barátkoznia kell, csajoznia, és Brigsby nélkül élnie, aki csak a föld alatti életében létezett. De mit tehet egy ősrajongó, ha rájön, hogy nincs több rész, amit megnézhetne? Forgat egyet magának. James nekifog, hogy befejezze a mackó történetét, és közben megpróbáljon beilleszkedni az új életébe igazi szülei és sosem látott testvére mellett. Igen, így elmondva az ember inkább azt érzi, hogy ebből egy büdös röhögés nem kerekedhet ki, de bármennyire is furcsa, ez egy The Lonely Island-film, a producerei pedig a 21 Jump Streetért és A Lego kalandért felelős Phil Lord és Christopher Miller voltak.

Az a szép ebben a filmben, hogy minden készítője hátra tudott lépni legalább kettőt a történet tökéletes elmesélése kedvéért. Nincs benne sem a The Lonely Island, sem Lord és Miller kirobbanó és sokszor kellemesen alpári humora, egy-két poéntól eltekintve visszafogott, ötletes, kiszámíthatatlan gegekkel operál a Brigsby Bear, ami tulajdonképpen egy hatalmas szerelmes levél a filmezéshez, és a filmekhez való viszonyunkhoz.

Mert tulajdonképpen mi történik itt? Egy srác igyekszik oltárt állítani gyerekkora imádatának, és ez szépen lassan lelkessé teszi a környezetét is. Egy gyerekkorról szól, ami nem ért véget felnőtt fejjel sem. Arról, hogy az alkotás legtöbbször a gyermeki énünkből indul, és ha szerencsénk van, befogadókra talál, vagy ha úgy tetszik arról, hogy a gyerekkornak nem feltétlenül kell minden tekintetben véget érnie.

Ehhez pedig sikerült elképesztően jó színészeket szerződtetni. A főszerepet játszó és a forgatókönyvet is író Kyle Mooney például telitalálat (már az, hogy magára osztotta a szerepet), de itt van Mark Hamill is, akit nagyon jó végre komolyabb szerepben látni, még akkor is, ha alig tűnik fel a másfél óra alatt. Az ő karaktere nagyjából mindaz, amit szerettél volna már látni tőle, és nem, itt most nem a fénykarddal hadonászásról beszélünk, hanem mindenről, ami azon kívül van. Hamill végre bizonyíthatja, hogy baromi jó színész, és nagyon jó szinkronhang is, de hát ez utóbbit eddig is tudtuk róla. Jó lenne őt több filmben látni a Star Wars-epizódokon kívül is.

De ezzel a filmmel tulajdonképpen minden színész nyert. Greg Kinnear, aki Vogel nyomozó szerepében sokszor könnyedén lopja el a show-t, Ryan Simpkins, akinek kellett egy normális film az eléggé semmilyen A szerencse háza után, de még Matt Walsh is, akit a Veep Mike-jaként szeretünk, de ennyire imádni való még sosem volt. Olyan film ez, ami totálisan nyakatekert hangulataival előhozza belőled a gyereket, és hatalmas szívvel tessékel ki a moziból vagy itthon a fotelből. Mint egy orbitális szeretetbomba, ami a végére hatalmasat robban, és azonnal át akarod élni újra. A Brigsby mackót a CineFesten láttuk először, és bár nem tettünk volna nagy téteket rá, hogy kijön itthon DVD-n, mégis kijött, és ontja magából a szeretetet.