Bruno Mars a legjobb James Brown-Prince-Michael Jackson-Lionel Richie-imitátor, de azért a helyzet ennél bonyolultabb. Maradjunk annyiban, hogy a jelenkor legkeményebben dolgozó kisembere, aki nagy show-val jár.
Gyerekkoromban mindig egy Nintendóra vágytam. Egy igazira. Tudtam, hogy egy szemernyi esélyem sincs rá, de attól még nagyon akartam. Aztán bejöttek a piaci, másolt Nintendók, amin ott volt a Mario, a Duck Hunt, volt hozzá fegyver is, és miután ezt már meg tudták fizetni a szüleim, végre kaptam egyet, és borzasztóan örültem neki. Nem kellett már az igazi, hiszen ez pont olyan volt, mintha, és maximálisan elégedett voltam azzal, amim volt.
Bruno Mars picit olyan, mint a popszakma piaci Nintendója. Mindent tud, amit az igazi, de valahol mégis tudod, hogy van egy eredetije. Elvitathatatlan, hogy ez a faszi zsebre tesz bárkit pillanatok alatt, hogy iszonyú nagy slágereket ír, de ő hajszálpontosan olyan akar lenni, mint James Brown és Prince, viszont néha megcsillan a srác saját hangja is, és van okunk reménykedni abban, hogy egyszer majd túlnő ezen az egészen. Félreértés ne essék, azt gondolom, hogy Bruno Mars egy istenverte zseni, remek hangszeres zenész, remek dalszerző, kivételesen jó előadó, és hihetetlen showman. Ez a kisember pedig nagy show-val jár.
Bruno olyan egyébként élőben, mintha egy személyben szeretné letolni a híressé vált James Brown + Michael Jackson + Prince bulit, csak a Prince-t teljesen rottyra vágó tonnányi kokaint nem adja hozzá a képlethez, mintha mindhárom előadó élete csúcsán teljesítene, és egyetlen személybe zárták volna őket, sőt, mintha ebbe a testbe még befért volna Lionel Richie is. Ezek nem rossz ajánlólevelek. Ilyen legendákat idézgetni 100%-os profizmussal egyszerűen képtelenség, Bruno Mars mégis olyan lazasággal csinálja, hogy attól azonnal nedvesednek a bugyik, és egy telt házas arénányi embertömeg azonnal pattan fel az ülőhelyekről is, ha táncosabb dal jön.
Azokból pedig van bőven. Az erősen retróra vett műsor tulajdonképpen arra van felfűzve, hogy nyilván szeretted az MTV-t a fénykorában, és ez a legjobb dolog, ami történhet. Mert szeretted az MTV-t fénykorában, mindenki szerette. Emlékszem, ahogyan először megláttam a tévénken az ikonikus logót, majd megszólalt Jazzy Jeff and the Fresh Prince Summertime-ja, és meg voltam véve kilóra. Ahogy a betűtípusok és az animációk a ’90-es évek legmélyebb bugyraiból jöttek, és sosem hittem, hogy egyszer még eljutok egy olyan gigashow-ra, ahol olyasmiket láthatok és hallhatok, mint a tévében.
Ez a show már az intrójával helyre rakta, hogy itt bizony múltidézés lesz, de izomból, ahogy a ’90-es évek csúcsra pörgetett MTV-jének stílusában, a lefüggönyözött színpad két oldalára pakolt kivetítőkön kérdezi meg Bruno Mars, hogy akkor readyk vagyunk-e, hogy nagyon szexik legyünk, és ez a retróbuli sokkal több, mint bármilyen retróbuli a földön, mert egy pillanata sem veszi hülyére a nézőt, és nem tisztán a nosztalgiára épít.
Bruno Mars olyat tud, amit más nem. Vegytiszta retrót nyom, hogy aztán bizonyos pontokon megálljt parancsoljon, és visszarántson a jelenkorba, és végig úgy teszi ezt, ahogy azt csak nagyon kevesen tudják. A látvány egészen fantasztikus, a pirotechnika erős, de nincs túltolva (bár azért figyeltem a dobos mögött felnyúló lángcsóvákat, és a srác olyan fejeket vágott, mint akit most támadott meg a Rammstein egy disznópörkölővel hátulról), de azért néha kissé túlzásokba is esik, mint valami luxuskisgrófó, a Versace on the Floor alatt például Mars felemelkedik egy kivetítő tetejére, amelyen egy arany Versace-logó virít, és akkor azért nem tudsz nem arra gondolni, hogy a termékelhelyezést maximum még néhány puskából kilőtt Versace-termékkel lehetne csak fokozni, miután a szerencsések arról nyilatkoznak az óriás kivetítőn, hogy imádják a Versace-kínálatot.
De hagyjuk ezt. Valahol még ez is belefér. Főleg azért, mert rettenetesen szimpatikus az egész. Bruno ugyanis nem tolja magát totálisan az előtérbe, szimbiózisban mozog a zenekarával, akik annak ellenére, hogy profin játszanak a hangszereiken, profin énekelnek és táncolnak is, koreográfiára, úgy, hogy közben zenélnek. Teljes a James Brown-feeling, de kicsit olyan ez, mintha egy ’80-as évekbeli fiúbandát néznél, ahol a feka srácok és a frontember haverjuk egyszerűen csak baromi jól akarják érezni magukat, és még úgy is spontánnak tűnik az egész, hogy minden egyes másodperce be van gyakorolva, hogy egy pillanatra sem spontán, csak laza, de olyan laza, mint a Riga lánc.
Ezzel a lazasággal és egy ilyen énekhanggal pedig bármit el lehet adni, de történetesen Bruno Marsnak még világverő slágerei is vannak hozzá. Az, hogy legtöbbször tényleg kicsit másolatnak érzed? Másolat és másolat között is van különbség, Bruno hála istennek úgy idézi meg a legnagyobb kedvenceit, hogy abban van bőven alázat is, na meg profizmus, és tényleg ott van benne még az is, hogy egyszer már nem a kis James Brown akar majd lenni, hanem valami más, valami több. Ki tudja, az mindenesetre bíztató, hogy az egyik gitárszólójába teljesen váratlanul beépítette a The Cure Lovesongjának szintitémáját, és hogy a rettenetesen könnyedén előtolt lazaság, és a bugyinedvesítő slágerek mellett a lassú dalaiban tényleg hirtelen őszintén érzékennyé, és ettől emberközelibbé is képes válni.
Szóval mondhatjuk, hogy a srác zsebre teszi a teljes popszakmát. Mindent tud, amit a showbizniszhez kell. Lesz ő még ennél nagyobb is (és a koncertet nyitó, zseniális Anderson.Paak is, sokkal, sokkal nagyobb), de ha mégsem, már akkor is mindenki nyert. A szüleim nemrég szóltak, hogy megtalálták a padláson a piaci Nintendómat. Szóltam nekik, hogy hozzák el, szívesen játszanék vele. Még úgy is, hogy azóta vettem egy eredetit. Megférnek egymás mellett.