A CSI: Cyber minden olyan bűncselekménnyel foglalkozik majd, ahol az elektronikai eszközök által sikerül majd elkövetni a bűnt, lesz itt még meghekkelt, gyilkos kenyérpirító, gonosz nyomtató, ördögi centrálzár, de ilyenkor mindig az a nagy kérdés, hogy sikerül-e elkerülni a gagyit. A hackerek ugyanis általában nem túl látványosan űzik ezt a csodálatos sportot, a tévének és a mozinak meg ugye látvány kell, úgyhogy ilyenkor jönnek a CGI-csodák, a teljesen felesleges animációk, na meg a túl gyorsan, túl érthetetlenül levont következtetések, a jaj, eddig is volt egy applikációm, amivel csodákat tudtam művelni, használom most is, csak ne gondolkodj el rajta, mekkora baromság az egész-epizódok.

Az átlag CSI-nézőnek nincs túl nagy igénye arra, hogy egy elektro-bűntényekkel foglalkozó sorozat tökéletesen akkurátusan írja le, mit miért tesznek a szereplői, ezzel a CSI: Cyber készítői pontosan tisztában vannak, így nagy üzemben folyik a hanyagság, tonnaszám érkezik a hihetetlen történés. Igazából a készítők mindennel tökéletesen tisztában vannak, csak éppen kockáztatni nem mernek, és ezért igazán furcsa vállalkozás ez a sorozat.

Eleve az új FBI-csapat is olyan, mintha a közhelyszótárból szedték volna össze: az erős motivációval bíró vezető (Patricia Arquette), a jó pasi nyomozó (James Van der Beek), az egykori bűnöző hacker (Shad Moss), a zizis asszisztens csaj (Hayley Kiyoko) és egy túlsúlyos, szemüveges, első ránézésre is IT-s IT-s, Charley Koontz kezd el nyomozni egy szabadon választott The Who-dal, az I Can See for Miles után minden egyes héten.

És ez még mindig nem lenne igazából baj. A bajok ott kezdődnek, ahogy ez a nyomozás zajlik, illetve annak audiovizuális megvalósítása is finoman szólva hagy némi kívánnivalót maga után. Mert érted, szájber. Hát milyen legyen az a szájber? Töredezzen szét a kép veszettül az átvezetőkben, mint amikor a webkamerán keresztül megtörik a kép a netkapcsolat vesztésekor, meg hát szájber, érted, a szájber az dubstep, még ha annak egészen lakosságira cukrosított változata is. Mi lenne, ha nem értené a középkorú, családos, CSI-rajongó anyuka, hogy miről van itt szó?

Hogy mennyire őket célozták meg a pilottal, azt nagyjából már kilométerekre is látni lehet, gyerekrablás van itt kérem szépen, méghozzá szájber, annyira, hogy a gyerekfigyelő kamerát használták segítségként, a picúrt ráadásul több picúr is követte az elrablódásban, hát jönnek a szájbergyerekek, hogy rendet tegyenek. James Van der Beek az esetek 50%-ában csak lassítva tud létezni a kamerák előtt, mert mi lenne, ha ne adj’ isten nem jönne rá a néző igazán, hogy mennyire jó pasi ő, és hát a lassítás is annyira szájber, hogy az már a szájberség csimborasszója!

Patricia Arquette, a friss Oscar-díjas színésznő nem teljesít jól, olyan bölcsnek és megfontoltnak kell lennie, hogy az valamiért egyszerűen nem áll jól neki, brutálisan érezni, hogy előre megírt szöveget mond fel, hogy egyetlen mozdulata sem az ő döntése. Mintha feszengene, de ez még persze változhat a későbbiekben, már ha lesznek későbbiek.

Hogy természetesen személyes ellentétek is legyenek, mert hát miért is ne lennének, az IT-s és a rosszfiúból jófiúvá kényszerített csapattag azonnal riszaviadalt rendeznek, hogy érezzük, ők ellenfelek lesznek, de kell egy kis szexuális feszültség is, mert különben a patikamérleg nem mutatna jó eredményt, szóval már előre belógatnak egy későbbi hancúrt a volt rosszfiú Brody és a nagyon szájber asszisztens Raven között. És az egész annyira, de annyira unalmas, hogy arra szavak nincsenek.

Mintha meg akarták volna mutatni, hogy mit jelent 50 év felett a cyber szó. És pont olyan az egész a töredezett átvezetőkkel, a dubsteppel, a nyomozáshoz használt eszközökkel, valamint a pilotban mutatott kamuhackeléssel, mintha a saját faterod írta volna meg az epizódot, aki látta már a világ összes nyomozós sorozatát. A rossz kód piros, a jó kód zöld, mindent meg lehet oldani egyszerűen, a vezető pedig mindig bölcs, és persze mindenható is. Hát persze.

Az a baj az egésszel, hogy el kellene felejteni ezt az egész tévés-mozis hekkelősdit. Egyszerűen nem lehet lakossági módon megjeleníteni. Nem jó a sok animáció, a nagyon high-tech, teljesen kamu megoldás, a biztonsági játék, az átvezető szájberanimációk, és nem, ezt nem a CSI kreátorainak, az 50-60 év közötti Ann Donahue-nak, Carol Mendelsohn-nak és Anthony E. Zuickernek kellett volna megalkotnia, hanem frissebb arcoknak, akik nem annyit tudnak a számítógépekről, hogy internet segítségével még kenyérpirítóval is lehet bűntényeket elkövetni. Mert így kellemetlen lesz az egész, fáradt, közhelyes és gagyi, legalább annyira, mint a pilot zárójelenete, ahol Patricia Arquette a Lincoln-emlékmű lépcsőjén ülve, az éjszakai távolba révedve keresi fejben a gyilkost, akit ő már oly’ régóta üldöz. Hát üldözze azzal, akinek ennyi elég, mi ebben a blődliben nem veszünk részt.