Legutóbb Louis C.K. mutatta meg a Kongresszusi Központban, hogy a stand up nem feltétlenül az, amit a Showder Klubból ismersz. Persze a magyar stand uposok között is akadnak erősebb versenyzők, de olyan minőségben, ahogy Louis vagy a tegnap szintén telt ház előtt parádézó Eddie Izzard, egy sincs. Ők valami egészen elképesztő dimenzió szülöttei. Izzard, a tiszteletbeli Monty Python-tag olyan régi motoros például, aki olyan intelligensen kitekert humorral dolgozik, amire nincs magyarázat a földi létben. Már a nyolcvanas évektől aktív, de a ’90-es években indult be nagyon a szekere, és hát a ’90-es évek nem most voltak, azóta a csúcson lenni masszív művészet. Ez a pali pedig egy masszív művész.

A Monty Python-párhuzam, és tiszteletbeli tagsága sem véletlen, ő tényleg olyan, mint egy elveszett Python, a humora, a világlátása tökéletesen kompatibilis velük, és ez bazi nagy szó. Eddie Izzard számtalan marha sikeres műsort rakott már össze, legutóbbival, a Force Majeure-rel pedig rekordot döntött, végigturnézta vele az egész világot, és annak ellenére sem lehet látni rajta, hogy unja, hogy 2013-ban lépett fel vele először. 2013-ban. Csaknem négy éve.

Négy év alatt azért volt egy hosszabb kihagyás, de akkor is, erre a műsorra már bőven rá lehetett volna unni, Izzard és a közönség is ráunhatott volna, amire volt esélye, hiszen megjelent már 2013-ban DVD-n is, be lehetett biflázni a poénokat otthon, de élőben ez az egész valami elementáris erővel hat a nézőre. Eddie elképesztően jó előadó, rettenetesen laza, könnyedén viszi végig kétórás mondanivalóját felszabadultan, a fásultság legkisebb jele nélkül, ami úgy van felépítve, ahogy az csak a mesében létezik. Jó szokása szerint az ilyen-olyan elejtett részleteket bizonyos pontokon visszahozza, majd a végén egy epikus lezárásban összeereszti őket, aztán lehet hazamenni, és gondolkodni azon, hogy micsoda fura állat is az ember.

Persze azért ő sem tévedhetetlen, néha egy-egy geget indokolatlanul hosszúra húzott, de annyira azért profi előadó már ő, hogy azonnal vissza tudja rántani a nézőt a sajátos kis világába, ahol bőven lehet röhögni azon, hogy az ember képes volt embert áldozni az isteneknek, képesek vagyunk kínunkban röhögni a nácikon, Trumpon, és még a már százmilliószor szanaszét savazott Gyűrűk Urán is, rácsodálkozni a történelem kegyetlenségére úgy, hogy közben nem tudsz nem hangosan vinnyogni veszettül. Eddie Izzardban pont az a legjobb, hogy baromira művelt, és a műveltségét iszonyúan precízen kidolgozott gegekben löki ki eléd, úgy, hogy az egyszeri munkásember és a történelemtudós is pont ugyanúgy röhögjön rajta. Mondjuk ki: zseni.

Lehet, hogy a Force Majeure nem a legjobb estje, de ugyanolyan hihetetlen munkával összerakott nagy mutatvány, mint a legnagyobb sikerei. Eljött, előadta, a végletekig profin csinálta, pont olyan módon, amiért nagyon rajongunk érte. Utalgatott a régi klasszikusokra, néha meglepően őszintén beszélt a múltjáról, aztán megint belemerült a szürrealitás csodálatosan elmebeteg mocsarába, miközben végig ízléses és stílusos maradt. Két órára sokkal jobb hellyé változtatta az országot, és mindezt egy baromi jó közönség előtt tette. Nem tudni, a szervezők kit hoznak legközelebb, de nagyon fel van adva a lecke, de ha nem tudják, kit kellene leszerződtetni, kérdezzék meg Tonyt, a csirkét, és közben pipázzanak. Nem érted? Kár. Ifwalla.