Blake Lively és Anna Kendrick megmutatják, milyen az a szexi kommersz

Paul Feig a Szellemirtók bukása után Darcey Bell regényét vette kezelésbe, s készített belőle egy francia dalokkal kísért, dögös, sokszor szellemes, csak néha erőltetett krimivígjátékot. S még az sem árt neki olyan nagyon, hogy le sem tagadhatja a Holtodiglan hatását. Egy kis szívesség. Kritika.

Halálos barátság, Végzetes anyukák… Ha ez egy Zs-thriller lenne, amit csak VOD-ra gyártottak, alighanem valami ezekhez hasonló címet kapott volna a forgalmazásban. S meg is érdemelte volna, ha Feig nem lenne elég jó rendező ahhoz, hogy stílusosan oda tudja vezetni a két főszereplőt arra a szépen berendezett játszótérre, ahol jutalomjáték-közeli helyzetbe tudják magukat színészkedni. De oda tudja. Játszódjatok, csajok, csak játszódjatok!

Mert az Egy kis szívesség legnagyobb erőssége kétségtelenül a főszereplő páros alakítása: Lively felszabadultan, a fiatal Sharon Stone gátlástalanságával hozza a titokzatos, trágárkodó, veszélyes-kicsapongó anyukát, Kendrick pedig hibátlanul mutat be mindent, amit a „Hogyan formáljunk meg gondoskodó, gyanúsan szögletes, szégyenlős háziasszonyokat” című segédkönyvben olvashatott. És ennyi elég is ahhoz, hogy Feig jókedvű segedelmével élettel tömjék ki az egyébként nem túl egyedien megtekert filmet.

Az alaptörténet se nagy szám: az egyik, háztartási ügyekben lelkesen vlogoló anyuka (szerepneve: Stephanie) összebarátkozik a kihívóan elegáns másikkal (Emily), az egyiknek nagyon megtetszik a másik szabadsága, hát meg azért neki is vannak titkai, s nemet mondani se nagyon tud, ezért hát felajánlja segítségét, hogy ha esetleg vigyáznia kellene a nem éppen szuperanyu barátnő gyerekére, ő szívesen megteszi. És meg is kell tennie, nem egyszer, nem kétszer – aztán egyszercsak az anyuka nem veszi át a csemetét. Eltűnik. Keresi a férj (lecsúszott író, egyetemi tanár, naná!), mindenki keresi, s csakhamar kiderül: még annál is több rejtélyt hagyott maga után, mint ahányat sejteni lehetett.

Innentől aztán indulnak a csavarintások, Kendrick, miközben átveszi Lively házastársi teendőit és szerepkörét, nyomozni kezd, mi meg nem csak azért érzünk a sztori bonyolódása közben szinte állandó déjà vu-t, mert a fentebben említett pikáns francia számok szólnak, hanem mert hát ugye tényleg nem volt régen az a Holtodiglan, s ahhoz túl jó volt, hogy elfelejtsük.

Viszont Feig van olyan profi rendező, s érezte annyira ezt a filmet, hogy ne égjen be a mutatvánnyal – az élvezetes nyitány és a kicsit vontatott, de még akkor is szerethető középrész után fergeteges fináléban borítja ki a bilit, s Kendrick és Lively akkor se csúszik el, amikor már tényleg elszabadul az egész film. Élvezik a huncutkodást, mert tudják, biztos kézben vannak – s ez a biztos kéz bizony minket, a nézőket is elégségesen a markában tart.

Tényleg nem nagy szívesség ez – de momentán igen kevés hollywoodi címet tudnék mondani ebből az évből, amelynek sikerült.

7
  • Nem azért szórakoztató, mert olyan eredeti lenne
  • Hanem mert ügyesen össze van rakva
  • Lively sosem lehetett még ennyire jó!

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon