Itt a Marvel Ultimate Alliance 3: The Black Order Switch-re, aminél teljesebb Marvel-képet semmi sem ad, de csak azoknak jó, akik szeretik az old school akciójátékokat, azok minden hibájával együtt.
Ha nem játszottál a Marvel Ultimate Alliance előző két részével, semmi gond, itt az ideje belecsobbanni ebbe a Marvel-hősökkel teli medencébe, ahol mindenki iszik egy koktélt, vagy lefröcsköli a másikat legalább egy pillanatra. Ekkora szuperbuli is csak ritkán jön össze. Itt még azok is kapnak egy kis reflektorfényt, akiket eddig a Marvel filmes univerzuma hanyagolt, így nagyjából azokkal mész csatába ebből a gigantikus csapatból, akikkel csak szeretnél, ha imádtad a képregényeket.
És nem a filmeket. Mert itt nem a különféle karakterek filmes verziói keringenek, és ütnek mindent, amit érnek, de ezzel semmi baj. Nyilván nehéz eldönteni, hogy mondjuk Groot és Mordály a filmes vagy a képregényes verzió alapján készült-e, mert hát valljuk be, tökmindegy lenne, úgyhogy hagyjuk is. A lényeg, hogy ebben a buliban Vasembertől kezdve Venomon át Ms. Marvelig tényleg mindenki itt van, és úgy alakítod velük a csapatot, ahogy tetszik. És nem mindegy, hogyan alakítod.
A Marvel Ultimate Alliance 3 lényege ugyanis az, hogy kiket raksz össze, és azok ereje hogyan alkalmazható majd az éppen aktuális ellenséghalmaz ellen. Négy slotod van, amelyet be lehet tölteni szuperhősökkel, akik szabadon cserélgethetőek a pályákon található S.H.I.E.L.D. jelekre lépve, és persze fejleszthetőek is, mert anélkül nem buli a buli.
A négyesed folyton változik, ahogy bejönnek új és új karakterek, mert egyszerűen nem tudod megállni, hogy ne próbáld ki őket akció közben. Mondjuk tegyük fel, a játék elején megérkezik Venom. Kicsit harcoltok, aztán átáll az oldaladra, és megjelenik a képregényes üzenet, miszerint beillesztheted a csapatodba. Be fogod. És itt jön a dolog szépsége: a karakterek reagálnak a döntésedre. Az átvezető filmben megjelenő egyéb karakterek meglepődnek azon, hogy mit keres veled ez a nagyra nőtt fekete nagynyelvű izé, és ilyenkor elégedetten lehet bólogatni, mert hát ezek a srácok-lányok a Team Ninjánál mindenre gondoltak.
A történet már megint a Végtelen Kövek körül mocorog, most úgyis nagyon megy ez a sztorivonal, úgyhogy nem nagyon lehet mellényúlni, de igazából már kezd egy kicsit unalmas lenni, hogy nem tudnak elővenni valami más problémakört, már játékban, filmben és képregényben is ez jön mostanában szembe, de mindegy, nem panaszkodunk, tényleg. Össze kell gyűjteni a köveket, erre összeáll mindenki jó és rossz oldalon, aztán mehet a bunyó.
Nem ez a sztori lesz a játéktörténelem legjobbja, de azt azért meg kell hagyni, hogy a párbeszédeit egész jól megírták, néha kifejezetten nagyokat lehet röhögni a beszólásokon, és azt sem lehet elvitatni a játéktól, hogy vizuálisan és szövegileg nagyon hajaz a képregények hangulatára. De hát pontosan ezt is vártuk el tőle, nem? De, csak van itt pár apróbb bökkenő.
Ez ugyebár nyíltan egy igazi régivágású akciójáték. Annyira mocskosul old school, hogy már-már megmosolyogtató, de mintha a fejlesztők pont azért, hogy nagyon 20 évvel ezelőtti hangulatunk legyen, elrejtettek benne pár rettentően idegesítő bugot, csak hát félő, hogy ez nem direkt történt, hanem figyelmetlenségből. Itt van például a kamerakezelés. Ilyen pocsék kamerakezelést már isten tudja, mióta nem lehetett látni játékban. Simán el lehet tűnni valahol úgy, hogy az ellenfeledet nem is látod, aztán megy az össze-vissza rohangálás, hogy a kamera találjon már magára. Ez egy bossfightnál például iszonyúan zavaró tud lenni.
A másik az, hogy néha annyira kaotikus a képernyő, hogy azt sem látjuk, hol vagyunk éppen. Pont ezért handheld módban néha nem is lehet követni a kisebb képernyőn a történéseket, szóval érdemes kirakni tévére a játékot, ha nem akarsz megőszülni. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne a konzolt hordozható módban kézbe véve is élvezni ezt az egészet, csak néha tényleg sokkal nehezebb, mint nagyképernyőn.
Grafikailag is eléggé vegyes a játék, néha az erős közepes szintet sikerül megütnie, máskor viszont szárnyalni kezd, amikor a pályafejlesztőknek meglódult a kreativitása, mint például a Shadowland névre keresztelt gyönyörűségben, ahol a háttérben a vérvörös Hold néha olyan csodálatos látványt nyújt, hogy legszívesebben megállnál és néznéd. De nem lehet, menni kell, mert az ellenség fürtökben lóg mindenfelé azt várva, hogy pürésítsd őket. Aztán mintha meg sem történt volna, megint jön egy színtelen-szagtalan pálya, amitől nem emelkedik meg az ember pulzusa.
Az akció viszont a csapat változtathatósága miatt folyamatosan pörög és leköti az embert, és bár az első óra különösebben nem hoz nagy élvezeteket, az ember azon kapja magát, hogy egyszer csak már nem tudja letenni a konzolt, mert csak még egy pályát le akar nyomni, csak még egy nagy halom ellenfelet le akar ütni, csak még egy kis pénzt össze akar gyűjteni, hogy fejleszthessen, csak még egy bosst le akar győzni, akiknek mindig meg kell találni a gyenge pontjait, és valami speciális módon kell őket legyalulni, így kifejezetten élvezetes bossharcok ezek.
A Marvel Ultimate Alliance 3 közel sem egy tökéletes játék, de aki bírta a régi old school hack’n’slash-eket, és imádja az összes Marvel-karaktert, és már az előző két játékban is pont azt bírta, hogy mennyien felvonultak egy gigantikus bunyóra, az nem fog nagyot csalódni. A kamerakezelést pedig még mindig kijavíthatják egy patch-csel. Nem ártana.