Az első Szemfényvesztők egy olyan mozi volt, ami hemzsegett a hibáktól, mégis képes volt annyira szórakoztató maradni, hogy ne akarjam visszakérni a mozijegy árát. A második rész nem akar sokkal szebb, nagyobb vagy csavarosabb lenni, így nagyjából pont ugyanolyan lett, mint az első. Csak azt hagyták ki a számításból, hogy sokan – köztük én is – nem szeretik lenyelni ugyanazt a békát egymás után kétszer.

Emellett az alkotók belefutottak még egy másik alapvető tévedésbe; úgy tesznek, mintha az első film egyértelmű kultstátuszt vívott volna ki magának, pedig erről szó sincs. Szerintük a visszatérő karaktereket régi jó ismerősökként kellene a keblemre ölelnem, de én csak annyira emlékszem az előző eresztésből, hogy egy rakás bűvészpalánta szaladgált benne összevissza, közben olyan trükköket csináltak, melyek közül néhányra kaptam magyarázatot, néhányra meg nem, azt pedig nekem kellett eldöntenem, melyik verzió frusztrál jobban.

A sztori szerint a trükkös arcok megkopasztottak egy rohadék milliárdost, lecsukattak egy kritikust, meg persze az is kiderült, hogy a nyomukban loholó FBI-os pacák áll az egész mögött – és ezekre jobb, ha te is emlékszel, mert ahhoz, hogy valamennyire élvezni tudd a Szemfényvesztők 2-t, elengedhetetlen a korábbi események és karakterek ismerete. A film egyébként tök jól indul. Az első stikli még poénos, csavaros, izgalmas, vicces, aztán valahol ott romlik el az egész, amikor a jófiúkat megszívatják és színre lépnek a rosszak.

A szereplők amúgy hozzák, amit kell. Az Isla Fisher helyére beugró Lizzy Caplan határozottan minőségi csere. Konkrétan ő az egész mozi legviccesebb arca a parókában nyomuló Woody Harrelson mellett, Jesse Eisenberg viszont kezd már kicsit idegesítő lenni. Mármint nem a karaktere, hanem a saját limitált színészi eszköztára. Mindig ezt az izgága, hadaró, idegesen pislogó karaktert látjuk tőle, sőt, tulajdonképpen ezzel tette tönkre a Batman Superman ellen főgonoszát is. Na de nem bántom a színészeket, hiszen ahogy már mondtam, nincs velük különösebb baj.

A látvánnyal már annál inkább. A remegő kézikamerát talán csak Paul Greengrass filmjeiben láttam úgy, hogy ne akarjam azonnal felkötni magam. Itt nem csak idegesítő elem, de egyenesen érthetetlen is. Van például egy verekedés, melyben a főhős egy rakás elmés fogással szereli le ellenfeleit, de a forgatókönyvíró sütheti a nehezen kitalált trükkjeit, ha a nagy kapkodásban nem látok ezekből semmit. Máskor meg pont ennek az ellenkezője igaz; látom, mi történik, csak éppen nem értem, miért van szükség a hatalmas kavarásra.

Az egyik jelenetben a csapat tagjainak átnézik a ruházatát egy kártya után kutatva, ők pedig a keresett lapot hosszú perceken keresztül látványosan passzolgatják egymásnak, tök feleslegesen, hiszen a kártya mindig egy olyan szereplőhöz kerül, akit éppen átkutatnak. Ezt hívják úgy, hogy hatásvadászat, azt pedig nem igazán szeretem.

Van az a mondás, mely szerint a varázslat csak addig érdekes, amíg le nem rántják a leplet a trükkjéről. Ez a kitétel a Szemfényvesztők 2-ben hatványozottan igaz; a legtöbb meglepőnek szánt fordulatot már kilométerekről látom, a többire pedig egyenesen kiábrándító magyarázatot kapok. A nagy finálé ezúttal hatalmas blama. Attól kellene eldobnom az agyam, hogy egy fővárost teleszórtak bazinagy kivetítőkkel és a semmiből felbukkanó óriási tűzijátékkal? Tényleg?! Mert ha ezeket kivonom az egyenletből, csak egy harmatgyenge trükköcske marad, amiért nagyon nem érte meg végigülnöm a filmidőt.

Az első Szemfényvesztők-ben még pont volt annyi kraft, hogy könnyed nyári moziként összeszedje, amit kell, de a lendület már nem tartott ki a második részre. A folytatásnak vannak jó pillanatai, de összességében azzal a kényelmetlen érzéssel jöttem ki a vetítésről, amit akkor szoktam érezni, amikor egy bűvész a látványos felvezetés után csúnyán besül a színpadon. Ezért kár volt összetrombitálni a gárdát.