A Fear the Walking Dead nem lehet olyan, mint az anyasorozata, ezt jobb előre tisztázni. Azt a szintű nyomasztó légkört egyszerűen nem lehet megteremteni abban a környezetben, ahol játszódik. A Fearben ugyanis éppen a társadalom elzombisodásának folyamatát nézzük végig premier plánban, az első eseteket, amelyek kirobbantják azt a káoszt, amit annyira, de annyira szeretünk nézni a TWD-ben.

Los Angeles még a szokásos állapotában díszeleg, zajlik a suli, mindenki teszi a dolgát annak rendje és módja szerint. A már korábban kikerült nyitóképsorok azonban egyből helyre teszik a hangulatot, itt bizony marcangolás lesz, nem is kicsi, tudjuk, mekkora, tudjuk, milyen kegyetlen. A FTWD középpontjában egy család áll, azaz egy férfi és egy nő, akik együtt élnek, és mindannyian rendelkeznek már gyerkőcökkel előző házasságaikból. Madison (Kim Dickens) és Travis (Cliff Curtis) imádják egymást, ugyanabban a suliban dolgoznak, és rohadt nehezen tudnak dűlőre jutni a nő gyerekeivel, akik közül az egyik Alicia, egy dögös tini (Alycia Debnam Carey), a másik pedig Nick (Frank Dillane), egy heroinista junkie, és ezen hobbiját tekintve természetesen nem Korda György életstílusát igyekszik elsajátítani, hanem Anthony Kiedis legrosszabb éveit reprodukálja.

Nick egyik reggel lát valamit, konkrétan azt, hogy barátnője elcsócsálja egyik haverjuk arcát ébredés után, és egyből kapcsol a kicsi Nick, hát ez bizony nem jó jel, de mi van, ha csak valamit kevertek a szokásos adagjába, ami még közel sem a Nesquik ártalmatlansági faktorával rendelkezik? A pilot nagyjából fele ezt a kérdést próbálja helyre tenni, mostohaapu és anyu egy kicsit bizonytalan ugyanis, mert hát nem sűrűn állítanak nekik olyasmiket, hogy valaki csak úgy odament, és séróból lerágott egy emberi arcot, de Travisnek bűzlik ez az egész sztori, már kilométerekről látszik, hogy ő lesz a sorozat „mindig rohadtul pozitív” karaktere. Aztán ki tudja, lehet, hogy kerül ő még olyan súlyos morális problémák elé, mint amilyenbe az anyasorozat karakterei kerülnek.

Őszintén szólva a Fear the Walking Dead marha jónak tűnik. Hangulatában más, mint a TWD, de ezt még bőven a pilot számlájára lehet írni, hiszen megfelelően sok időt szánnak arra, hogy kibontsák a karaktereket, egyiküket viszont már most jó nagy szarban hagyják, és csak úgy aprólékosan felfessenek egy vászonra valamit, ami tulajdonképpen bárhonnan is nézzük, többnyire egy nagyon jó sorozatot adhat ki, csak az eredetiséggel lehet probléma.

Frank Dillane jó fogás volt, nagyon jól játszik a srác, de tulajdonképpen ő az egyetlen, aki kapott valami igazán komoly lehetőséget bő egy óra alatt, és bizony junkie-t sem olyan egyszerű jól játszani, szóval mindenképpen jár a taps a színésznek és a castingbizottságnak. Cliff Curtisben is van lehetőség, biztosan kihasználják még a képességeit a következő részekben, ami ugyebár az első évad során hat epizódot jelent összesen, de már most biztos a második évad eljövetele, ami 15 részen keresztül nyomaszt majd minden kedves érdeklődőt.

Valószínűleg egyébként nem kell sok epizód ahhoz, hogy teljes legyen a káosz, a The Walking Dead atyja, a sorozat kreátora, Robert Kirkman mindenkit bele fog dobni a mélyvízbe, de jó kérdés, hogy akkor mi értelme lesz ennek az egésznek? Több út lehetséges. Az egyik, hogy még sokáig nem robban a zombibomba, elhúzzák az egészet addig, amíg egy tisztességes zombis családi drámát el lehet nyújtani, mondjuk az első évadra szánt hat részben, gyilkosságostul, jaj de gyűlölöm a mostohaapámatostul, cuccot kellene szereznemestül, ki kell jönnöm a gyerekekkelestül. Közben szépen lassan válik Los Angeles lakossága friss húsfogyasztóvá, és persze jön majd a jó öreg „össze kell szednünk az egész családot, hogy együtt vészeljük át az apokalipszist” című, sosem látott játék.

A másik az, hogy folyamatosan átverik majd a fejünket, hogy szinte várjuk a kötelező köröket, de mindig valahogy eltérnek tőlük. Nehéz játék ez, de nem lehetetlen, hogy megoldják. Az a baj, hogy a pilot alapján erős a Fear the Walking Dead, de akárhogy is nézem a jövőt, csak sablonos megoldások vannak kilátásban, de aztán ne legyen igazam, Kirkman csak tudja, mit csinál, és ha csak egy nagyon kellemes, finoman nyomasztó, jól eljátszott spinoff lesz belőle, az sem baj. Nézni kell. Én várom a baromi nagy csavarokat és az előre nem látott meglepetéseket.