Vágni kellett egy párhuzamos jelent a Kádár-rendszer mellé, mert a valóság túl megalázó, túl kilátástalan, túl reménytelen és túlságosan kevés volt az akkori fiataloknak. A magyar underground volt a nyolcvanas évek Molotov koktélja.
Gulyáskommunizmus névvel szokás illetni a Kádár-korszaknak azt az időszakát, amikor a rendszer kevésbé helyezte nyomás alá állampolgárait, és a híres kádári axiómával „nem bántotta azt, aki nem volt vele, csak azt, aki ellene” – válaszként a Rákosi-rendszer alapfilozófiájára, ami ennek az ellentéte volt. Ha számszerűsíteni akarnánk, a szakirodalom 1962 és 1989 közötti időszakot jellemzi így, amely nyilvánvalóan korszakokra bomlik, és ezen a 27 éven belül is folyamatos enyhülés figyelhető meg. De – és egy nagy de – a rendszer gondolkodásában, viselkedésében ugyanolyan diktatórikus, egypártrendszeri, monoberendezkedésű volt, mint bármikor korábban. Érdemes előkapni egy tetszőleges napilapot mondjuk 1989-ből, és nyomát sem fogjuk találni annak, hogy a demokrácia már az ajtóban kopog, és a változás hamarosan rászakad Európa vasfüggöny mögötti felére.
„Nálunk az embernek ember általi kizsákmányolása megszűnt. Kizsákmányoló osztályok megszűntek. Nálunk osztályok még vannak, de ezek valamennyien dolgozó osztályok, és az osztályok között kibékíthetetlen ellentmondások nincsenek.”
– részlet Kádár János beszédéből az MSZMP XIII. Kongresszusán 1985 márciusában
De miért meséljük most ezt el?
Azért, mert a nyolcvanas évek első felében és közepén ez a változás még messzebb volt, és a korszak alternatív megmozdulásait lehetetlen értelmezni a politikai kontextus említése nélkül. Ugyanakkor nem beszélhetünk nyílt forradalomról, rendszerellenesen mozgalomról, mert azt megsemmisítette volna a rendőrség (a kádári rendszer), de hangszerekkel, dalokkal, zenékkel, művészettel sikerült kreálni egy párhuzamos, alternatív jelent, ami egy kis közösséget, ha csak órákra is, de kiszakított a szocialista Magyarország nevű mátrixból.
Nemrég beszéltem valakivel, aki rendszeresen járt a Fekete lyukba, meg Balaton, URH, Trabant, Európa Kiadó és egyéb koncertekre, és tagadta, hogy bármiféle rendszerellenes, lázadó pátosz lett volna ezekben az eseményekben, ráadásul nem egy nagy tömegeket vonzó irányzatról volt szó, hanem egy szűk szubkultúráról.
„Ugyanaz az 50-100 ember volt ott minden koncerten. Szinte mindenki ismert mindenkit.”
Fiatal magyarok rázzák az utcát,
Budapest remeg, és maguk se tudják,
Hogy ezt a rezgést melyikük hozta,
A külvárosból a belvárosba.
Európa Kiadó: Fiatal magyarok
(Fotók: Fortepan.hu – Urbán Tamás, Várkonyi Péter)